— Most én fogom kihallgatáson fogadni őt — nyilatkozta Zseton. — Meg kell tanulja, hogy a mágusok épp elég sokáig vártak az alkalmas pillanatra. Álljatok hátrébb, kérlek.
Intett a pálcájával.
Ankh-Morpork széjjelterpeszkedő városának világi ura székében ült a trónushoz fölvezető lépcsők alján, az intelligencia, vagy legalább valami hír legcsekélyebb nyomát kutatva a hírszerző osztály jelentéseiben. Több mint kétezer éve, az ankh-i királyi vérvonal utolsó képviselőjének halála óta, állt üresen a trón. Azt állította a monda, hogy egy napon a városnak újra lesz királya, majd varázskardokkal, szamóca alakú anyajegyekkel s mindazon dolgokkal folytatódott, amikről a legendák ilyen körülmények között fecsegni szoktak.
Valójában mostanra az alkalmasságot a poszt betöltésére egyetlen dolog mutathatta volna, mégpedig az, hogy az illető képes legyen életben maradni több mint öt percig az után, hogy fölfedte bármiféle varázskard vagy anyajegy létezését, ugyanis Ankh nagy kalmárfamíliái, melyek a várost uralták az utóbbi húsz évszázad során, körülbelül annyira álltak készen a hatalomról való lemondásra, mint amennyire az átlagos tagadókagyló hajlandó megválni sziklájától.
A jelenlegi Patrícius, a dúsgazdag és nagyhatalmú Vetinari család feje, sovány volt, magas, és szemmel láthatólag annyira hidegvérű, mint egy döglött pingvin. Első pillantásra meg lehet mondani, hogy az a fajta férfi, aki minden bizonnyal tart egy fehér macskát, s szórakozottan simogatja, miközben embereket — a piranha tartályban foganatosítandó — halálra ítél; ráadásul azt is meg lehetne reszkírozni, hogy valószínűleg ritka, hajszálvékony porcelánt is gyűjt, amit gyakorta meg-megforgat kékesfehér ujjai közt, mialatt a tömlöcök mélyéről fölhangzó távoli sikolyok visszhangot vernek. Még azt is kinézte volna belőle az ember, hogy a „remekmívű” szót használja, s az ajka is keskeny. Úgy nézett ki, mint az olyan személy, aki ha pislog egyet, piros betűkkel jegyzed be a naptárba.
Mindazonáltal gyakorlatilag ebből semmi sem volt igaz, bár valóban volt neki egy kicsiny, rendkívül vén drótszárú terriere, amit Vakkancsnak hívtak, és bűzlött, és rátüsszögött mindenkire. Azt beszélték, hogy a Patrícius az egész világon egyes-egyedül csak a kutyájával törődik. Természetesen néha elrendelte, hogy egyeseket borzasztóbbnál borzasztóbb módokon kínozzanak halálra, de ezt általában tökéletesen elfogadható viselkedésnek tartották egy polgári uralkodó esetében, és a lakosok túlnyomó többségének helyeslésével találkozott.[11] Ankh lakossága praktikus népség, és úgy érezték, hogy a Patrícius az utcai színjátszást és pantomimot betiltó rendelete sok mindenért kárpótolja őket. Vetinari nem honosított meg rémuralmat, de nem is utasíttatta ki, mint nemkívánatos idegent.
A Patrícius sóhajtott, s a szék melletti magas kupac tetejére fektette a legutóbbi jelentést.
Amikor kisfiú volt, látott egy zsonglőrt, aki egy tucatnyi tányért tudott pörgetni a levegőben. Ha képes lett volna ugyanerre a trükkre százzal, vélte Lord Vetinari, akkor, és csak akkor, kezdett volna alkalmas lenni a kiképzésre Ankh-Morpork igazgatásának művészetében — egy olyan városéban, amit egyszer úgy írtak le, hogy „fölfordított hangyaboly, annak minden bája nélkül”.
Kipillantott az ablakon a Művészetek Tornyának messzi oszlopára a Láthatatlan Egyetem közepén, s bizonytalanul tűnődött, vajon azoknak a fárasztó vén bolondoknak valamelyike nem tudna-e előállni egy jobb módszerrel ennek a rengeteg aktának összehasonlítására. Persze, nem — nem számíthatsz arra, hogy egy varázsló felfogjon egy olyan alapvető dolgot, mint az általános polgári kémkedés.
Újra sóhajtott egyet, s fölvette az átiratát annak, amit a Tolvajok Céhének elnöke mondott helyettesének éjfélkor egy iroda mögé rejtett hangszigetelt szobában a Céh székhelyén, és…
Ott termett a Nagycsar…
Ott termett nem a Láthatatlan Egyetem Nagycsarnokában, ahol korábban néhány végeláthatatlan vacsorát költött el, de rengeteg varázsló volt körülötte, és azok…
…mások voltak, mint máskor.
Akárcsak a Halál, akivel a város némely kevésbé szerencsés lakosa szerint közvetlen hasonlóságot mutatott, a Patrícius sosem gurult méregbe, míg nem volt ideje gondolkozni a dolog felől. De néha nagyon gyorsan gondolkozott.
Körbenézett az egybesereglett varázslókra, de volt bennük valami, ami elfojtotta a fölháborodás szavait torkában. Úgy néztek ki, mint a juhok, amik váratlanul találtak egy csapdába esett farkast pontosan egy időben azzal, hogy rebesgetni hallottak az eszméről, mely szerint egységben az erő.
Volt valami a szemükben.
— Mi légyen a jelentése ennek a gyal… — Vetinari habozni kezdett, majd így fejezte be — …ennek? Egy huncut Kisistenek napi tréfa, igaz?
A szeme forgott, s összetalálkozott egy kisfiúéval, aki egy hosszú fémfütyköst tartott kezében. A gyerek a legvénebb mosolyt mosolyogta, amit a Patrícius valaha is látott.
Fésűs köhintett.
— Lordságod — kezdte.
— Ki vele, ember — csattant föl Lord Vetinari.
Fésűs szerényen indított, de a Patrícius hangneme egy csöppet túl diktatórikusra sikeredett. A varázsló ökle elfehéredett.
— Én nyolcadik szintű varázsló vagyok — jegyezte meg csöndesen —, és ne merészelje ezt a tónust használni velem szemben!
— Helyes, helyes! — helyeselt Zseton.
— Vigyétek a tömlöcbe! — parancsolta Fésűs.
— Nekünk nincs egyetlen tömlöcünk se — mutatta ki Horgany. — Ez egy egyetem.
— Akkor vigyétek a borospincékbe! — förmedt rá Fésűs. — És ha már úgyis lemész, építs pár tömlöcöt!
— Van róla valami halvány sejtésük, mit követnek el? — érdeklődött a Patrícius. — Követelem, hogy adjanak magyarázatot erre a…
— Maga csak ne követeljen semmit! — vágott közbe Fésűs. — És az a magyarázat, hogy ezentúl a varázslók fognak uralkodni, a végzet rendelése szerint. Most vigyétek…
— Maguk? Igazgatni fogják Ankh-Morporkot? Varázslók, akik saját magukat is csak üggyel-bajjal tudják kormányozni?
— Igen! — Fésűs tudatában volt, hogy nem ez volt a nyerő az elmés visszavágások között, és még inkább tisztában volt azzal a ténnyel, hogy Vakkants kutya, akit gazdijával együtt teleportáltak oda, kínosan odavánszorgott hozzá, és rövidlátóan szemlélgette a csizmáját.
— Ez esetben minden igazán bölcs ember előnyben részesíti egy kellemes, mély tömlöc biztonságát — felelte a Patrícius. — És most fejezzék be ezt a csínyt, s helyezzenek vissza a palotámba és akkor, esetleg, erről nem fogunk beszélni. Vagy legalábbis maguknak erre nem lesz lehetősége.
Vakkants fölhagyott Fésűs csizmájának vizsgálatával, és Zseton felé ügetett, útközben szőrét hullajtva.
— Ez a pantomim épp elég sokáig tartott — rivallta a Patrícius. — Most már kezdek igazán…
Vakkants morgott. Mély, ősi hang volt, ami minden jelenlévő faji emlékezetében megcsendített egy akkordot, és égő vágyat plántált beléjük, hogy sietve fölmásszanak az első fára. Hosszú, szürke, az idők hajnalán vadászgató alakokat sugallt. Döbbenetes volt, hogy egy ilyen apró állat ilyen sok fenyegetést tud tartalmazni, és az összes Zseton botjára irányult.
A Patrícius előrelépett, hogy elkapja az állatot, míg Fésűs fölemelte a kezét, amiből aztán egy narancssárga meg kék tűzláng süvített át a termen.
11
A lakosság túlnyomó többségét ez esetben úgy definiálhatjuk, hogy mindenki, aki épp nem fejjel lefelé lóg a skorpiógödör fölött.