NINCS AZ A VARÁZSLÓ, AKI VALAHA IS ELHAJÍTANÁ BOTJÁT — szólt a Halál. — A MEGKÖTÉS TÚL ERŐS.
— De nem lehetetlen, ezt el kell ismerd.
Úgy tűnt, a Halál ezt fontolóra veszi. Nem volt hozzászokva a kell szó hallásához, de végül láthatólag engedményt tett.
MEGEGYEZTÜNK.
— Elég kicsi esély a számodra?
ELÉGGÉ MOLEKULÁRIS.
Ipszilórban kissé fölengedett a feszültség. Csaknem normális hangon szólalt meg:
— Tudod, nem bántam meg egy csöppet sem. Újra megtennék mindent. Gyermekeink jelentik a reményt a jövőben.
NINCS REMÉNY A JÖVŐBEN.
— Hát akkor mi van benne?
ÉN.
— Úgy értem, rajtad kívül!
A Halál értetlen pillantást vetett rá.
TESSÉK?
A vihar elérte harsogó tetőpontját fejük fölött. Egy sirály húzott el mellettük rükvercben.
— Úgy értettem — kezdte keserűen Ipszilór —, hogy mi az ezen a világon, amiért érdemes élni?
A Halál eltöprengett.
A MACSKÁK — nyilatkozta végezetül. — A MACSKÁK HELYESEK.
— Átkozott légy!
MÁR RENGETEGEN MEGTETTÉK ELŐTTED — felelte a Halál higgadtan.
— Mennyim van még hátra?
A Halál előhúzott egy jókora homokórát köntöse titkos rejtekéből. A két üveghasat aranyszín és fekete rácsok zárták körbe, s csaknem az összes homok az alsó formában tartózkodott.
Ó, KÖRÜLBELÜL KILENC MÁSODPERC.
Ipszilór kihúzta magát teljes s még mindig impozáns magasságában, s kinyújtotta a csillogó fémpálcát a gyerek felé. Egy kis rózsaszín rákhoz hasonlatos kezecske bújt elő a takaróból, s megragadta.
— Hát akkor legyek én az első, s egyben utolsó varázsló a történelemben, aki nyolcadik fiára hagyja pálcáját — mondotta lassan és zengzetesen. — S felszólítom őt, hogy használja ki a benne rejlő…
ÉN A HELYEDBEN SIETŐSRE FOGNÁM…
— …lehetőséget maradéktalanul — folytatta Ipszilór —, s váljék a leghatalmasabb…
A villám egyenesen a felhő szívéből sivított elő, Ipszilórt pont a kalapja csúcsán találta el, lesistergett a karján, végigszikrázott a boton, s belecsapott a gyerekbe.
Amikor elhalt a mennydörgés, a Halál lassan lenyúlt, fölvette a fiút, aki ekkor kinyitotta szemét.
A szeme belülről ragyogott. Aranyszínben izzott. A Halál azon kapta magát, hogy most először abban, amit jobb szó híján az életének kell nevezzünk, olyan tekintettel merednek rá, amit nehezére esik viszonozni. Úgy tűnt, a szem fókusza egy olyan pontra esik, ami több hüvelykkel a koponyáján belül van.
Nem ez állt szándékomban, mondta Ipszilór hangja az üres levegőből. Baja esett?
NEM. — A Halál elszakította pillantását az újszülött, de máris sokat tudó mosolyról. — ELNYELTE AZ ENERGIÁT. A FIÚ BŰBÁJOS: SEMMI KÉTSÉG, SOKKAL ROSSZABBAKAT IS TÚL FOG ÉLNI. ÉS MOST… VELEM JÖSSZ.
Nem.
DE IGEN. HALOTT VAGY, TUDOD. — A Halál körbenézett Ipszilór reszkető árnyát keresve, de nem látta sehol. — HOL VAGY?
A varázspálcában.
A Halál rátámaszkodott kaszájára, s nagyot sóhajtott.
BOTORSÁG. KÖNNYEDÉN SZABADDÁ HASÍTHATNÁLAK.
De nem a varázspálca tönkretétele nélkül, mondta Ipszilór hangja, s a Halálnak úgy tűnt, hogy hangzása egy csapásra borízűre és diadalittasra váltott. És most, hogy a kölyök már elfogadta a botot, nem semmisítheted meg anélkül, hogy a fiút is elpusztítsd És ezt nem teheted a végzet földúlása nélkül. Utolsó varázslatom. Szerintem egész ügyes.
A Halál megböködte a botot. Az sercegett, s egész hosszában obszcén szikrák csúsztak rajta végig.
Eléggé fura, de a Halál nem volt különösképp dühös. A düh érzelem, az érzelmekhez pedig mirigyekre van szüksége az embernek, s a Halálnak nincs valami sok köze a mirigyekhez, ezért a dühbe guruláshoz ugyancsak neki kell futnia. De azért kissé bosszankodott. Megint sóhajtott egyet. Az emberek állandóan ilyesmivel próbálkoznak. Másrészt viszont egész érdekes lesz megfigyelni, mi sül ki belőle, és legalább egy cseppet eredetibb ötlet, mint a szokásos szimbolikus sakkjátszma, amitől a Halál mindig rettegett, mert képtelen volt visszaemlékezni arra, hogy a francba kell a huszárral lépni.
CSAK HALASZTGATOD AZ ELKERÜLHETETLENT.
Pontosan erről szól az életben maradás.
DE MÉGIS, MI AZ PONTOSAN, AMIT NYERNI REMÉLSZ EZZEL?
Ott leszek a fiam oldalán. Tanítani fogom, még ha nem is fog tudni róla. Irányítani fogom az értelmét. És, amikor készen áll, irányítani fogom lépteit.
MONDD CSAK — szólt a Halál —, HOGYAN IRÁNYÍTOTTAD A TÖBBI FIAD LÉPTEIT?
Elkergettem őket. Volt merszük vitatkozni velem, oda se fütyültek a tanításomra. De ez a fiú hallgatni fog rám.
BÖLCS DOLOG EZ?
A bot nem válaszolt. Mellette a fiú kuncogott a csak általa hallott hang hangzásán.
Nincs hasonlat annak kifejezésére, ahogy Nagy A'Tuin, a világteknőc, a galaktikus éjszakában halad. Amikor tízezer mérföld hosszú vagy, a teknődet meteorkráterek lyuggatják és üstökösök jege fagylatja, akkor nincs abszolúte semmi, amihez realisztikusan hasonlítani lehet téged, kivéve önmagad.
Szóval Nagy A'Tuin lassan úszik a csillagközi mélységeken át, mint a legnagyobb teknőc, ami valaha is létezett, teknőjén hurcolva a négy hatalmas elefántot, amik a hátukon viselik a Korongvilág óriási, csillogó vízesés övezte kerekét, ami vagy azért létezik, mert a valószínűségi görbére visszaverődött valami lehetetlen radarjel, vagy azért, mert az istenek is éppúgy szeretnek viccelődni, mint akárki.
Sőt, valójában jobban, mint a legtöbben.
A Körkörös-tenger partjához közel, Ankh-Morpork ősi, széjjelterpeszkedő városában, a Láthatatlan Egyetem egy magas párkányára helyezett bársonypárnán volt egy kalap.
Klassz kalap volt. Mi több, pompás kalap.
Természetesen csúcsos volt, széles, lelógó karimával, ám ezen alapvető részletek elintézése után a tervező rátért a lényegre. Volt rajta aranycsipke, meg gyöngyök, meg a legmakulátlanabb vermelinprém, meg szikrázó Ankhszemek[1], meg néhány hihetetlenül ízléstelen flitter, és — a tuti áruló jel, naná — egy kör oktarinokból.
Mivel az adott pillanatban nem tartózkodtak éppen erős mágikus mezőben, nem ragyogtak, és úgy néztek ki, mint meglehetősen silány, másodosztályú gyémántok.
Ankh-Morporkba beköszöntött a tavasz. Ez nem volt azonnal szemmel látható, ám akadtak jelek, melyeket kétségtelennek ítél a hozzáértő. Például az Ankh-folyón, eme nagy, széles, lassú vízi úton, amely az ikervárost víztárolóként, csatornaként s gyakorta hullaházként szolgálja, a tajték egy különösképp irizáló zöldre változott. A város imbolygó háztetőin kihajtottak a matracok és párnacihák, mikor a téli ágyneműt kitették szellőzni a bágyadt napsütésbe, s a dohos pincék mélyén a gerendák vetemedtek, meg nyögtek, amikor kiszáradt nedvük válaszolt a gyökerek meg az erdő ősi hívására. A madarak fészket raktak a Láthatatlan Egyetem ereszeiben és csurgóiban, noha észlelhető volt, hogy bármekkora legyen is a nyomás a fészkelésre alkalmatos részeken, soha, de soha nem fészkelt bele egyik sem a háztetőkön sorakozó vízköpők hívogatóan nyitott szájába — ez utóbbiak keserves csalódására.
Valamiféle tavasz még magára a vénséges Egyetemre is elérkezett. Ma este lesz a Kisistenek Előestéje, s sor kerül egy új Arkrektor megválasztására.
1
Olyan, mint a tigrisszem, csak másik folyó. Amikor csillogó tárgyakra kerül sor, a varázslók kábé egy tébolyult szarka ízlésével és önfegyelmével bírnak.