Horgany azt gondolta: patronálás. Már hallotta ezt a szót használni, bár sosem az Egyetemen belül, és tudta, azt jelenti, hogy ráveszed a fölötted állókat segítsék elő boldogulásod. Természetesen normális körülmények között egy varázsló még csak nem is álmodna arról, hogy egy kollégájának a hóna alá nyúljon, hacsak nem a halálra csiklandozást forgatja fejében. Egy versenytárs tényleges bátorításának puszta gondolata… Bár másrészt, ez a vén bolond akár segítséget is nyújthat egy darabig, és utána, nos…
Egymásra néztek kölcsönős, kelletlen elismeréssel, és határtalan bizalmatlansággal, de legalább ez olyan bizalmatlanság volt, amiről mindketten úgy érezték, lehet rá építeni. Egész azutánig.
— A neve Zseton — mondta Horgany. — Azt mondja, apját Ipszilórnak hívják.
— Vajon hány bátyja van? — kérdezte Fésűs.
— Tessék?
— Sok száz, de az is lehet, hogy sok ezer éve nem fordult elő ilyen varázslat ezen az egyetemen — közölte Fésűs. — Csak olvastam ilyesmiről.
— Kitiltottunk egy Ipszilórt harminc évvel ezelőtt — jegyezte meg Horgany. — A följegyzések szerint megnősült. Azt tudom, hogy ha lennének fiai, ümm, akkor azok varázslók lennének, de nem értem, hogy hogyan…
— Ez nem varázslás volt. Ez bűbáj volt — dőlt hátra Fésűs a székében.
Horgany a bugyborékoló politúr fölött rábámult.
— Bűbáj?
— Egy varázsló nyolcadik fia bűbájos kell legyen.
— Nem is tudtam!
— Nem reklámozzuk széles körben.
— Igen, de… bűbájosok réges-rég éltek, úgy értem, a mágia sokkal erősebb volt akkoriban, ümm, az emberek is mások voltak… nincs ennek semmi köze a, nos, szaporodáshoz — Horgany azt gondolta, nyolc fiú, ez azt jelenti, hogy nyolcszor csinálta. Legalább. Hű!
— A bűbájosok bármit megtehettek — folytatta. — Majdnem olyan hatalmasak voltak, mint az istenek. Ümm. Se vége, se hossza nem volt a bajoknak. Az istenek egyszerűen nem engednék meg többé az ilyesmit, erre mérget vehetsz.
— Nos, a bajok főleg abból származtak, hogy a bűbájosok egymás közt harcoltak — mondta Fésűs. — De csupán egy bűbájos nem fog gondot okozni. Egy megfelelő tanácsokkal ellátott bűbájos, úgy értem. Öregebb és bölcsebb elmék által.
— De hát az Arkrektor kalapját akarja!
— És miért ne lehetne az övé?
Horganynak leesett az álla. Ez túl sok volt, még neki is.
Fésűs barátságosan rámosolygott.
— De a kalap…
— Csak egy szimbólum — nyilatkozta Fésűs. — Semmi különös. Ha akarja, megkaphatja. Ez igazán csekélység. Csak egy jelkép, semmi több. Egy díszlet.
— Díszlet?
— Amit a varázslás díszelnöke visel dísznek.
— De az istenek választják ki az Arkrektort!
Fésűs fölvonta szemöldökét.
— Valóban? — firtatta, s köhécselt. — Nos, igen, föltételezem, valóban. Egy bizonyos értelemben.
— Egy bizonyos értelemben?
Fésűs fölállt, s elrendezte szoknyáját maga körül.
— Azt hiszem — mondta —, hogy neked még sokat kell tanulnod. Apropó, hol van az a kalap?
— Nem tudom — morogta Horgany, még mindig a megrázkódtatás hatása alatt. — Valahol, ümm, Virid lakosztályában, szerintem.
— Jobb lesz, ha elhozzuk — javasolta Fésűs.
Megtorpant az ajtóban, s elgondolkozva simogatta szakállát.
— Emlékszem Ipszilórra — jelentette be. — Együtt voltunk diákok. Vad fickó. Fura szokások. Remek varázsló. Na persze, még mielőtt rossz útra tért volna. Emlékszem, mulatságosan rángatózott a szemöldöke, amikor izgult — Fésűs kifejezéstelenül tekintett vissza negyvenévnyi emléken keresztül, és megborzongott.
— A kalap — emlékeztette magát. — Keressük meg! Szégyen-gyalázat lenne, ha valami történt volna vele.
Valójában a kalapnak nem állt szándékában, hogy hagyja, bármi is történjen vele, s jelenleg épp a Megfoltozott Dob felé sietett egy meglehetősen összezavarodott, feketébe öltözött tolvaj hóna alatt.
A tolvaj, ahogy ez hamarosan nyilvánvalóvá válik, különleges tolvaj. Ez a tolvaj a lopás művésze. Más tolvajok csupán elemelnek mindent, ami nincs odaszögezve, de ez a tolvaj elcsórta a szögeket is. Ez a tolvaj megbotránkoztatta Ankh egész városát azzal, hogy különleges érdeklődést mutatott az olyasmik eltulajdonítása iránt, megdöbbentő sikerrel, amik nem csak ténylegesen oda voltak szögezve, de éles szemű őrök vigyáztak rájuk megközelíthetetlen páncéltermekben. Vannak művészek, akik kifestik egy kápolna teljes mennyezetét; ő meg az a fajta tolvaj volt, aki a mondott plafont képes lenne elorozni.
Ennek a bizonyos tolvajnak tulajdonították a drágakövekkel borított kibelező kés elemelését Offler, a Krokodilisten, Templomából a vecsernye kellős közepén, és az ezüstpatkók meglovasítását a Patrícius legkiválóbb versenyparipájáról, miközben a ló épp száguldott a verseny megnyerése felé. Amikor Mimpszi Fövenyvámost, a Tolvajok Céhének alelnökét, majd' föllökték a piacon, és hazatérve észrevette, hogy a frissen lopott, maroknyi gyémánt eltűnt rejtekhelyéről, tudta, kit hibáztasson[8]. Ez az a fajta tolvaj volt, aki el tudta volna csenni a kezdeményezést, a pillanatot, és a szavakat egyenesen a szájadból.
Azonban ez volt az első alkalom, hogy olyasmit fújt meg, ami nem csupán megkérte erre halk, ám ellentmondást nem tűrő hangon, hanem pontos és valamiképp vitathatatlan utasításokat is adott arra, hogyan szabaduljon meg tőle.
Eljött az éj azon szaka, mely a fordulópontot jelöli Ankh-Morpork nyüzsgő napjában, amikor azok, akik nappal szerzik meg a mindennapit, megpihennek munkájuk után, s azok, akik becsületes munkával holdfényben keresik betevőjük, ébresztgetik magukban a lelkierőt, hogy dolgozni menjenek. A nap elérte azt a szelíd pontot, amikor már egyszerre van túl késő a besurranáshoz, és túl korán a betöréshez.
Széltoló egyedül üldögélt a zsúfolt, füstös teremben, és nem fordított túl nagy figyelmet arra, amikor árnyék vetődött az asztalra, és egy fenyegető alak leült vele szemben. Baljóslatú alakok nem voltak túl rendkívüliek ezen a helyen. A Dob féltékenyen vigyázott reputációjára, úgymint Ankh-Morpork legdivatosabb rosszhírű kocsmája, és a nagydarab troll, aki az ajtót őrizte, gondosan felülvizsgálta minden egyes vendég alkalmasságát fekete köpönyegek, parázsló szemek, varázskardok és így tovább tekintetében. Széltoló sosem jött rá, hogy a troll mit tett a híjával találtakkal. Talán megette őket.
Amikor az alak megszólalt, fátyolos hangja egy szőrmével szegélyezett fekete bársonycsuklya mélyéről érkezett.
— Csitt!
— Még nem nagyon csiccsentettem be — felelte Széltoló, aki addigra abba a lelki állapotba került, hogy nem tudott ennek ellenállni —, de igyekszem.
— Egy varázslót keresek — közölte a hang. Rekedtnek hangzott az erőfeszítéstől, hogy elváltoztassa magát, de ez, ismét csak, nem volt szokatlan a Dobban.
— Egy konkrét varázslót? — kérdezte Széltoló tartózkodóan. Az ember akár bajba is kerülhet ilyen esetekben.
— Egy mélységesen hagyománytisztelő mágust, aki nem fél kockáztatni magas jutalomért — szólt egy másik hang. Úgy tűnt, hogy az idegen hóna alatti kerek, fekete bőrdobozból.
— Aha — felelte Széltoló —, hát ez némileg leszűkíti a mezőnyt. Jár esetleg vele egy kockázatos utazás ismeretlen és valószínűleg veszélyes országokba?