— Hé, várj egy cseppet — mondta Széltoló. — Éveken át láttalak errefelé, és korábban sose beszéltél.
Nem akadt semmi, aminek közlését szükségesnek véltem.
Széltoló bólintott. Ez ésszerűen hangzott.
— Figyelj, csak hajítsd bele a dobozába, és induljunk már! — sürgette a lány.
— Egy kissé több tiszteletet, ha lehetne, ifjú hölgy — utasította rendre gőgösen Széltoló. — Ez, amit itt megszólítasz, történetesen az ősi varázslás szimbóluma.
— Te fogod hurcolni — válaszolta a lány.
— Hé, figyelj csak — szólt utána Széltoló a lány mögött küszködve, ahogy az végigsöpört a sikátorokon, átkelt egy keskeny utcán, s belépett a következő sikátorba két ház között, amik olyan részegen dűltek egymásnak, hogy felső emeleteik ténylegesen érintkeztek. A lány megtorpant.
— Igen? — csattant föl.
— Te vagy a titokzatos tolvaj, ugye? — faggatta a varázsló. — Mindenki rólad beszél, hogyan emeltél el dolgokat bezárt szobákból, meg minden. Nem ilyennek képzeltelek…
— Ó? — szólt fagyosan a lány. — Hát milyennek?
— Nos… alacsonyabb vagy.
— Ugyan, menj már.
Az utcai fáklyatartók, amúgy sem különösebben szokásosak a város ezen részén, itt teljesen elfogytak. Nem volt semmi, csak éber sötétség előttük.
— Azt mondtam, menj már — ismételte a lány. — Mitől félsz?
Széltoló nagy levegőt vett.
— Gyilkosoktól, útonállóktól, tolvajoktól, orgyilkosoktól, zsebtolvajoktól, zsebmetszőktől, haramiáktól, vérfagyasztó kacajoktól, martalócoktól, rablóktól, és nemi erőszaktól — sorolta. — Ez itt a Gyehenna, ahová mész![9]
— Igen, de a minket keresők ide nem fognak jönni — szögezte le a lány.
— Ó, dehogynem, csak kimenni nem fognak — jajdult Széltoló. — Meg én sem. Úgy értem, egy gyönyörű fiatal nő, mint te… még a gondolata is elviselhetetlen… úgy értem, az itteniek némelyike…
— De itt vagy nekem te, hogy megvédj — mondta a lány.
Széltoló azt gondolta, hogy hallja a menetelő léptek robaját néhány utcával arrébb.
— Tudod — sóhajtotta —, tudtam, hogy ezt fogod mondani.
Egy igazi férfi végig kell menjen ezeken a galád utcákon, gondolta. És esetleg majd az egyikben futásnak eredhet.
Ez a ködös tavaszi éjszaka annyira fekete a Gyehennában, hogy túl sötét van ahhoz, hogy Széltoló haladását kivehessünk a vészjósló utcákon, ezért a leíró részt fölemeljük az ékes tetők s kitekeredett kémények erdeje fölé, s megcsodáljuk azt a néhány pislákoló csillagot, amik fényének sikerült átdöfni a párateli gomolygást. A beszámoló megkísérli az alulról fölhallatszó zajok figyelmen kívül hagyását — a lábdobogást, a hajszákat, a húsbavágó neszeket, a nyögéseket, és az elfojtott sikolyokat. Lehetséges, hogy valami vadállat szabadult a Gyehennára kétheti éhkoppos diéta után.
Valahol a Gyehenna középpontjának közelében — ezt a kerületet még sosem tudták kielégítően föltérképezni — van egy kis udvar. Itt legalább vannak fáklyák a falakon, de a fény, amit kibocsátanak, magának a Gyehennának a fénye: hitvány, vérvörös, belseje sötét.
Széltoló betántorgott az udvarba, s a falnak dőlt támaszért. A lány könnyedén lépett a vöröslő fénybe mögötte, halkan dúdolva magában.
— Jól vagy? — kérdezte.
— Nrrgh — felelte Széltoló.
— Tessék?
— Azok a férfiak… — bugyborékolta a varázsló —, úgy értem, ahogy belerúgtál az ő… amikor megragadtad őket az ő… amikor az egyikbe beledöftél, pont bele az ő… ki vagy te?
— A nevem Conina.
Széltoló bambán bámult rá egy ideig.
— Sajnálom — mondta —, nem ugrik be semmi.
— Még nem vagyok itt régóta — mutatta ki a lány.
— Igen, egy pillanatig sem hittem, hogy idevalósi vagy — bólogatott a varázsló. — Akkor már hallottam volna rólad.
— Itt vettem ki szállást. Bemegyünk?
Széltoló fölpislogott a köpködő fáklyák füstös fényében épp csak kivehető ütött-kopott rúdra, ami azt jelölte, hogy a kis, sötét ajtó mögötti vendégfogadó a Troll Kobakja.
Esetleg egyesek azt gondolhatják, hogy a Megfoltozott Dob, illetlen tömegverekedés színhelye csupán egy órával ezelőtt, topis, rosszhírű kocsma. Valójában egy tekintélyes rosszhírű kocsma. Vendégeinek van egyfajta faragatlan tiszteletreméltósága — esetleg megölik egymást afféle nemtörődöm módon, hasonszőrűek maguk közt, de nem gyűlölködve teszik. Egy gyerek bemehet egy pohár limonádéra azzal a biztos tudattal, hogy nem éri rosszabb annál a fülesnél, amit anyjától fog kapni, amikor az meghallja kibővült szókincsét. Közismert tény volt, hogy csendes éjeken, meg amikor biztos volt benne, hogy a Könyvtáros nem fog eljönni, a kocsmáros sósmogyorós tálkákat rakott ki a pultra.
A Troll Kobakja egy másféle bűz pöcegödre. Törzsvendégei, föltéve, hogy jó útra térnek, rendbe hozzák maguk, és a felismerhetetlenségig följavítják általános megjelenésük, esetleg akkor, de tényleg csak esetleg, törekedhetnek arra, hogy az emberiség cégéres söpredékeként vegyék őket számításba. És a Gyehennában a söpredék az söpredék.
Mellesleg, az izé a rúdon nem cégér. Amikor úgy határoztak, hogy a helyet a Troll Kobakjának fogják elnevezni, nem cicóztak.
Hányingerrel küszködve és melléhez szorítva a morgolódó kalapdobozt, Széltoló belépett.
Csönd. Körülburkolta őket, majdnem olyan vastagon, mint annak a tucatnyi szubsztanciának füstje, amiktől garantáltan sajttá aszalódik a normális szürkeállomány.
Egy asztal tetején egy pár kocka zörögve megállt. Nagyon hangosak voltak, és valószínűleg nem Széltoló szerencseszámát mutatták.
Aki, ahogy követte Conina illedelmes és meglepően pöttöm alakját a terembe, tudatában volt a többtucatnyi vendég fixírozásának. Oldalvást a rosszindulatúan sandító férfiarcokra pillogott — ezek gondolkozás nélkül megölnék, és valójában ezt lényegesen egyszerűbb tevékenységnek találnák, mint a gondolkodást.
Ahol egy jó nevű kocsmában a pult állt volna, csak egy sor zömök fekete palack és egy pár bakra fektetett nagy hordó volt látható a fal mentén.
A csönd feszesebbé vált, mint egy érszorító. Bármelyik pillanatban, gondolta Széltoló.
Egy nagydarab, kövér pasas, aki csak egy szőrmellényt meg egy bőr ágyékkötőt viselt, hátralökte zsámolyát, lábra tápászkodott, s gonoszul kollégáira kacsintott. Amikor szája kitárult, olyan volt, mint egy lyuk, széllel.
— Pasit keres, kishölgy? — kérdezte.
A lány fölnézett rá.
— Kérem, menjen innen!
Nevetéskígyó tekeredett körbe a teremben. Conina szája, akár egy levélszekrény, csattanva csukódott.
— Á! — kuncogott a megtermett fickó. — Jól van, szeretem, ha egy csajban van spiritusz…
Conina keze megmozdult. Sápadtan, elmosódottan látszott csak, megállva itt meg itt: a hitetlenkedés néhány másodperce után a férfi aprót nyögött, és nagyon lassan összecsuklott.
Széltoló hátrálva összehúzta magát, ahogy a teremben minden egyes férfi előrehajolt. Ösztöne azt sikította, fusson, ha kedves az élete, s tudta, hogy ez az az ösztön, aminek ha engedne, azonnal meggyilkolnák. A Gyehenna van odakinn! Akármi fog történni vele ezután, itt fog vele történni. Ez nem volt igazán megnyugtató gondolat.
9
Az Ankh-Morporki Kereskedők Céhének kiadványa,