— Ó, de még lehetsz — felelte csillogó szemekkel a vezér. — Még, lehetsz.
— Ó, az ég szerelmére — morogta Conina. Rápillantott a két oldalán álló két férfira, aztán megmozdult a keze. Az, akit az ollóval döfött meg, jobban járt, mint az, akit a fésűvel vakart végig, tekintetbe véve azt a slamasztikát, amit egy acélfésű képes egy arccal csinálni. Aztán lenyúlt, fölkapta a megsebzett férfiak egyike által leejtett kardot, és a maradék kettőre vetette magát.
A vezér megpördült a sikolyok hallatán, s meglátta maga mögött a Poggyászt, aminek nyitva volt a fedele. Aztán Széltoló beléütközött a fickó hátába, előrebuktatva őt abba a feledésbe, ami a láda multidimenzionális mélységeiben rejlett.
Egy üvöltés kezdete hallatszott, ami baljós hirtelenséggel szakadt meg.
Valami kattant — ahogy a retesz zárul a Pokol kapuján.
Széltoló reszketve elhátrált.
— Egy kivételes lehetőség — motyogta a bajsza alatt, most, hogy végre fölfogta a célzást.
Hát legalább kivételes lehetősége nyílt, hogy lássa Coninát harc közben. Nem sok férfi láthatta ezt kétszer.
Az ellenfelei kezdetben vigyorogtak a törékeny fiatal lány vakmerőségén, hogy meg merte őket támadni, aztán sebesen keresztülestek a zavarodottság, kétség, aggodalom, s végül a makogó pánik fázisain, ahogy szemlátomást egy villogó, szűkülő acélkör középpontjává váltak.
A lány olyan páros döféssel végzett a vezér utolsó testőrével, hogy Széltoló szeme könnybe lábadt, aztán, egy sóhajjal, átugrott a korláton a főfedélzetre. Széltoló legnagyobb bosszúságára a Poggyász utána száguldott, kipárnázva érkezését azzal, hogy nehézkesen egy rabszolgavadászra pottyant, s jelentősen hozzájárulva a támadók hirtelen támadt páni rémületéhez, mert, bár épp elég pocsék volt, hogy halálos és bősz pontossággal kikezdett velük egy ugyancsak csinos leányzó, aki habfehér ruhát viselt virágokkal, egy férfi egójának még sokkal rosszabbat tesz, amikor egy utazási kellék gáncsolja el és harap bele; egyébként ez határozottan rosszat tesz a férfi összes többi részének is.
Széltoló átkukucskált a korláton.
— Hencegő fráter — mormolta.
Egy hajítókés hasított a fába az állához közel, s pattant vissza a füle mellett. Kezét a váratlan csípős fájdalomhoz kapta, s rémülten meredt rá, mielőtt puhán elalélt. Nem arról volt szó, hogy általában nem bírta a vér látványát, hanem konkrétan a sajátjának megpillantása borította ki ennyire.
A Sator téri piac, az Egyetem fekete kapuja előtti széles, macskaköves térség, teljes gőzzel zsibongott.
Azt mondják, Ankh-Morporkban minden eladó, kivéve a sört meg a nőket, hisz' mindkettőt csupán kibérli az ember. És az árucikkek többsége megvásárolható volt a Sator piacon, ami az évek során bódéról bódéra nőtt, míg nem az újonnan jöttek az Egyetem ősi köveihez szorultak, ahol praktikus kiállítási területet alakítottak ki szövetbáláknak és állványokra pakolt talizmánoknak.
Senki se vette észre, amikor a kapuszárnyak hátralendültek. Azonban csönd gördült ki az Egyetemről, s terjedt szét a zajos, zsúfolt téren, akár a dagály első, friss hullámai egy részben sósvizű mocsárban. Valójában ez nem igazi csönd volt, hanem az antizaj nagy szökőárja. A csönd nem a zaj ellentéte, hanem csupán annak hiánya. Ez az a hang volt, ami a csönd másik oldalán található, antizaj, aminek homályos decibeljei úgy fojtották meg a piaci kiáltásokat, mint egy bársonyzuhatag.
A tömegek vadul néztek körbe, hangtalanul mozgott szájuk, mint megannyi aranyhalé, s körülbelül olyan hatásosan is. Minden fej a kapu felé fordult.
Valami más is ömlött ki onnan a némaság kakofóniája mellett. Az üres kapubejárathoz közeli bódék elkezdtek árucikkeket hullajtva hátracsikorogni a macskaköveken. Tulajdonosaik elvetődtek az útjukból, amikor a bódék beleütköztek a mögöttük lévő sorba, kérlelhetetlenül továbbnyikorogtak és halomba gyűltek, mígnem tiszta, üres kövek tágas sugárútja nyúlt végig a tér egész szélességében.
Ardróthy Nyurgarud, a Csupa Egyéniség Pástétomok Szállítója, épp időben kukucskált ki bódéja törmelékei fölött, hogy megpillantsa az előbukkanó varázslókat.
Ismerte a mágusokat, vagy legalábbis mostanáig azt hitte, hogy ismeri őket. Határozatlan öreg fickók voltak, ártalmatlanok a maguk módján, olyan öltözékben, mint valami antik kanapé, mindig készséges fogyasztói bármely olyan termékének, aminek árát történetesen le kellett szállítsa annak kora, valamint lényegesen több egyénisége, mint amennyit egy bölcs háziasszony hajlandó lett volna eltűrni, következtében.
De ezek a varázslók valami újat jelentettek Ardróthy világában. Ezek úgy sétáltak ki a Sator térre, mintha az a sajátjuk lett volna. Kis kék szikrák villogtak a lábuk körül. Valahogy még egy kicsit magasabbnak is látszottak.
Vagy talán csak az a mód tette, ahogy viselkedtek.
Igen, az volt az…
Ardróthynak volt egy szikra mágia genetikus fölépítésében, és ahogy figyelte a varázslókat átsöpörni a téren, az azt súgta neki, hogy a legüdvösebb dolog, amit az egészsége érdekében tehet, az a kései meg húsdarálói összepakolása a kis batyujába, és az eltűnés a városból bármikor az elkövetkezendő tíz perc során.
Az utolsó mágus a csoportban lemaradt kollégái mögött, és lekicsinylően nézett körbe a téren.
— Itt régebben szökőkutak álltak — mondta. — Ti népség… távozzatok!
A kereskedők egymásra bámultak. A varázslók rendszerint dölyfösen beszéltek, erre számítani lehetett. De volt egy olyan él a hangban, amit korábban egyikük se hallott. Ez a hang bokszert viselt.
Ardróthy szeme oldalra fordult. Kiemelkedve aszpikos tengeri csillag és kagylókocsonya bódéja romjaiból, akár egy bosszúálló angyal, s különféle puhatestűeket lakoltatva ki szakállából, meg ecetet köpködve, közelgett Miskin Barka, akiről azt pletykálták, hogy képes fél kézzel föltörni egy osztrigát. A tapadókagylók sziklájukról való leráncigálásával és az óriás szívkagylók legyűrésével az Ankh-öbölben töltött évek olyan testfölépítéssel ajándékozták meg, amit rendszerint a tektonikus gerendákhoz asszociál az ember. Nem is annyira fölállt, mint inkább kibontakozott.
Aztán dobogva csörtetett a varázsló felé, remegő ujjal mutatott bódéja maradványaira, ahonnan vagy hat vállalkozó szellemű homár eltökélt kísérletet tett szabadsága visszanyerésére. Úgy mozogtak az izmok Miskin szája széle körül, akár a földühödött angolnák.
— Maga tette ezt? — érdeklődött.
— Állj félre, félkegyelmű! — felelte a varázsló; három szó, amik, Ardróthy véleménye szerint, egy üvegcimbalom várható élettartalmát biztosították a mágus számára.
— Ki nem állhassam a varázslókat — közölte Barka. — Szívbű' utálom a varázslókat. Szóval meg foglak ütni, rendbe'?
Hátrahúzta öklét, aztán hagyta, hogy elszálljon.
A varázsló fölhúzta szemöldökét. Sárga tűz lobbant föl a rákfélék árusa körül, olyan zaj hallatszott, mint mikor elszakad a selyem, és Barka eltűnt. Csupáncsak a csizmája maradt hátra, elhagyatottan ácsorogva a macskaköveken, s kis füstpamacsok kavarogtak elő belőle.
Senki se tudja, miért marad mindig ott a füstölgő csizma, akármekkora legyen a robbanás. Úgy látszik, ez egyike azoknak a bizonyos dolgoknak.
Ardróthy figyelmes szemének úgy tűnt, hogy a varázsló maga legalább annyira megdöbbent, mint a tömeg, de remekül leplezte, s botjával hadonászott egyet.