— Ami azt illeti, igen.
— Találkozás egzotikus lényekkel? — mosolygott Széltoló.
— Lehetséges.
— Szinte biztos halál?
— Szinte biztosan.
Széltoló bólintott, s fölkapta kalapját.
— Nos, sok sikert kívánok a kereséshez — mondta. — Magam is segítenék, csak nem fogok.
— Mi?
— Sajnálom. Nem tudom, miért, de az ismeretlen országokban, egzotikus szörnykarmok közti biztos halál kilátását nem nekem találták ki. Már próbáltam, és nem jött össze. Én azt mondom, a suszter maradjon a kaptafánál, s engem az unatkozásra teremtettek — Fejébe csapta kalapját, s kissé bizonytalanul fölállt.
Már egész az utcára fölvezető lépcsők aljáig jutott, amikor azt mondta mögötte egy hang:
— Egy igazi varázsló belevágott volna.
Továbbmehetett volna. Föllépdelhetett volna a lépcsőkön, ki az utcára, vehetett volna egy pizzát a klaccsi fogd-és-viddben a Vontatókampó Sikátorban, aztán lefekhetett volna aludni. Akkor a történelem teljesen más lett volna, s az igazat megvallva, sokkal, de sokkal rövidebb, de legalább alhatott volna egy jót, bár persze csak a padlón.
A jövő visszatartotta lélegzetét, várva, hogy Széltoló eldülöngéljen.
Nem tette, méghozzá három okból. Az egyik az alkohol volt. A másik a büszkeség csöppnyi lángja, amely még a legóvatosabb gyáva szívében is ott pislog. De a harmadik a hang volt.
Gyönyörű hang volt. Úgy hangzott, ahogy a vad selyem kinéz.
A varázslók meg a szex témája eléggé bonyolult, de ahogy már jeleztük, lényegében így lehet tömören összefoglalni: amikor borozás, nők és éneklés kerülnek szóba, a varázslók annyit ihatnak és dudorászhatnak, amennyit csak akarnak.
A fiatal mágusoknak adott magyarázat az, hogy a mágia gyakorlása kemény és igényes meló, ami inkompatibilis ragacsos, kínos és faramuci tevékenységekkel. Sokkal ésszerűbb, mondták nekik, ha fölhagynak az aggódással az ilyesmi miatt, és inkább sort kerítenek arra, hogy megbirkózzanak Waddelej Okkult Ábécéskönyvével. Érdekes módon ez valahogy nem tűnt kielégítőnek, és a fiatal varázslók azt gyanították, hogy mindennek igazi oka az, hogy a szabályokat vén varázslók állítják föl. Rossz emlékezőtehetséggel. Az ifjak nagyot tévedtek, bár a valódi okot réges-rég elfeledték: ha a varázslók lépten-nyomon a nemzés nemes tevékenységéhez foghatnának, fölmerülne a bűbáj kockázata.
Természetesen Széltoló már megfordult itt-ott, s látott egyet s mást, és olyan mértékben lerázta magáról korai neveltetését, hogy némelykor képes volt akár órákat is eltölteni egy nő társaságában anélkül, hogy kénytelen lett volna elrohanni jeges ülőfürdőt venni meg lepihenni. De ez a hang még egy szobrot is rá tudott volna venni arra, hogy leszálljon piedesztáljáról néhány gyors körre a sportpályán meg ötven fekvőtámaszra. Olyan volt ez a hang, amin egy szimpla 'Jó reggelt!' is ágyba csábító invitálásnak hangzott volna.
Az idegen hátralökte csuklyáját, s kirázta hosszú haját. Ami csaknem tiszta fehér volt. Mivel a bőre meg aranyszínűre barnult, az általános összhatás, a legenyhébb becslés szerint, úgy ütötte meg a férfiúi libidót, mint egy ólomcső.
Széltoló habozott, s elvesztett egy remek alkalmat arra, hogy nyugton maradjon. A lépcsők tetejéről egy borízű trollhang hallatszott:
— É, monddam, hoggy nem mehecc be…
A nő előreszökkent, s a kerek bőrdobozt Széltoló kezébe nyomta.
— Gyorsan, velem kell jönnöd! — mondta. — Nagy veszélyben vagy!
— Miért?
— Mert megöllek, ha nem jössz.
— Oké, de várj egy percet, ebben az esetben… — Széltoló erőtlenül ellenkezett.
A Patrícius személyes gárdájának három tagja bukkant föl a lépcsők tetején. Vezetőjük leragyogott a teremre. A sugárzó mosoly azt sugallta, hogy szándékában áll egyes-egyedül élvezni a viccet.
— Senki se ne mozduljon! — javasolta.
Széltoló csörömpölést hallott maga mögött, ahogy további gárdisták érkeztek a hátsó bejáraton.
A Dob többi vendége megtorpant, kezük a válogatott markolatokon. Ezek nem a közönséges — óvatos és nyíltan korrupt — városi őrséghez tartoztak. Ezek sétáló izomhegyek voltak és abszolút megvesztegethetetlenek, már csak azért is, mert a Patrícius bárki mást felül tudott licitálni. Mindegy, mert úgy látszott, hogy nem keresnek senki mást, csak a nőt. A klientúra maradéka ellazult, s készen állt, hogy élvezze a show-t. A végén majd érdemes lesz becsatlakozni, amint bizonyosan eldőlt, melyik a nyerő oldal.
Széltoló érezte, hogy fokozódik csuklóján a nyomás.
— Megőrültél? — sziszegte. — Ez beavatkozás az Ember dolgába!
Valami suhogott, s az őrmester vállából hirtelen kihajtott egy késmarkolat. Aztán a lány körbeperdült, és sebészi pontossággal egy apró lábat plántált az ajtón keresztül elsőként érkezett gárdista ágyékába. Húsz pár szem borult részvétteljesen könnybe.
Széltoló megragadta kalapját, és megpróbált a legközelebbi asztal alá bukni, de az a markolás acélból volt. A kővetkező közelítő gárdista a combjába kapott egy kést. Aztán a lány egy nagyon hosszú tűhöz hasonlatos kardot rántott, és fenyegetően fölemelte.
— Még valaki? — érdeklődött.
A gárdisták egyike fölemelte az íjpuskáját. A Könyvtáros, az itala fölé görnyedve, kinyújtott egy lusta kart — mint két seprűnyél gumival összemadzagolva —, és hátrapofozta. A nyíl visszapattant a csillagról Széltoló kalapján, s a falba csapódott egy jó nevű lánykereskedő mellett, aki két asztallal arrébb ült. A testőrei rögvest bevettek egy újabb kést, ami épp csak elhibázott egy tolvajt a terem másik végén, aki erre fölkapott egy padot, és hozzávágta két gárdistához, akik teljes erővel csapódtak a legközelebbi ivókba. Ezek után egyik dolog a másikhoz vezetett, s hamarosan mindenki küzdött, hogy megszerezzen valamit — kiutat, menekvést vagy elégtételt.
Széltoló azon kapta magát, hogy könyörtelenül a pult mögé húzzák. A kocsmáros a pénzeszacskóin üldögélt a pult alatt, térdén keresztbe két machetéval, békében szopogatva italát. Néha összerándult az összetörő bútor zajától.
Az utolsó, amit Széltoló megpillantott, mielőtt elhurcolták, a Könyvtáros volt. Annak ellenére, hogy úgy nézett ki, mint egy vízzel töltött, szőrös gumizsák, az orángutánnak a teremben lévők mindegyikét érintő befolyásolási és hozzáférési kapacitása volt, és jelenleg egy gárdista vállán csimpaszkodott, megpróbálva, mérsékelt sikerrel, lecsavarni annak fejét.
Sokkal jelentősebbnek érezte Széltoló azt a tényt, hogy fölfelé vonszolják.
— Drága hölgyem — mondta kétségbeesetten —, mi jár a fejedben?
— Van mód kijutni a tetőre?
— Igen. Mi van ebben a dobozban?
— Ssss!
A lány megállt az elhanyagolt folyosó egyik kanyarulatában, benyúlt az övén lógó tarsolyba, s széthintett egy maréknyi apró fémtárgyat a padlóra maguk mögött. Mindegyik négy szögből készült, oly módon összehegesztve, hogy bárhogyan estek le, egy mindig fölfelé mutatott.
A lány kritikusan szemlélte a legközelebbi ajtónyílást.
— Nincs nálad úgy négylábnyi vajvágódrót, ugye? — kérdezte vágyakozva. Előhúzott még egy hajítókést, s föl-le dobálgatta.
— Nem hinném — válaszolta Széltoló elgyöngülten.
— Kár. Kifogytam belőle. Oké, gyerünk tovább!
— Miért? Nem követtem el semmit!
A lány odament a legközelebbi ablakhoz, kilökte az ablaktáblákat, s megtorpant egyik lábával a párkány fölött.