— Az érdekes? — ismételte meg Conina, le nem véve szemét a Poggyászról.
— Igen, mert, tudod, a belseje nem mindig ugyanaz, afféle multidimenzionális…
— Hogy viszonyul a nőkhöz?
— Ó, nem válogatós. Tavaly megevett egy varázskönyvet. Három napig duzzogott, aztán kiköpte.
— Ez borzasztó — hátrált el Conina.
— Hát hogyne — értett egyet Széltoló —, abszolúte.
— Úgy értem az a mód, ahogy bámul!
— Állati jól csinálja, nem?
Azonnal el kell induljunk Klaccsba, szólt a hang a kalapdobozból. Egyike ezeknek a hajóknak megteszi. Rekviráld el.
Széltoló az elmosódott, ködkoszorúzta alakokra nézett, amik a sűrű párában derengtek csarnakzatok erdeje alatt. Itt-ott egy-egy jelzőlámpa kis, életlen körvonalú fénylabdája pislákolt a homályban.
— Nehéz nem engedelmeskedni, igaz? — kérdezte Conina.
— Próbálkozom — nyögte Széltoló. Verejték bizsergett a homlokán.
Most rögtön menj a fedélzetre, parancsolta a kalap. Széltoló lába saját akaratából elkezdett csoszogni.
— Miért teszed ezt velem? — nyöszörögte.
Mert nincs más választásom. Hidd el nekem, ha találhattam volna egy nyolcadik szintű varázslót, megtettem volna. Nem szabad, hogy viseljen engem!
— Miért nem? Te vagy az Arkrektor kalapja.
És rajtam keresztül beszélnek a valaha élt összes Arkrektorok. Én vagyok az Egyetem. Én vagyok a Tan. Én vagyok az ember ellenőrzése alatt álló mágia szimbóluma… és engem nem fog holmi jöttment bűbájos hordani! Nem szabad, hogy bűbájosok létezzenek! A világ mára túl sok forrását kimerítette a búbájoláshoz!
Conina köhintett.
— Megértettél ebből valamit? — firtatta óvatosan.
— Valamennyit igen, de nem hiszem el! — válaszolta Széltoló. A lába szilárdan a macskakövekhez tapadva maradt.
Díszletnek neveztek engem! A hang csupa szarkazmus volt. Hájas varázslók, akik készek elárulni mindent, amit az Egyetem valaha is képviselt és díszletnek neveztek engem! Széltoló, utasítalak. És téged is, asszonyság. Szolgáljatok jól, és én teljesítem leghőbb kívánságotok.
— Hogyan leszel képes teljesíteni leghőbb kívánságom, ha vége lesz a világnak?
Úgy tűnt, hogy a kalap ezen elgondolkozik.
Nos, nincs egy olyan leghőbb kívánságod, amihez csak néhány másodperc szükséges?
— Figyelj csak, hogy van képes varázsolni? Te csak egy… — Széltoló hangja elbicegett.
Én VAGYOK a varázslás. Az illedelmes mágia. Különben is, ha téged a világ legnagyobb varázslóinak némelyike visel kétezer éven keresztül, akkor rád ragad egy-két trükk. És most. Menekülnünk kell.
De persze méltóságteljesen.
Széltoló nyomorultan pislogott Coninára, aki újra vállat vont.
— Ne engem kérdezz! — mondta. — Ez kalandnak látszik. Attól tartok, én az ilyesmire vagyok predesztinálva. Nesze neked genetika[10].
— Igen, de én nem értek hozzájuk! Hidd el nekem, már egy tucatnyiban megfordultam! — jajgatta Széltoló.
Á. Tapasztalat, szólt a kalap.
— Nem, de tényleg, én szörnyen gyáva vagyok, mindig elszaladok — Széltoló mellkasa hullámzott. — A veszély farkasszemet nézett a tarkómmal, ó, már sok százszor!
Nem akarom, hogy veszélybe kerülj.
— Akkor jó!
Azt akarom, hol kerüld EL a veszélyt.
Széltoló megroggyant.
— Miért én? — nyögte.
Az Egyetem üdvéért. A varázslóság becsületéért. A világ kedvéért. Szíved leghőbb vágyáért. És mert elevenen megfagyasztlak, ha nem teszed.
Széltoló csaknem megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Nem nagyon tudott mit kezdeni a megvesztegetéssel, rábeszéléssel vagy a jobbik énjére apellálással. De a fenyegetések, nos, a fenyegetések ismerősek voltak. Tudta, hol áll a fenyegetésekkel.
A nap fölkelt a Kisistenek Napján, akár egy pocsékul buggyantott tojás. A köd ezüst- és aranyszínű sugárnyalábokban zárult rá Ankh-Morporkra — nedvesen, melegen, csöndesen. Messze künn a síkról tavaszi vihar tombolása hallatszott. Melegebbnek tűnt, mint amilyennek lennie kellett volna.
A varázslók normális körülmények között sokáig alszanak. Ezen a reggelen azonban sokan közülük korán keltek, s céltalanul mászkáltak a folyosókon. Érezték a változást a levegőben.
Az Egyetem föltöltődött mágiával.
Persze, általában amúgy is tele volt varázslattal, de az vén, kényelmes varázslat volt, olyan izgató és veszedelmes, mint egy hálószobapapucs. És most, átszivárogva az ősi matérián, új mágia érkezett, recés szélű és vibráló, fényes és hideg, mint az üstököstűz. Átszitált a köveken, s megcsikordult az éles széleken, akár az elektrosztatikus kisülések a Teremtés nájlonszőnyegében. Zümmögött és sercegett. Begöndörítette a varázslói szakállakat, oktarin füstpamacsokat öntött az ujjakra, amik az utóbbi harminc évben egy kis fényillúziónál mágikusabbat nem hoztak létre. Hogyan lehetne a hatást tapintatosan és ízlésesen leírni? A legtöbb varázsló számára olyan volt ez, mint amikor egy vénülő férfi hirtelen szemtől szembe kerül egy gyönyörű fiatal nővel, s legnagyobb rémületére, örömére, és megdöbbenésére úgy találja, hogy a test váratlanul éppoly hajlandó, mint a lélek.
És az Egyetem csarnokaiban és folyosóin ezt a szót suttogták: Bűbáj!
Néhány varázsló alattomban kipróbált olyan bűvigéket, amiket évek óta nem voltak képesek uralni, s meglepetten figyelték, ahogy azok tökéletesen kibontakoztak. Először félénken, aztán nekibátorodva, végül kiabálva és ujjongva tűzgolyókat hajigáltak egymáshoz, vagy élő galambokat húztak elő kalapjukból, vagy sokszínű flittereket záporoztattak elő a levegőből.
Bűbáj! Egy-két mágus — méltóságteljes férfiak, akik mind ez idáig egy-két eleven osztriga megevésénél elítélendőbbet nem tettek — láthatatlanná varázsolta magát, s megkergette a szobalányokat és ágyazókat végig a folyosókon.
Bűbáj! A vakmerőbb szellemek némelyike ősi repülésvarázslatokat próbált ki, és kissé bizonytalanul ingadozott a szarufák között. Bűbáj!
Csak a Könyvtáros nem osztozott a mániákus reggeliben. Egy darabig csücsöri ajkát biggyesztve figyelte a komédiázást, aztán mereven elnégykézlábalt Könyvtára felé. Ha valaki vette volna a fáradságot, hogy észrevegye, hallhatta volna, ahogy elreteszeli az ajtót.
Halálos csönd volt a Könyvtárban. A könyvek nem őrjöngtek többé. Már túljutottak félelmükön, ki a páni rémület csöndes vizeire, és úgy húzódtak össze polcaikon, mint megannyi megdelejezett nyúl.
Fölnyúlt egy hosszú, szőrös kar, s megragadta a Zártverzál Komplet Mágja Lekszicona Ellöirásokal Bölcheknek-et, mielőtt az elhátrálhatott volna, hosszú ujjú kezével elcsitította rettegését, s kinyitotta a „B”-nél. A Könyvtáros gyöngéden végigsimította a reszkető lapot, s szarus körmét végigfuttatta a címszavakon, míg oda nem ért, hogy:
Bűbájos, fn. (mitikus). Proto-varászlo, kapu, amyn újj mágya lepphetik az wilágba, varásló, akkit sem saját testjének fizikai képeségei, semm a Wégzet, sem a Halal nem korlátoz. Irua wagon, hoggy hoidanán, az világ iffjúkorában, valónak bűbajosok, de mostanra mán nintsenek, ledjen hála érette, mer a bubájolás nem vallo az embernek es a bűbáljolás viszatérte a Wilág Véget jelentené… Ha a Teremtő asz embert istenek szánna volna, athatott volna nékije zárnyackat. VÖ: asz Apockralipszis, a Yégórások legendája, és asz Istennek Ozsonnaidelye.
10
A genetika tanulmányozása a Korongon már egy korai fázisban kudarcot vallott, amikor a varázslók megpróbálták keresztezni a jól ismert kísérleti alanyokat, nevezetesen a gyümölcsmolyt a szagosbükkönnyel. Sajnálatos módon, nem igazán sikerült megérteniük az alapelemeket, s az eredményül kapott származék — egy valamiféle zöldbab-izé, ami zümmögött — rövid és szomorú életet élt, mielőtt egy arra járó pók fölfalta volna.