Eltűntek a durva kőfalak. Eltűntek a sötét, baglyok-kísértette szarufák. Eltűnt a kövezett padló fekete-fehér csempéből kirakott szemhökkentő mintájával.
Úgyszintén eltűntek az apró ablakok a magasban, az antik zsírlerakódások lágy patinájával egyetemben. Most először nyers napfény özönlött a csarnokba.
A varázslók eltátott szájjal egymásra meredtek, és amit láttak, nem az volt, amit mindig is látni véltek. A kérlelhetetlen sugarak a gazdag aranyhímzéseket poros aranyfüstté változtatták, napvilágra hozták, hogy a fényűző kelme valójában meglehetősen pecsétes és elnyűtt bársony, az elegánsan lengő szakállakról kiderítették, hogy nikotinmocskos gubancok, a káprázatos gyémántokról elárulták, hogy igazából másodosztályú Ankhszemek. A friss fény szétfürkészett és mindent megpiszkált, kihámozva a csarnokot kényelmes árnyékaiból.
És, Horgany kénytelen volt elismerni, ami megmaradt, nem keltett bizalmat. Hirtelen fájóan tudatosult benne, hogy köntöse alatt — toprongyos, csúnyán kifakult köntöse alatt, döbbent rá a bűntudat növekvő rohamában, köntösén azzal a perforált résszel, ahol az egerek hozzáfértek — még mindig a hálószobapapucsát viseli.
A csarnok most majdnem csupa üveg volt. Ami nem üvegből készült, az márványból volt. Olyan káprázatos volt az egész, hogy Horgany kifejezetten érdemtelennek érezte magát.
Fésűshöz fordult, s látta, hogy varázslótársa csillogó szemekkel néz Zsetonra.
A legtöbb varázsló arcán ugyanez a kifejezés ült. Ha a varázslók nem vonzódnának a hatalomhoz, nem lennének varázslók, és ez itt valódi hatalom volt. A pálca megbűvölte őket, mint megannyi kobrát.
Fésűs kinyúlt, hogy megérintse a fiú vállát, aztán meggondolta magát.
— Nagyszerű — mondta inkább.
Odafordult az egybesereglett varázslósághoz, és fölemelte karját.
— Fivéreim — intonálta —, van körünkben egy irdatlan hatalmú varázsló!
Horgany megráncigálta a köntösét.
— Majdnem megölt téged — sziszegte. Fésűs oda se fütyült rá.
— És én azt javaslom… — Fésűs nyelt egyet. — Azt javaslom, hogy ő legyen az Arkrektor!
Egy pillanatig csönd volt, aztán kitört az éljenzés valamint a másképp gondolkodók egyet nem értő kiáltásai. A tömeg hátsó felében több veszekedés vette kezdetét. Az elöl állók nem mutattak különösebb vitakészséget. Ők ugyanis jól láthatták a mosolyt Zseton arcán, ami fényes volt és fagyos, mint egy mosoly a hold felszínén.
A sokaság fölbolydult, és egy öreg varázsló az összecsődültek elé küzdötte magát.
Horgany ráismert Ovin Hacsárdlira, egy hetedik szintű mágusra, a Tan docensére. Vöröslött a méregtől, kivéve, ahol elsápadt a dühtől. Amikor megszólalt, szavai úgy égtek keresztül a levegőn, mint megannyi kés, megnyírtak, mint a formára nyeső műkertészet, ropogósra sültek, mint egy keksz.
— Megőrültél? — kérdezte. — Senki más, csakis egy nyolcadik szintű varázsló lehet Arkrektor! És őt a többi legrangidősebb varázsló választja meg ünnepélyes egyetemi tanácsülésen! (Na persze, annak rendje s módja szerint az istenek irányításával.) Ez a Tan! (Maga az ötlet!)
Hacsárdli évekig tanulmányozta a Tant, és, mivel a mágia mindig hajlik arra, hogy kétirányú folyamat legyen, ez rajta hagyta bélyegét: azt a benyomást keltette, hogy olyan törékeny, mint egy sajtospálcika, és valami megmagyarázhatatlan módon erőfeszítéseinek unalmassága megajándékozta az írásjelek kiejtésének képességével.
Ott állt, reszketve a fölháborodástól, és rá kellett döbbenjen, hogy egyre inkább egyedül áll. Gyakorlatilag az üres padló egy gyorsan növekvő körének középpontja volt, amely kört varázslók szegélyezték, akik nagy hirtelen készek lettek volna megesküdni, hogy soha életükben nem látták ezt a szerencsétlent.
Zseton fölemelte vesszejét.
Hacsárdli feddően fölemelte ujját.
— Nem rémítesz meg, fiatalember — csattant föl. — Lehet, hogy tehetséges vagy, de a mágikus talentum önmagában nem elégséges. Sok más tulajdonság szükségeltetik ahhoz, hogy nagy varázslóvá váljék valaki. Adminisztrációs képesség, példának okáért, és bölcsesség, és a…
Zseton leeresztette botját.
— A Tan minden varázslóra vonatkozik, igaz? — kérdezte.
— Feltétlen! A Tan megszövegezése…
— De én nem vagyok varázsló, Lord Hacsárdli.
A mágus tétovázott.
— Á — mondta, s újra habozni kezdett. — Van benne valami — ismerte el.
— De nagyon is tisztában vagyok a bölcsesség, előrelátás és jó tanács szükségességével, és megtisztelve érezném magam, ha módját lelnéd annak, hogy biztosítsd számomra ezeket a sokra értékelt árucikkeket. Például… miért van az, hogy nem a varázslók uralják a világot?
— Mi?
— Ez egy egyszerű kérdés. Ebben a szobában van… — Zseton ajka moccant a másodperc egy tört részéig — … négyszázhetvenkét varázsló, mind járatos a művészetek legtitokzatosabbikában. Mégis mindaz, amit uralnak, csupán ez a néhány hektár meglehetősen silány felépítmény. Miért van ez így?
A legrangidősebb varázslók sokattudóan összenéztek.
— Lehet, hogy ez a látszat — felelte végül Hacsárdli —, de, gyermekem, nekünk olyan uradalmaink vannak, amik kívül állnak a világi hatalom ismeretén — Szeme fölragyogott. — A mágia kétségtelenül képes az elmét elvinni misztikus, belső tájaira a…
— Hogyne, hogyne — vetette közbe Zseton. — Ám szerfelett vastag falak merednek az Egyetem körül. Miért van ez így?
Fésűs megnyalta ajkát. Ez valóban bámulatos. A gyerek az én gondolataim mondta ki.
— Civódtok a hatalomért — folytatta édesen Zseton —, és mégis, ezeken a falakon túl, az, aki a pöcegödör tartalmát talicskázza, vagy az átlagos kalmár, lel nagy különbséget egy magas rangú varázsló és egy puszta szemfényvesztő között?
Hacsárdli teljes és határtalan döbbenettel meredt a fiúra.
— Gyermek, ez nyilvánvaló a legátlagosabb polgár számára is — jelentette ki. — Maguk a köntösök és paszományok…
— Á! — bólintott Zseton. — A köntösök és paszományok. Na persze.
Egy rövid, súlyos, és gondolatteli csönd töltötte be a csarnokot.
— Úgy tűnik nekem — szólalt meg végül Zseton — hogy a varázslók csak varázslók fölött uralkodnak. Ki uralkodik a valóságban odakint?
— Amennyiben a városról van szó, akkor az a Patrícius, Lord Vetinari — válaszolta fokozott óvatossággal Fésűs.
— És ő méltányos és igazságos uralkodó?
Fésűs ezen eltöprengett. Azt mondják, a Patrícius kémhálózata fantasztikus.
— Azt mondanám — mondta megfontoltan —, hogy méltánytalan és igazságtalan, de skrupulózusan pártatlan. Mindenkihez egyképp méltánytalan és igazságtalan, félelem vagy részrehajlás nélkül.
— És te ezzel elégedett vagy? — firtatta Zseton.
Fésűs megpróbálta elkerülni Hacsárdli pillantását.
— Ez nem elégedettség kérdése — felelte. — Föltételezem, nem sokat töprengtünk ezen. Egy varázsló igazi elhivatottsága, tudod,…
— Tényleg igaz lenne, hogy a bölcsek elszenvedik, hogy így uralkodjanak fölöttük?
Fésűs fölhörrent.
— Persze, hogy nem! Ne butáskodj! Csak toleráljuk. Ez az, amit a bölcsesség jelent, rá fogsz jönni te is, ha fölnőttél, ez annak az esete, amikor az ember kivárja az alkalmas pillanatot…
— Hol van a Patrícius? Szeretnék találkozni vele.
— Ezt természetesen el lehet intézni — közölte Fésűs. — A Patrícius mindig kegyeskedik kihallgatáson fogadni a varázslókat, és…