Выбрать главу

A Könyvtáros elolvasta az utalt címszavakat is, visszapörgette a lapokat az elsőhöz, s sokáig bámulta mélyen ülő sötét szemével. Aztán gondosan visszatette a könyvet, bemászott az íróasztala alá, s fejére húzta a pokrócát.

De a Nagycsarnok dalnokgalériájáról Fésűs és Horgany egész más érzelmekkel nézték a jelenetet.

Egymás mellett állva majdnem pontosan úgy néztek ki, mint a 10-es szám.

— Mi történik? — kérdezte Horgany. Álmatlanul töltötte az éjszakát, s nem tudott túl tisztán gondolkozni.

— Mágia folyik az Egyetemre — válaszolta Fésűs. — Ezt hozza magával a bűbájos. Utat a varázslatokhoz. Igazi varázsláshoz, öregem. Nem az a fáradt, elöregedett vacak, amivel be kellett érjük az elmúlt évszázadokban. Ez a hajnala egy… egy…

— Új, ümm, hajnalnak?

— Pontosan. A csodák ideje, a…

— Anus mirabilis?

Fésűs összeráncolta a homlokát.

— Igen — mondta végül —, valami olyasmi, úgy vélem. Tudod, te aztán ügyesen forgatod a szavakat.

— Köszönöm, fivérem.

A rangidős varázsló láthatólag meg sem hallotta a bizalmaskodást. Helyette elfordult, s ránehezedett a faragott rácsra, figyelve a varázsparádét odalenn. Keze automatikusan nyúlt a zsebéhez dohányzacskójáért, aztán megállt. Elvigyorodott, s pattintott ujjával. Egy meggyújtott szivar jelent meg a szájában.

— Évek óta nem voltam képes erre — tűnődött. — Nagy változások, öregem. Még nem jöttek rá a többiek, de ez a Rendek és Szintek vége. Az úgyis csak egy… adagoló rendszer volt. Nem lesz rájuk többé szükségünk. Hol van a fiú?

— Még alszik… — kezdte Horgany.

— Itt vagyok — mondta Zseton.

A rangidős varázslók lakosztályaihoz vezető boltív alatt állt, kezében tartva az oktiron botot, ami kétszer olyan magas volt, mint ő, s aminek fénytelen fekete felületén — ami olyan sötét volt, hagy a világba vágott hasítéknak látszott — kis, sárga tűzerek szikráztak.

Horgany érezte, hogy az aranyszem keresztülnéz rajta, mintha legbensőbb gondolatait csévélné le koponyája hátsó falán.

— Á — mondta olyan hangon, amiről azt hitte, vidám és atyáskodó, ám valójában úgy hangzott, mint a fuldokló halálhörgés. Egy ilyen kezdet után a folytatás csak rosszabb lehet, és úgy is lett. — Látom, ümm, fölébredtél.

— Édes öregem — üdvözölte Fésűs.

Zseton hosszú, fagyos pillantást vetett rá.

— Láttalak múlt éjjel — közölte. — Irdatlan-é a te hatalmad?

— Csak mérsékelten — felelte Fésűs, sietve visszaemlékezve a fiú azon hajlamára, hogy úgy bánjon a varázslósággal, mintha egy halálos végkimenetelű conkers-játszmáról lenne szó: mintha nem csak az ellenfél zsinórra fűzött gesztenyéjét kellene eltörni a sajátjával, hanem magával a boldogtalan tulajdonossal is végezni kéne. — De nem olyan irdatlan, mint a tiéd, ebben biztos vagyok.

— Arkrektort csináltok belőlem a sorsom előírása szerint?

— Ó, feltétlen — válaszolta Fésűs. — Semmi kétség. Megnézhetném a botod? Olyan érdekes mintája v…

Kinyújtotta párnás kezét.

Ez mindenképp az etikett felháborító megsértése volt; nincs az a varázsló, aki csak gondolna egy másik vesszejének megérintésére annak kifejezett engedélye nélkül. De vannak emberek, akik nem igazán képesek elhinni, hogy a gyerekek is teljes mértékben emberi lények, s azt hiszik, hogy a normális jó modor érvénye rájuk nem vonatkozik.

Fésűs ujjai rágörbültek a fekete pálcára.

Volt valami nesz, amit Horgany inkább érzett, mint hallott, s Fésűs végigbucskázott a galérián, s visszapattant a szemközti falról, olyan zajjal, mint mikor egy zsák zsír a járdára csapódik.

— Ezt ne tedd! — mondta Zseton. Megfordult, keresztülnézett Horganyon, aki elsápadt, s hozzátette. — Segítsd őt föl! Valószínűleg nem sérült meg súlyosan.

A kincstárnok sietve odarohant, s Fésűs fölé hajolt, aki nehezen lélegzett, és nagyon furcsa volt a színe. Addig veregette a kezét, míg Fésűs kinyitotta fél szemét.

— Láttad, mi történt? — suttogta.

— Nem vagyok benne biztos. Ümm. Mi történt? — sziszegte Horgany.

— Megharapott.

— Legközelebb, mikor megérinted a botot — jelentette be Zseton tárgyilagosan —, meghalsz. Érted?

Fésűs roppant óvatosan emelte föl fejét, arra az esetre, ha esetleg egyes darabkák leesnének róla.

— Teljesen — mondta.

— És most szeretném látni az Egyetemet — folytatta a fiú. — Jó sokat hallottam már róla…

Horgany fölsegítette Fésűst bizonytalan lábára, s támogatta, ahogy engedelmesen a fiú után cammogtak.

— Ne érintsd meg a vesszejét! — motyogta Fésűs.

— Emlékezni fogok, ümm, hogy ne tegyem — közölte határozottan Horgany. — Milyennek érezted?

— Harapott már meg vipera?

— Nem.

— Ebben az esetben pontosan tudni fogod, milyen érzés volt.

— Hmmm?

— Egyáltalán nem olyan, mint a kígyóharapás.

Az eltökélt alak után siettek, ahogy Zseton lemasírozott a lépcsőkön, majd át a Nagycsarnok elbájolt ajtaján.

Horgany előrecselezte magát, égve a vágytól, hogy jó benyomást keltsen.

— Ez itt a Nagycsarnok — mondta. Zseton felé fordította aranyló tekintetét, s a varázsló érezte, hogy kiszárad a szája. — Azért hívják így, mert egy csarnok, látod ugye? És nagy is. — Nagyot nyelt. — Ez egy nagy csarnok — folytatta, küszködve, hogy megállítsa koherenciája utolsó morzsáinak elégését annak az iszonyatos tekintetnek reflektorában. — Egy nagyon nagy csarnok, ami miatt úgy nevezik, hogy…

— Kik azok az emberek? — kérdezte Zseton. Pálcájával fölmutatott. Az összesereglett varázslók, akik odafordultak, hogy lássák belépni, úgy hátráltak el az útból, mintha a bot lángszóró lett volna.

Horgany követte a bűbájos pillantását. Zseton a korábbi Arkrektorok a falat díszítő portréira és szobraira mutatott. Azok csupaszakállasan és csúcsos kalaposan, díszes pergameneket szorongatva vagy asztrológiai eszközök misztikusan szimbolikus darabkáit tartva kezükben, bámultak le a falról kibírhatatlan önteltséggel, vagy, esetleg, krónikus székrekedésben szenvedve.

— Ezekről a falakról — zengte Fésűs —, kétszáz páratlan mágus tekint le rád.

— Nem törődöm velük — mondta Zseton, s a varázsvessző oktarintüzet okádott. Az Arkrektorok eltűntek.

— És az ablakok túl aprók…

— A mennyezet túl magas…

— Minden túl öreg

A varázslók a földre vetették maguk, ahogy a pálca fölvillant és köpött. Horgany szemébe húzta kalapját, s egy asztal alá gördült, amikor az Egyetem anyaga áramlani kezdett körülötte. Fa sikongott, kő nyögött.

Valaki megkocogtatta a fejét. Horgany fölsikoltott.

— Hagyd abba! — üvöltötte túl Fésűs a lármát. — És húzd följebb azt a kalapot! Mutass egy kis méltóságot!

— Akkor miért vagy az asztal alatt te is? — kérdezte savanyúan Horgany.

— Meg kell ragadjuk a lehetőséget!

— Mi, mint a botot?

— Kövess!

Horgany egy szép, borzasztóan szép új világba bukkant elő.