— Nincs ebben semmi nevetséges, varázsló.
— Mi?
— Én nem tehetek róla.
Széltoló ajka hangtalanul mozgott.
— Már megbocsáss — kezdte. — Jól értettelek? Az apád tényleg Cohen, a Barbár?
— Igen — a lány mogorván nézett Széltolóra. — Mindenkinek kell legyen egy apja — tette hozzá. — Úgy képzelem, hogy még neked is.
Kikukucskált egy sarkon.
— Tiszta a levegő. Gyerünk! — javasolta, és aztán, amikor már továbbmentek a nedves macskaköveken, folytatta. — Valószínűnek tartom, hogy a te apád meg varázsló volt.
— Nem hinném — állította Széltoló. — A varázslóságnak tilos családi vonássá válnia — Elhallgatott. Ismerte Cohent, még vendég is volt az egyik esküvőjén, amikor a hős elvett egy Conina-korú lányt; azt igazán el lehet mondani Cohenről, hogy minden óráját telezsúfolta percekkel. — Rengetegen szeretnének Cohenra ütni, úgy értem, ő volt a legremekebb harcos, a legnagyszerűbb tolvaj, ő…
— Rengeteg pasas — csattant föl Conina. A falhoz támaszkodott, s Széltolóra meredt.
— Figyelj — mondta. — Van az a hosszú szó, tudod, egy öreg boszorka említette nekem… nem jut eszembe… ti varázslók ismeritek a hosszú szavakat.
Széltoló hosszú szavakra próbált gondolni.
— Elkelkáposztásíthatatlanság? — ajánlotta önként.
A lány ingerülten rázta a fejét.
— Azt jelenti, hogy a szüleidre hasonlítasz.
Széltoló összevonta szemöldökét. A szülők tárgykörében nem jeleskedett.
— Kleptománia? Recidivizmus? — reszkírozta meg.
— Hával kezdődik.
— Hedonizmus? — sugallta kétségbeesetten Széltoló.
— Hereditarikuss — bizonytalankodott Conina. — Az a boszorkány elmagyarázta nekem. Az anyám táncosnő volt valamelyik őrült isten templomában, és apa megmentette őt, és… egy darabig együtt maradtak. Azt mondják, hogy a külsőm és az alakom anyutól örököltem.
— És mindkettő nagyon csinos, mondhatom — jelentette ki Széltoló reménytelenül udvarolva.
A lány elpirult.
— Nos, igen, de tőle meg olyan izmokat örököltem, amikkel kiköthetnél egy hajót, olyan reflexeket, mint egy kobra fonó bádogon, rettentően erős késztetést, hogy ellopjak dolgokat, meg valahányszor csak találkozom valakivel, azt a szörnyű érzést, hogy kilencven lépésről kést kéne hajítsak a szemébe. Képes vagyok rá — tette hozzá árnyalatnyi büszkeséggel.
— Hú!
— Az ilyesmi általában elkedvetleníti a férfiakat.
— Nos, nem csoda — mondta elgyöngülve Széltoló.
— Úgy értem, miután rájönnek, egyáltalán nem könnyű megtartani egy udvarlót.
— Kivéve a torkánál fogva, úgy képzelem — nyögte Széltoló.
— Nem az, amire szükséged lenne egy jó kapcsolat kialakításához.
— Nem, ezt belátom — értett egyet Széltoló. — Mégis, egész klassz, ha híres barbár tolvajjá szeretnél válni.
— De nem akkor — fanyalgott Conina —, ha fodrász szeretnél lenni.
— Á.
Mindketten belebámultak a ködbe.
— Tényleg fodrász? — kíváncsiskodott Széltoló.
Conina sóhajtott.
— Nem hinném, hogy sokan áhítoznának egy barbár fodrászra — jegyezte meg Széltoló. — Úgy értem, senki se szeretne egy gyors hajmosást lefejezéssel.
— Csak hát minden egyes alkalommal, amikor megpillantok egy manikűrkészletet, ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy vagdalkozni kezdjek egy kétkezes körömráspollyal. Úgy értem, karddal — magyarázta Conina.
Széltoló sóhajtott.
— Tudom, milyen ez — bólintott. — Én varázsló szerettem volna lenni.
— De te varázsló vagy.
— Á. Nos, természetesen, de…
— Csönd!
Széltoló azon kapta magát, hogy a falhoz döngölték, ahonnan a kondenzált köd egy vékony erecskéje megmagyarázhatatlanul elkezdett leszivárogni a nyakán. Conina kezében misztikusan ott termett egy széles hajítókés, s a lány úgy lapult meg, mint egy őserdei állat, vagy, ami még rosszabb, őserdei ember.
— Mi… — kezdte Széltoló.
— Kuss! — sziszegte a lány. — Valami jön!
Egyetlen gördülékeny mozdulattal fölállt, fél lábon megpördült, s elhajította a kést.
Egy kongó, tompa puffanás hallatszott.
Conina állt és bámult. Most az egyszer az ereiben cirkuláló hősi vér, amely egy fehér köpenyben eltöltendő élet minden esélyét megfojtotta, teljesen tanácstalan volt.
— Épp most öltem meg egy fadobozt — nyilatkozta.
Széltoló kikukucskált a sarkon túlra.
A Poggyász a csöpögő utcán állt, a kés még rezgett tetejében, s a lányt nézte. Aztán kissé helyzetet változtatott, pici lábai szövevényes tangólépésben mozogtak, és Széltolóra meredt. A Poggyásznak egyáltalán nem voltak megkülönböztető vonásai, eltekintve egy zártól meg egy pár zsanértól, de jobban tudott bámulni, mint egy sziklányi iguána. Képes lett volna addig fixírozni egy üvegszemű szobrot, amíg az elfordul. Amikor pedig a cserbenhagyott szenvedő pillantására került sor, a Poggyász hagyta volna az átlagos jól megrúgott spánielt visszabúslakodni kutyaóljába. A Poggyászból egyébként több nyílhegy és törött kard meredezett.
— Mi ez? — sziszegte Conina.
— Csak a Poggyász — világosította föl Széltoló elernyedten.
— Hozzád tartozik?
— Nem igazán. Bizonyos értelemben.
— Veszélyes?
A Poggyász körbesasszézott, hogy újra a lányra vethesse tekintetét.
— Két eszmei irányzat létezik ebben a témakörben — közölte Széltoló. — Van néhány ember, aki azt mondja, hogy veszélyes, és mások, akik azt állítják, hogy nagyon veszélyes. Te mit gondolsz?
A Poggyász résnyire nyitotta fedelét.
A Poggyászt tudákos körtefából készítették, ami annyira mágikus növény, hogy már csaknem kipusztult a Korongon s csak egy-két helyen tenyészik; egyfajta leánderfüzike, csak ahelyett, hogy bombatölcsérek körül hajtana ki, inkább olyan területeken nő, ahol korábban irdatlan mágikus energiákat használtak föl. A varázslók botját hagyományosan tudákos körtefából faragták, a Poggyászt is.
A Poggyász varázslatos képességei között akadt egy viszonylag egyszerű és egyértelmű is: bárhová követte adoptált gazdáját. Nem csak bárhová egy tetszőleges dimenziórendszerben, vagy országban, vagy világegyetemben, vagy élettartamban. Bárhová. Körülbelül olyan könnyű volt őt lerázni, mint egy náthát, és sokkal, de sokkal kellemetlenebb.
Továbbá a Poggyász a végsőkig védelmezte tulajdonosát. Nehéz lenne leírni hozzáállását a teremtés fönnmaradó részéhez, de az embernek mindenesetre a „vérszomjas rosszindulat” kifejezésnél kellene kezdenie, s onnan haladni fölfele.
Conina a fedélre bámult. Nagyon úgy nézett ki, mint egy száj.
— Azt hiszem, hogy a „halálosan veszélyes”-re szavaznék — mondta.
— Szereti a csipszet — ajánlotta föl az információt önként Széltoló, majd hozzátette. — Nos, ez azért túlzás. Megeszi a csipszet.
— És mi van az emberekkel?
— Ó, hát őket is. Mostanáig vagy tizenötöt, azt hiszem.
— Jók voltak vagy gonoszok?
— Csupán holtak, azt hiszem. Ezen kívül kimossa a szennyesed, csak beteszed a ruhád és kimosva, kivasalva kerül elő.
— Vérrel borítva?
— Tudod, ez benne az érdekes — mondta Széltoló.