– Mint Hersende asszony, maga is olvas a lelkek mélyén, s felesleges tagadnom…
hazudnék, ahhoz pedig nem értek. Különösen nem magával szemben!
– Ezt úgy kell értenem, hogy sosem hazudott, és nem is fog sosem?
– Felesleges megesküdnöm rá. Közöttünk ez lehetetlen lenne…
– Beérem ennyivel!
Sancie ismét a kereszt felé fordult, megcsókolta Krisztus lábát, és nem is nézett Renaud-ra:
– Elmehet! Néhány perc múlva elhagyom a kolostort.
– A palotába megy?
– A palotába! Ne várjon meg! Egyedül akarok odamenni…
– Köszönöm! – suttogta Renaud meghatottan.
Őszinte tisztelettel hajolt meg, de a lány nem látta. Ahogyan Renaud sem látta, hogy ismét csurogni kezdtek a könnyei.
XV. fejezet
Az utolsó felvonás
Renaud kissé megnyugodva indult a szállására. Nagy szüksége volt fürdőre és tiszta ruhára. Szüksége volt arra is, hogy viszontlássa azokat, akik várták: Gilles Pernont, akinek tanácsait nagyra becsülte, és a kis Basile-t, akit őszintén megszeretett. A Szent Mihály-templom előtt elhaladva látta, hogy temetést tartanak. A szilaj torkokból erőteljesen felszálló Miserere tisztán elért hozzá az ablakokon át, és akaratlanul is elmosolyodott Joinville haragjára gondolva, akinek a szobája szomszédos volt a szentéllyel, és aki megállás nélkül panaszkodott a gyakori temetésekre, különösen az éjszakaiakra, melyek nem hagyták aludni. Ez alkalommal a champagne-i udvarnagy nem fog panaszkodni: valahol Galileában lehet, s maga is zsoltárokat és hálaadásokat zeng Lajos kíséretében. Renaud nem számított rá, hogy összetalálkozhat vele. Azonban miután gondoskodott a lováról, és Gilles és Basile nevét kiáltva belépett a házba, senki sem felelt. Még a cselédlány sem, akit a tulajdonosnő rendelt a szolgálatukra.
Végigfutott a szobákon, a belső udvarokon, de egy teremtett lélekkel sem találkozott.
Megnyugodott azonban, ahogy látta, minden rendben van, a konyhában ragu fő a tűzön. Erről eszébe jutott, hogy éhes. Kenyeret, sajtot, gyümölcsöt keresett – és talált –, fejtett egy kis bort a hordóból, majd leült a nagy festett táblás ablakokkal az udvarra néző szobája küszöbére, hogy kényelmesen megvárja a többiek hazaérkezését. Az étkezés felénél tartott, amikor megjött a cselédlány. Az asszony élesen kiabálni kezdett, ahogy észrevette, hogy megdézsmálták a készleteit. Renaud felállt, és odament hozzá:
– Ne kiabáljon így, Perpétue! Senki sem lopta meg. Én szolgáltam ki magam.
Ahogy megpillantotta, a cseléd ismét felkiáltott, elengedte a tejesköcsögöt, és sietve háromszor-négyszer keresztet vetett.
– Nem hittem volna, hogy ennyire megijesztem! – szedte össze a lovag az eltört agyagcserepeket. – Mi történt? Hol van Pernon mester és Basile?
– Horgásznak!
Mivel a férfi értetlenül bámult rá, Perpétue visszanyerte magabiztosságát, és miközben egy ronggyal feltörölte a tejet, kijelentette:
– Igen, horgásznak! Mi mást csinálhatnának, mióta azt mondták nekik, hogy maga meghalt? A horgászat csak jobb, mint a kikötői kocsmák látogatása, és legalább hoz valamit ahelyett, hogy vinné a pénzt.
– No de ez nevetséges! Ki mondta, hogy meghaltam? Az asszonynak nem maradt ideje válaszra: örömteli kiabálással Basile rontott a konyhába, és ledobva a kezében hozott kosarat egyszerre sírva és nevetve belecsimpaszkodott Renaud lábába:
– Renaud nagyúr – dadogta. – Tényleg maga az? Ó, hála legyen az égnek!
Ezzel sírni kezdett, tovább szorítva a lovag lábát, aki leguggolt mellé. Meghatotta a gyermek felindulása, de nem volt a heves érzelemnyilvánítások híve. Két kezébe fogta Basile arcát, megcsókolta a homlokát, majd talpra állította, miközben maga is felegyenesedett.
– Ugyan, nyugodj meg! Látod, hogy élek. Ez a lényeg, nem? Ki mondta, hogy meghaltam?
Pernon is megérkezett, de ő a kis görögnél jobban uralkodott izgalmán, s beérte egy széles mosollyal ura felé:
– Nocsak, itt van! Tudtam, hogy nem halt meg! A fiú nem akart hinni nekem! Igaz, még mindig nehezen értjük egymást. Bár minden nappal fejlődik…
– Megmondja végre valaki, honnan jött a halálhírem?
– A templomosoktól! Elmondom, amit tudok, de először segítek megmosakodni.
Ijesztően piszkos, Renaud nagyúr! És, már megbocsásson, de nem éppen rózsaillatú!
Néhány perc alatt az udvarra húzott egy nagy fadézsát, félig megtöltötte langyos vízzel, majd beleültette Renaud-t, azután egy erős olívaolaj-illatot árasztó, zöldes szappannal alaposan végigdörzsölte:
– Arra a napra emlékeztet, amikor megérkezett a Coucy-palotába, és a mosdóhelyiségben lefürdették szegény Flore d'Ercri kíváncsi pillantásai alatt. Pedig akkoriban csak kis tejfölösszájú volt, de az a lány tudta, mit néz! Mit szólna ma!
– Elég ebből! Azt meséld, amit tudni akarok. Az fontosabb, mint az emlékeid!
– Jól van! Először is tudnia kell, hogy az elutazása után Joinville úr elvonszolt a királyhoz, aki nagyon haragudott, és higgyen nekem, bármennyire szent is, nem túl megnyugtató a közelébe kerülni, amikor ebben a hangulatban van. Ó, persze nem káromkodik, mint d'Artois nagyúr tette. Az egész lénye hideg, mint a jég, miközben az orrlyukain is haragot fújtat…
– Miért haragudott? Mert elmentem az engedélye nélkül?
– Pontosan! Nem viseli el, ha megszegik a parancsait. De volt más is: levelet kapott… méghozzá nem jót!
– Kitől?
– Titok! Csak egy homályos macskakaparás volt az aláírás, és természetesen nem volt pecsét. Azt írták benne, hogy maga áll Sancie kisasszony elrablása mögött, és nem kell aggódni, mert azért tette, hogy rávegye, menjen feleségül magához…
A szappan, melyet Renaud gépiesen forgatott kezében, megcsúszott, elrepült, és egy nagy, rózsás edénynek csapódott.
– És a király elhitte, hogy ilyen eszközöket alkalmaznék, hogy feleségül vegyem Madame de Valcroze-t? A királyné is elhitte?
– Őt nem tudom, de Lajos király igen.
– És miért akarnám feleségül venni?
– Nagyon gazdag, és maga Valcroze báró lehetne ahelyett, hogy nincstelen lovag!
Ne idegeskedjen! Csak magyarázok. És elmondom azt is, hogy Joinville úr bátran védelmezte, és nem hitte el, hogy képes ilyen aljasságra. Ő javasolta, hogy jöjjenek el értem, hogy elmondjam, amit az üzenetről tudok, melyet kapott. Tudom, megtiltotta, hogy beszéljek róla, de nem hagyhattam, hogy vádolják. Elmondtam tehát, amit tudtam.
– Nem hibáztathatlak érte. Mit szólt a király?
– Nagyon keveset, hacsak nem annyit, nyomozni kell az ügyben, hogy kiderüljön az igazság… Azt mindenesetre elismerte, hogy Keleten nem mindig úgy mennek a dolgok, mint nálunk…
– Kedves tőle! És a halálhírem?
– Máris rátérek. Álljon föl, hogy lesikáljam! Elmesélte, hogy Basile követte Renaud-t, amikor elhagyta a házat, egészen a Galilea-kapuig, ahol tanúja volt találkozásának Alival. Azután az üzenethozó fiú mellé szegődött, aki alig volt idősebb nála. Gyerekek között könnyű az ismerkedés. Basile meg akarta tudni a lovas nevét, aki Renaud-t vezette.
– Természetesen – folytatta Pernon – nem tehette föl egyenesen a kérdést, és időbe tellett. A fiú, akit Thomasnak hívnak, egy alsóvárosi halász fia, aki régóta látja el hallal a templomos rendházat.
– Ezért kezdtél horgászni? – jegyezte meg Renaud vidám villanással tekintetében.