Egy kéz záródott szájára. Két másik kiragadta a kalapdobozt a kezéből.
Conina pördült el mellette, megemelve szoknyáját, hogy egy takaros lábikót helyezzen el a Széltoló dereka melletti célponton. Valaki belenyögdécselt a fülébe, és összeesett. Ahogy a lány kecsesen körbepiruettezett, fölkapott két palackot, a polcon kitörte az aljuk, s landolva maga előtt tartotta a palackok fogazott végét. Az utca szlengje morporki tőrnek nevezi az ilyet.
Ezekkel szembesülve, a Troll Kobakjának közönsége elvesztette érdeklődését.
— Valaki megszerezte a kalapot — motyogta Széltoló kiszáradt ajkakkal. — Kilopóztak a hátsó ajtón.
A lány rámeredt, aztán az ajtó felé vetődött. A Kobak vendégeinek tömege automatikusan szétnyílt előtte, mint cápák fölismerve egy másik cápát, s Széltoló idegesen utánairamlott, még mielőtt bármiféle végkövetkeztetésre jutnának vele kapcsolatban.
Kirohantak egy másik sikátorba, s végigszaladtak rajta. Széltoló megpróbált lépést tartani a lánnyal, mert a lányt követőkkel gyakorta előfordult, hogy szúrós dolgokba léptek, és a varázsló nem volt benne biztos, hogy Conina emlékszik rá, hogy azonos oldalon állnak, akármelyik oldal legyen is az.
Vékonyan szemerkélt, csak úgy fél szívvel. És a sikátor végén halvány, kékes izzás ragyogott.
— Várj!
A rémület Széltoló hangjában elégségesnek bizonyult a lány lelassításához.
— Mi a gond?
— Miért állt meg?
— Meg fogom kérdezni tőle — jelentette ki Conina szigorúan.
— Miért borítja hó?
A lány megtorpant, csípőre tett kézzel megfordult, egyik lába türelmetlenül topogott a nedves kockakövön.
— Széltoló, még csak egy órája ismerlek, és megdöbbentőnek találom, hogy ennyi ideig is életben maradtál!
— Igen, de élek, nem igaz? Valamiféle tehetségem van hozzá. Kérdezz meg bárkit. Rab vagyok.
— Minek a rabja?
— Az életé. Már kisgyerekkoromban rákaptam, és nem akarok leszokni róla, és hidd el nekem, hogy ez itt nincs rendben!
Conina visszanézett a csillogó kék aurával körbevett alakra. Úgy tűnt, hogy a fazon a kezében tartott valamit nézi.
Hó hullott a vállára, mint az igazán pocsék korpa. Halálos korpa. Széltolónak érzéke volt az ilyesmihez, s eltöltötte a mélységes gyanú, hogy a fickó olyan helyre távozott, ahol semmiféle sampon nem segíthet rajta.
A sziporkázó fal mentén odaoldalogtak.
— Valami nagyon fura ezen a pasin — értett egyet Conina.
— Arra gondolsz, hogy van egy saját hóvihara?
— Nem úgy néz ki, mintha nagyon izgatná. Mosolyog.
— Fagyos mosolynak mondanám.
A férfi jégcsapos keze épp leemelte a doboz tetejét, és a kalap oktarinjainak izzó fénye mohó szemekbe ragyogott bele, amiket már erősen megcsípett a fagy.
— Ismered? — kérdezte Conina.
Széltoló vállat vont.
— Láttam már őt — ismerte el. — Róka Larrynek, vagy Nyárihermelin Feznek, vagy valami ilyesminek hívta magát. Valami rágcsálónak, az biztos. Csak ellop dolgokat, amúgy ártalmatlan.
— Hihetetlenül hidegnek néz ki — borzongott Conina.
— Szerintem melegebb éghajlatra távozott. Nem gondolod, hogy be kéne csukjuk a dobozt?
Most már tökéletesen biztonságos, mondta a hang az izzás közepéről. És imígyen vesszen a varázslóság összes ellensége.
Széltolónak esze ágában sem volt megbízni abban, amit a kalap mondott.
— Szükségünk lesz valamire, amivel rácsukhatjuk a fedelét — motyogta. — Egy késre vagy ilyesmire. Van nálad egy, nem igaz?
— Fordulj el — figyelmeztette Conina.
Suhogás hallatszott, s újra parfümillat csapta meg.
— Most már visszafordulhatsz.
Széltolónak nyújtott egy tizenkét hüvelykes hajítókért. A varázsló óvakodva vette át. Kis fémrészecskék csillogtak az élén.
— Kösz — visszafordult. — Nem maradsz késtelen, ugye?
— Van másik.
— Fogadni mertem volna.
Széltoló óvatosan kinyúlt a késsel. Ahogy az megközelítette a bőrdobozt, pengéje elfehéredett s elkezdett gőzölögni. A varázsló nyüszögött kicsit, mikor a hideg megcsapta a kezét — egy égető, csontig döfő hideg, egy hideg, ami fölkúszott karján, s eltökélten támadta meg az agyát. Széltoló akcióba kényszerítette elgémberedett ujjait, és, nagy erőfeszítéssel, a penge hegyével megbökte a tető szélét.
A ragyogás elhalványult. A hó ólmos esővé, aztán szemerkéléssé olvadt.
Conina oldalba bökte, s kihúzta a dobozt átfagyott kezéből.
— Bárcsak lenne valami, amit tehetnénk érte. Nem tűnik helyesnek csak úgy itt hagyni a fickót.
— Nem hiszem, hogy törődne vele — jegyezte meg Széltoló mély meggyőződéssel.
— Jó, de legalább támasszuk a falnak. Vagy valami.
Széltoló bólintott, s megragadta a megfagyott tolvajt jégcsapkezénél fogva. A férfi kicsúszott a markából, s a macskakövekre esett.
Ahol széttört.
Conina a darabokra meredt.
— Örrg — mondta.
Volt valami kavarodás följebb a sikátorban, a Troll Kobakjának hátsó ajtaja körül. Széltoló érezte, hogy kikapják a kést kezéből, ami aztán lapos röppályán elsüvített a füle mellett, és húsz yarddal arrébb a kapufélfába vágódott. Egy addig kikukucskáló fej sietősen visszahúzódott.
— Jobb lesz, ha megyünk — közölte Conina végignyargalva a sikátoron. — Van valami hely, ahol elrejtőzhetnénk? Nálad?
— Általában az Egyetemen alszom — felelte Széltoló mögötte szökdécselve.
Tilos visszatérned az Egyetemre, mordult föl a kalap a doboz mélyéről. Széltoló szórakozottan biccentett. Az ötlet valóban nem tűnt túl vonzónak.
— Mindegy, mert nőket úgysem engednek be sötétedés után — tette hozzá.
— És sötétedés előtt?
— Akkor sem.
Conina sóhajtott.
— Ez hülyeség. Mégis, mivel tudnak előhozakodni a varázslók a nőkkel szemben?
Széltoló összeráncolta a homlokát.
— Nekünk nem szabad fölhoznunk semmit nőkkel szemben — mondta. — Pont ez a dolog lényege.
Baljóslatú szürke köd gomolygott Morpork dokkjain végig, csöpögve a csarnakzatokról, részeges háztetők köré tekeredve, sikátorokban ólálkodva. Éjszaka a dokkok területe némelyek szerint még veszélyesebb, mint a Gyehenna. Két rabló, egy alamuszi tolvaj, és valaki, aki csupán megérintette Conina vállát, hogy megkérdezze tőle, mennyi az idő, ezzel csak egyetérteni tudott volna.
— Nem haragszol meg, ha kérdezek valamit? — firtatta óvatosan Széltoló, átlépve a peches gyalogos fölött, aki magánkínja köré gömbölyödve feküdt a földön.
— Nos?
— Úgy értem, nem szeretnélek felingerelni.
— Nos?
— Csak annyi, hogy kénytelen voltam észrevenni…
— Hmmm?
— Van ez a bizonyos szokásod idegenekkel szemben — Széltoló lebukott, de nem történt semmi.
— Mit csinálsz odalenn? — csodálkozott Conina.
— Bocs.
— Tudom, mire gondolsz. Nem tehetek róla, az apámra hasonlítok.
— És ki az? Cohen, a Barbár? — Széltoló vigyorgott, hogy mutassa, viccnek szánta. Legalábbis a szája egy kétségbeesett félholdba görbült.