A Könyvtáros elolvasta az utalt címszavakat is, visszapörgette a lapokat az elsőhöz, s sokáig bámulta mélyen ülő sötét szemével. Aztán gondosan visszatette a könyvet, bemászott az íróasztala alá, s fejére húzta a pokrócát.
De a Nagycsarnok dalnokgalériájáról Fésűs és Horgany egész más érzelmekkel nézték a jelenetet.
Egymás mellett állva majdnem pontosan úgy néztek ki, mint a 10-es szám.
— Mi történik? — kérdezte Horgany. Álmatlanul töltötte az éjszakát, s nem tudott túl tisztán gondolkozni.
— Mágia folyik az Egyetemre — válaszolta Fésűs. — Ezt hozza magával a bűbájos. Utat a varázslatokhoz. Igazi varázsláshoz, öregem. Nem az a fáradt, elöregedett vacak, amivel be kellett érjük az elmúlt évszázadokban. Ez a hajnala egy… egy…
— Új, ümm, hajnalnak?
— Pontosan. A csodák ideje, a…
— Anus mirabilis?
Fésűs összeráncolta a homlokát.
— Igen — mondta végül —, valami olyasmi, úgy vélem. Tudod, te aztán ügyesen forgatod a szavakat.
— Köszönöm, fivérem.
A rangidős varázsló láthatólag meg sem hallotta a bizalmaskodást. Helyette elfordult, s ránehezedett a faragott rácsra, figyelve a varázsparádét odalenn. Keze automatikusan nyúlt a zsebéhez dohányzacskójáért, aztán megállt. Elvigyorodott, s pattintott ujjával. Egy meggyújtott szivar jelent meg a szájában.
— Évek óta nem voltam képes erre — tűnődött. — Nagy változások, öregem. Még nem jöttek rá a többiek, de ez a Rendek és Szintek vége. Az úgyis csak egy… adagoló rendszer volt. Nem lesz rájuk többé szükségünk. Hol van a fiú?
— Még alszik… — kezdte Horgany.
— Itt vagyok — mondta Zseton.
A rangidős varázslók lakosztályaihoz vezető boltív alatt állt, kezében tartva az oktiron botot, ami kétszer olyan magas volt, mint ő, s aminek fénytelen fekete felületén — ami olyan sötét volt, hagy a világba vágott hasítéknak látszott — kis, sárga tűzerek szikráztak.
Horgany érezte, hogy az aranyszem keresztülnéz rajta, mintha legbensőbb gondolatait csévélné le koponyája hátsó falán.
— Á — mondta olyan hangon, amiről azt hitte, vidám és atyáskodó, ám valójában úgy hangzott, mint a fuldokló halálhörgés. Egy ilyen kezdet után a folytatás csak rosszabb lehet, és úgy is lett. — Látom, ümm, fölébredtél.
— Édes öregem — üdvözölte Fésűs.
Zseton hosszú, fagyos pillantást vetett rá.
— Láttalak múlt éjjel — közölte. — Irdatlan-é a te hatalmad?
— Csak mérsékelten — felelte Fésűs, sietve visszaemlékezve a fiú azon hajlamára, hogy úgy bánjon a varázslósággal, mintha egy halálos végkimenetelű conkers-játszmáról lenne szó: mintha nem csak az ellenfél zsinórra fűzött gesztenyéjét kellene eltörni a sajátjával, hanem magával a boldogtalan tulajdonossal is végezni kéne. — De nem olyan irdatlan, mint a tiéd, ebben biztos vagyok.
— Arkrektort csináltok belőlem a sorsom előírása szerint?
— Ó, feltétlen — válaszolta Fésűs. — Semmi kétség. Megnézhetném a botod? Olyan érdekes mintája v…
Kinyújtotta párnás kezét.
Ez mindenképp az etikett felháborító megsértése volt; nincs az a varázsló, aki csak gondolna egy másik vesszejének megérintésére annak kifejezett engedélye nélkül. De vannak emberek, akik nem igazán képesek elhinni, hogy a gyerekek is teljes mértékben emberi lények, s azt hiszik, hogy a normális jó modor érvénye rájuk nem vonatkozik.
Fésűs ujjai rágörbültek a fekete pálcára.
Volt valami nesz, amit Horgany inkább érzett, mint hallott, s Fésűs végigbucskázott a galérián, s visszapattant a szemközti falról, olyan zajjal, mint mikor egy zsák zsír a járdára csapódik.
— Ezt ne tedd! — mondta Zseton. Megfordult, keresztülnézett Horganyon, aki elsápadt, s hozzátette. — Segítsd őt föl! Valószínűleg nem sérült meg súlyosan.
A kincstárnok sietve odarohant, s Fésűs fölé hajolt, aki nehezen lélegzett, és nagyon furcsa volt a színe. Addig veregette a kezét, míg Fésűs kinyitotta fél szemét.
— Láttad, mi történt? — suttogta.
— Nem vagyok benne biztos. Ümm. Mi történt? — sziszegte Horgany.
— Megharapott.
— Legközelebb, mikor megérinted a botot — jelentette be Zseton tárgyilagosan —, meghalsz. Érted?
Fésűs roppant óvatosan emelte föl fejét, arra az esetre, ha esetleg egyes darabkák leesnének róla.
— Teljesen — mondta.
— És most szeretném látni az Egyetemet — folytatta a fiú. — Jó sokat hallottam már róla…
Horgany fölsegítette Fésűst bizonytalan lábára, s támogatta, ahogy engedelmesen a fiú után cammogtak.
— Ne érintsd meg a vesszejét! — motyogta Fésűs.
— Emlékezni fogok, ümm, hogy ne tegyem — közölte határozottan Horgany. — Milyennek érezted?
— Harapott már meg vipera?
— Nem.
— Ebben az esetben pontosan tudni fogod, milyen érzés volt.
— Hmmm?
— Egyáltalán nem olyan, mint a kígyóharapás.
Az eltökélt alak után siettek, ahogy Zseton lemasírozott a lépcsőkön, majd át a Nagycsarnok elbájolt ajtaján.
Horgany előrecselezte magát, égve a vágytól, hogy jó benyomást keltsen.
— Ez itt a Nagycsarnok — mondta. Zseton felé fordította aranyló tekintetét, s a varázsló érezte, hogy kiszárad a szája. — Azért hívják így, mert egy csarnok, látod ugye? És nagy is. — Nagyot nyelt. — Ez egy nagy csarnok — folytatta, küszködve, hogy megállítsa koherenciája utolsó morzsáinak elégését annak az iszonyatos tekintetnek reflektorában. — Egy nagyon nagy csarnok, ami miatt úgy nevezik, hogy…
— Kik azok az emberek? — kérdezte Zseton. Pálcájával fölmutatott. Az összesereglett varázslók, akik odafordultak, hogy lássák belépni, úgy hátráltak el az útból, mintha a bot lángszóró lett volna.
Horgany követte a bűbájos pillantását. Zseton a korábbi Arkrektorok a falat díszítő portréira és szobraira mutatott. Azok csupaszakállasan és csúcsos kalaposan, díszes pergameneket szorongatva vagy asztrológiai eszközök misztikusan szimbolikus darabkáit tartva kezükben, bámultak le a falról kibírhatatlan önteltséggel, vagy, esetleg, krónikus székrekedésben szenvedve.
— Ezekről a falakról — zengte Fésűs —, kétszáz páratlan mágus tekint le rád.
— Nem törődöm velük — mondta Zseton, s a varázsvessző oktarintüzet okádott. Az Arkrektorok eltűntek.
— És az ablakok túl aprók…
— A mennyezet túl magas…
— Minden túl öreg…
A varázslók a földre vetették maguk, ahogy a pálca fölvillant és köpött. Horgany szemébe húzta kalapját, s egy asztal alá gördült, amikor az Egyetem anyaga áramlani kezdett körülötte. Fa sikongott, kő nyögött.
Valaki megkocogtatta a fejét. Horgany fölsikoltott.
— Hagyd abba! — üvöltötte túl Fésűs a lármát. — És húzd följebb azt a kalapot! Mutass egy kis méltóságot!
— Akkor miért vagy az asztal alatt te is? — kérdezte savanyúan Horgany.
— Meg kell ragadjuk a lehetőséget!
— Mi, mint a botot?
— Kövess!
Horgany egy szép, borzasztóan szép új világba bukkant elő.