– Nem vagyok éppen ügyetlen hozzá, bár azelőtt csak a coucyi tavaknál próbáltam.
Mindegy, sikerült megnyernem a bizalmát, ahogyan Basile-nak Thomasét. Így tudtuk meg végül, hogy a lovas a templomosok egyik turkopolja. Egy bizonyos Ali, aki a keresztségben a Leon nevet kapta…
– Roncelin de Fos elkötelezett híve! – egészítette ki Renaud.
– Ó! Ezt nem tudtam… De azért sejtettem! Amint képbe került a Templom, nem meglepő, hogy Roncelin benne volt.
– Nem is tudod, mennyire! Majd elmesélem, de előbb tisztázzuk a halálomat!
– Ó, az egyszerű! A nemes hölgy története kapcsán, akit elraboltak, hogy egy emírhez vigyék, a király kikérte a nagymester véleményét, hisz nála jobban senki sem mondhatja meg, mi zajlik a határ túloldalán. A nagymester jóindulatúan vállalta, hogy segít. És úgy tíz nappal ezelőtt ő jelentette be, hogy megtalálták egy önre megszólalásig hasonlító fiatal frank lovag holttestét a Tibériás-tó partján, olyan rossz állapotban, hogy a nagy hőség miatt ott helyben eltemették. A király elmondta Joinville úrnak, aki tudatta velünk is. Kemény csapás volt, tudja! Különösen a kölyöknek! Éjszakákon át sírt… nappal pedig horgászni mentünk. Muszáj volt elfoglalnunk magunkat… Most maga meséljen!
– Fejezzük be a tisztálkodásom. Mindahhoz, amit el kell mondanom, jobb a nyugalom… sőt, a magunkba fordulás! Nagyon súlyos dologról van szó! És nagyon szomorúról! Leginkább Madame Marguerite-ért aggódom. Terhes… már megint! A mindenségit! – tört ki Renaud. – A király semmi mást nem tud, amikor együtt vannak, mint gyereket csinálni neki?!
– Hm… általában ez a férjek szokása – próbálkozott Pernon.
– Milyen szomorú! Éljenek akkor a szeretők! Egy ilyen csodálatos nő nem azt érdemelné, hogy hosszan imádják, a legritkább illatokat égessék érte, simogatásokkal, szerelmes szavakkal, szépségét dicsőítő versekkel, dalokkal halmozzák el…? Ehelyett anélkül, hogy akár lélegzetvételnyi ideje is maradna, két ima között teherbe ejtik, hónapokig tartó rosszullétre, végül a szülés kínjára kényszerítve. Ráadásul a királyné éppen akkor beteg, amikor Hersende asszony megmagyarázhatatlanul eltűnik.
– Eltűnt?
– A vén ostoba d'Escayrac azt állítja, hogy két napja nem látta. Istenem… mindent megadnék, ha tudhatnám, hol van!
– Meg lehet próbálni – merült gondolataiba Pernon.
Sikerrel járt. Még aznap este fény derült a titokra, és semmi különleges nem történt: Hersende asszony a világ legtermészetesebb módján Ciprusra utazott, hogy megvizsgálja a nyugtalanítóan betegeskedő Stfánia királynét. Magának Marguerite-nek kegyes engedélyével, aki hálás volt a kedves fogadtatásért, melyben a szigeti teleléskor részesültek. Szerette a gyengéd és félénk örmény királynét, és szívesen kölcsönadta –
mindössze néhány napra! – híres orvosát.
– Ahhoz képest, hogy bizalmi ember, úgy tűnik, d'Escayrac lovag nem túl tájékozott – jegyezte meg Renaud. – Érthetetlen!
– Nem annyira. Adéle szerint egy hangyányit fecsegő. Ráadásul annyira komolyan veszi védelmezői szerepét, hogy egészen kimeríti a királynét, aki rosszmájú örömét leli abban, hogy eltitkol előle néhány dolgot, mint például Hersende távozásának okát.
Amíg aggódik, legalább nem marad ott állandóan, alig háromlépésnyire a karszékétől, rászegezve nagy halszemeit, és ellenséget kutatva minden sarokban.
– Nem óvatlanság ez?
– Adéle szerint nem, és benne megbízhatunk. Azt mondja, nem is olyan beteg a királyné. Csak attól szenved, amit mindketten jól ismernek: a terhesség kezdeti kellemetlenségeitől. Hersende asszony pedig még a király előtt visszatér. Úgyhogy felesleges aggódnia!
– Annál jobb! Csakhogy így nevetségessé tettem magam, hogy a királynét fenyegető veszélyre hivatkozva kiszakítottam Madame de Valcroze-t a kolostorából.
Nem fogja megbocsátani!
– Azok után, amiket maga vállalt és elszenvedett érte, ez az igazságtalanság és a hálátlanság netovábbja lenne… Tudom – tette hozzá az öreg fegyvernök kiábrándult vállrándítással –, hogy a nők soha nem úgy látják a dolgokat, mint mi, de egyelőre próbálja elfelejteni, hisz elhárult a veszély!
– Amíg Elvira de Fos mellette van, a veszély sosem hárul el.
– Talán így van, de maradjon nyugton a király visszatértéig. Akkor nagy nyilvánosság előtt, az előkelőségek gyülekezetében tárhatja fel, micsoda aljas gazember az a Roncelin! És Madame Sancie ott lesz tanúnak… Akkor a húg is eltűnik a fivérrel együtt!
– Így fogok tenni! Imádkozzunk, hogy hamar visszatérjen a király!
Nem tette hozzá, hogy addig nem lesz egészen nyugodt: nem akart bánatot okozni a férfinak, aki sokkal inkább barátja, mint szolgálója volt…
Két nappal később levél érkezett, mely darabokra törte Pernon meggyőződését és Renaud viszonylagos nyugalmát. Sancie írta, és az állt benne:
„Igaza volt.
Nagy veszély fenyeget, és maga az egyetlen, aki el tudja oszlatni. Beszélni kívánnak magával, hogy küldetéssel bízzák meg. Legyen ma éjfélkor a Velence piacon, az átjáró alatt, mely a palota régi bejárati tornyára nyílik. Egy nő várja ott. Ne szóljon hozzá.
Minden zajt kerülni kell. Viselje, amit küldök, de ne felejtse el a kardját.
Sancie”
Egy vászonzsák kísérte az üzenetet, benne egy fekete szerzetescsuhával. Perpétue-nek adta át egy egyszerű parasztasszony, akinek nem volt más ismertetőjele, mint a szamara, melyen két tökkel, káposztával, póréval és más zöldségekkel teli kosár között ült.
– Nos? – nyújtotta Pernonnak a levelet Renaud. – Nem volt igazam?
A férfi ősz bajszát rágcsálva bólintott, ahogyan mindig szokta, amikor nyugtalanítja valami:
– Úgy tűnik, de kíváncsi vagyok, miféle küldetést akar magára bízni. Az egyetlen bölcs dolog szerintem az lenne, ha a király után siet, és megkéri, hogy térjen vissza, amilyen gyorsan csak lehet. Ehhez pedig nem kell titkos találkozó: elég lett volna megírni.
– Ez csak azt bizonyítja, hogy más feladatról van szó.
– És különben is nagyon örül, hogy Sancie asszony hívja! Látja, hogy nem haragszik magára…
Valamivel éjfél előtt Renaud szinte láthatatlanul fekete csuhájában, melynek csuklyája elrejtette az arcát, megérkezett a térre, melyet részben lezárt a velencei fondaco, melynek bejáratát két lámpás jelezte. Bors, gyömbér, fahéj és szerecsendió csípős illata áradt a bezárt boltokból, melyhez egy nyereg- , csizma- és lószerszámkészítő műhelyének keserű bőrszaga keveredett. Feje fölött az eget felhők lepték el, még inkább elnehezítve a nyári éjszaka hőségét. Balra kirajzolódott a sötétben a megadott átjáró. Renaud elnézte egy pillanatig, csak azután indult el…
Látta, hogy egy alak válik ki az árnyékból, és felé tart. Ő volt a vezetője. A nő szó nélkül megragadta a karját, és bevezette a magas, csipkés oromzatú toronyhoz. Renaud ismerte a helyet, mely a kikötőhöz közel emelkedve Akra fontos pontja volt. Tudta, hogy a torony lábánál van egy alacsony, vasakkal és hatalmas szögekkel megerősített ajtó, mely minden faltörő kosnak ellenáll. Egyetlen őr elégségesen védelmezhette, és nagyon kényelmes volt a palotabeliek számára, hisz közvetlenül a kereskedelmi negyedre nyílt… A nő bizonyára nem zárta be, amikor kijött: keze alatt könnyedén kinyílt. Súgott valamit az őrnek, és megindult a kő csigalépcsőn, mely a torony közepén húzódott.