Kétszáz halott Arkrektor — beleveszve a nyomasztó, fagyos múltba, egyik a másik mögött — figyelte őt üres, szürke szemmel.
Ez az, amiért olyan hideg, mondta magának, a meleg elszivárog abba a holt világba. Ó, nem…
Amikor a kalap beszélt, látta, hogy kétszáz pár sápadt ajak mozdul.
Ki vagy te?
Széltoló, gondolta Széltoló. És fejének belső rejtekeiben megpróbálta titokban azt gondolni magának… Segítség!
Érezte, hogy megroggyan a térde az évszázadok súlya alatt.
Milyen az, halottnak lenni? gondolta.
A halál csupán alvás, mondták a holt mágusok.
De milyennek érződik? faggatózott Széltoló.
Egyedülálló lehetőséged lesz megtudni, amint azok a harci kenuk ideérnek, Széltoló.
A rémület éles kiáltásával lökött egyet fölfelé, és lekényszerítette a kalapot fejéről. A valóságos élet meg a hangok visszaözönlöttek, de mivel valaki őrjöngve püfölt egy gongot roppant közel a füléhez, ez nem sokat javított a helyzeten. A kenuk most már mindenki számára láthatóak voltak, ahogy kísérteties csöndben hasították a vizet. Azoknak a feketébe öltözött alakoknak, akik a mártogató evezőlapátokat forgatták, kurjongatni és vijjogni kellett volna; na, nem mintha attól jobb lett volna, de sokkal alkalomhoz illőbbnek tűnt volna. A csönd a céltudatosság kellemetlen látszatát hordozta.
— Az istenekre, de szörnyű volt — rebegte. — Mellesleg ez is az.
A legénység tagjai tengerészkarddal kezükben surrantak a fedélzeten. Conina megkocogtatta Széltoló vállát.
— Megpróbálnak élve elfogni minket — mondta.
— Ó! — sóhajtotta elgyöngülve Széltoló. — Akkor jó.
Aztán eszébe jutott valami más a klaccsi rabszolgatartókról, s kiszáradt a torka.
— Te leszel… te leszel az egyetlen, aki igazán kell nekik — mutatta ki. — Hallottam arról, hogy mit tesznek a…
— Tudnom kéne? — érdeklődött Conina. Széltoló legnagyobb rémületére úgy látszott, hogy nem talált egyetlen fegyvert se.
— Egy szerájba fognak téged vetni!
A lány vállat vont.
— Lehetne rosszabb is.
— De vannak neki azok a vastüskéi, és amikor rád csukják az ajtót… — reszkírozta meg Széltoló. A kenuk már elég közel jártak ahhoz, hogy ki lehessen venni az evezők eltökélt arckifejezését.
— Az nem a szeráj. Az a vasszűz. Nem tudod, hogy mi a szeráj?
— Ümm…
A lány megmondta neki. A varázsló elpirult.
— Különben is, először foglyul kellene ejtsenek — nyilatkozta Conina pedánsan. — Te vagy az, akinek aggódnia kéne.
— Miért én?
— Te vagy az egyetlen, aki rajtam kívül szoknyát hord.
Széltoló felhúzta az orrát.
— Ez egy köntös…
Egy kéz, olyan, akár egy fölgyűrűzött banánfürt, markolta meg Széltoló vállát, s körbeperdítette. A kapitány, egy medveszerű vonásokkal megáldott tengelyföldi, ragyogott rá az arcszőrzet dzsungelén keresztül.
— Hah! — mondta. — Besték nem tudni, hogy nekünk varázsolónk van fedélzet! Csinál nekik égő zöld tűz hasukba! Hah?
Szemöldökének sötét erdeje összeráncolódott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Széltoló nem áll készen arra, hogy tüstént bosszúálló mágiát vessen a támadókra.
— Hah? — hangoztatta a kapitány, arra késztetve egyetlen árva szótagot, hogy lássa el egy egész füzér vérfagyasztó fenyegetés munkáját.
— Igen, nos, én csak… fölkötöm a gatyám — dadogta Széltoló. — Ez az, amit most csinálok. Gatyát kötök. Zöld tűz, azt akarod?
— Meg forró ólmot a csontjukba — felelte a kapitány. — Meg a bőrük ragya verje, és irgalmatlan skorpiók falják föl belülről az agyuk, és…
A vezérkenu melléjük ért, és két csáklya vágódott a hajókorlátba. Amint az első rabszolgavadász megjelent, a kapitány kardot húzva elsietett. Egy pillanatra még megtorpant, és Széltolóhoz fordult.
— Te gatyáz gyorsan — mondta. — Vagy nem lesz mivel tökölj. Hah?
Széltoló Coninához fordult, aki a korlátra támaszkodott, s elmélyülten vizsgálgatta körmeit.
— Jobb lesz, ha igyekszel — javasolta a lány. — Ez összesen ötven végrehajtandó zöld tűz és forró ólom extra ragyák és skorpiók mellékrendelésével. Könyörület nélkül.
— Mindig ilyesmik történnek velem! — panaszolta a varázsló.
Átkukucskált a korlát fölött oda, amit a hajó főpadlójának vélt. A támadók győzésre álltak, már csak a számok puszta törvénye miatt is, s hálókat meg köteleket használtak a harcoló legénység összegabalyítására. Teljes csöndben tevékenykedtek, bunkósbotokkal és testcselekkel, ha csak egy mód volt rá, elkerülve a kardok alkalmazását.
— Nem szabad megrongálni az árucikkeket — jegyezte meg Conina. Széltoló elrémülten figyelte, amikor a kapitány „Zöld tüzet! Zöld tüzet!” sikoltva rogyott össze a sötét alakok présében.
Széltoló elhátrált. Egyáltalán nem volt jó a varázslásban, de mindezidáig száz százalékos sikert tudott fölmutatni az életben maradás terén, s esze ágában sem volt elrontani ezt a nehezen elért eredményt. Csupán csak arra volt szüksége, hogy megtanuljon úszni az alatt az idő alatt, amíg bevetődik a tengerbe. Érdemesnek tűnt megpróbálkozni vele.
— Mire vársz? Addig meneküljünk, míg mással vannak elfoglalva! — mondta Coninának.
— Szükségem van egy kardra — panaszolta a lány.
— Egy percen belül nem győzhetsz majd válogatni.
— Egy elég lesz.
Széltoló belerúgott a Poggyászba.
— Gyerünk! — acsarogta. — Egy csomó víz felszínén lebegés vár rád.
A Poggyász eltúlzott nemtörődömséggel kidugta lábikóit, lassan megfordult, s letelepedett a lány mellé.
— Áruló! — közölte Széltoló a zsanérokkal.
Úgy tűnt, a csatának máris vége. Öt kalóz lépdelt föl a létrán a hátulsó fedélzetre, kollégáik többségére hagyva a legyőzött legénység összeterelésének feladatát odalenn. A vezérük lehúzta álarcát, röviden és napbarnítottan fixírozta Coninát, aztán megfordult, s valamivel hosszasabban bámult Széltolóra.
— Ez egy köntös — világosította föl sietve Széltoló. — S jobb lesz, ha óvakodsz, mert én varázsló vagyok! — Nagy levegőt vett. — Nyúlj csak hozzám akár egy ujjal is, és azt fogom kívánni, bár ne tetted volna! Figyelmeztetlek!
— Varázsló? A varázslókból nem lesz jó, erős rabszolga — tűnődött a vezér.
— Tökéletesen igaz — értett egyet Széltoló. — Szóval, ha esetleg szerét ejtenéd, hogy szabadon engedj…
A vezér visszafordult Coninához, s jelzett társai egyikének. Tetovált hüvelykjével Széltoló felé bökött.
— Ne öljétek meg túl gyorsan. Valójában… — elhallgatott, s aztán megajándékozta Széltolót egy csupafog mosollyal. — Esetleg…, igen. Miért ne? Tudsz énekelni, varázsló?
— Lehet, hogy tudok — válaszolta óvatosan Széltoló. — Miért?
— Nem kizárt, hogy te leszel az a férfi, akit a Serifa keres, hogy betöltsön egy állást a háremben — Két rabszolgavadász fölvihogott.
— Ez akár egy kivételes lehetőség is lehet — folytatta a vezér fölbátorodva közönsége méltánylásától. Még több értő jóváhagyás hallatszott mögötte.
Széltoló elhátrált.
— Nem hinném — mondta —, de azért nagyon köszönöm. Nem vagyok az ilyesmire különösen alkalmas.