— Ti népség, jobb lesz, ha alaposan okultok ebből — szögezte le. — Senki se emelheti kezét egy varázslóra, értitek? Lesz egy csomó változás errefelé. Igen, mit akarsz?
Ez utóbbi kommentár Ardróthyhoz szólt, aki megpróbált észrevétlen elosonni. Gyorsan matatni kezdett pástétomos tálcáján.
— Csak azon tűnődtem, hogy esetleg rendkívüli tiszteletreméltóságod nem óhajtana-e venni egyet ezekből a kiválóbbnál kiválóbb pástétomokból — magyarázta sietve. — Csupa táp…
— Jól figyelj, pástétomárus személy — vágott közbe a varázsló. Kinyújtotta kezét, ujjaival furán gesztikulált, s előhúzott egy pástétomot a levegőből.
Vastag volt, aranybarna, s csodásan fénylett máza. Pusztán rápillantva tudta Ardróthy, hogy széltől szélig meg van tömve kitűnő minőségű, sovány disznóhússal, s a tészta alatt nincs benne egy sem azokból a kiadós, friss levegőt tartalmazó buborékokból, amik az ő szokásos haszonkulcsát jelentik. Az a fajta pástétom volt, amilyenné a malackák szeretnének válni felnőtt korukban.
Ardróthynak elfacsarodott a szíve. Ott lebegett előtte tönkremenetele, ráadásul omlós tészta volt rajta.
— Kérsz egy harit? — kérdezte a varázsló. — Van ott még bőven, ahonnan ez került.
— Akárhonnan jött is — kesergett Ardróthy.
A fényes pástétom mellett elnézett a varázsló arcába, s annak a szemnek mániákus csillogásában látta a világot feje tetejére fordulni.
Elfordult, egy összetört férfi, és nekivágott a legközelebbi városkapu irányába.
Mintha nem lett volna épp elég rossz, hogy a varázslók embereket ölnek, gondolta keserűen, most még a megélhetésünk is elveszik.
Egy vödör víz csapódott Széltoló képébe, s kirántotta őt a borzalmas álomból, amiben száz álarcos nőszemély próbálta pallosával megnyírni a haját, ugyancsak hajszálra kiszámított nyisszantgatásokkal. Némelyek, ha ilyen lidércnyomásuk lenne, elhessegetnék, mint szimpla kasztrációs szorongást, de Széltoló tudatalattija tudta jól, hogy mi a kicsi-darabokra-fognak-vagdosni halálos félelme, amikor ilyet látott. A legtöbbször ilyet látott.
Fölült.
— Jól vagy? — kérdezte Conina aggódva.
Széltoló körbeforgatta szemét a telezsúfolt fedélzeten.
— Nem szükségszerűen — válaszolta óvatosan. Úgy tűnt, nincs a környéken egyetlen feketébe öltözött rabszolgavadász sem, legalábbis nem függőlegesen. Volt azonban jó néhány matróz, s mindegyik tisztelettudó távolságot tartott Coninától. Kizárólag a kapitány állt meglehetősen közel, arcán bárgyú vigyorral.
— Elmentek — mondta Conina. — Elvitték, amit csak tudtak, és elmentek.
— A rohadékok — jegyezte meg a kapitány —, de nagyon gyorsan eveznek! — Conina összerándult, amikor a férfi harsányan hátba vágta. — Piszok jól harcol, ahhoz képest, hogy nőszemély — tette hozzá. — Bizony!
Széltoló bizonytalanul lábra állt. A hajó vidáman száguldott egy távoli maszat felé a horizonton, ami a tengelyiránti Klaccs kellett legyen. Ő maga teljesen bántatlan maradt. Kezdett egy cseppet fölvidulni.
A kapitány mindkettejüket megajándékozta egy szívélyes biccentéssel, s elsietett, hogy vitorlákkal, kötelekkel és ilyesmikkel kapcsolatos parancsokat üvöltözzön. Conina lecsüccsent a Poggyászra, ami láthatólag nem ellenezte ezt.
— Azt mondta a kapitány, hogy olyan hálás, hogy elvisz minket egész Al Khaliig — mesélte.
— Azt hittem, hogy ebben állapodtunk meg egyébként is — mutatta ki Széltoló. — Láttam, hogy adtál neki pénzt, meg minden.
— Igen, de azt tervezte, hogy legyűr minket, és engem elad rabszolgának, amikor odaérünk.
— Mi, és engem nem? — lepődött meg Széltoló, aztán fölhorkant. — Na persze, a varázslói köntös, nem merészelte volna…
— Ümm. Igazából azt mondta, hogy téged oda kellett volna adjon grátisz — magyarázta Conina egy képzeletbeli szálkát piszkálgatva a Poggyász tetején.
— Grátisz?
— Aha. Ümm. Valahogy úgy, hogy „ingyen varázsló minden megvásárolt ágyashoz”? Ümm.
— Nem értem, mi köze ehhez a veteményeknek.
Conina hosszan, keményen ránézett, s amikor a varázsló nem mosolyodott el, nagyot sóhajtott, s így szólt:
— Miért vagytok ti varázslók mindig olyan idegesek női társaságban?
Széltoló megsértődött ezen a rágalmon.
— Ez aztán mindennek a teteje! — fakadt ki. — Tudomásodra szeretném hozni, hogy… figyelj, különben is, az a lényeg, hogy általában nagyon jól kijövök a nőkkel, csak a kardos menyecskék borítanak ki. — Egy darabig fontolgatta ezt, aztán kiegészítette. — Minden kardos illető kiborít, ha már erről van szó.
Conina buzgón tovább piszkálgatta a szálkát. A Poggyász kielégítetten nyikorgott.
— Tudok még valamit, ami ki fog borítani téged — mormogta.
— Hmmm?
— Nincs meg a kalap.
— Mi?
— Nem tehetek róla, a kalózok megragadtak bármit, ami a kezük ügyébe esett…
— A rabszolgavadászok leléptek a kalappal?
— Ne beszélj velem ilyen hangon! Nem én merültem akkor csöndes álomba…
Széltoló kétségbeesetten intett a kezével.
— Nemnemnem, ne húzd föl magad, semmiféle hangon nem beszéltem… gondolkozni akarok erről…
— A kapitány azt mondja, a kalózok valószínűleg visszamennek Al Khaliba — szólalt meg Conina. — Van ott egy hely, ahol a bűnözői elemek élnek, és mi hamar…
— Nem látom be, miért kéne bármit is tennünk — tiltakozott Széltoló. — A kalap ki akart térni az Egyetem útjából, s nem hinném, hogy azok a rabszolga-kereskedők valaha is beugranak oda egy pohár sherryre.
— Te hagynád, hogy meglógjanak vele? — csodálkozott el őszintén Conina.
— Nos, valakinek csak meg kell tennie. Én meg úgy látom, mért pont én?
— De hát azt mondtad, hogy a varázslóság szimbóluma! Amire minden varázsló áhít! Nem mondhatsz le róla csak így!
— Dehogynem! Csak figyeld! — ült vissza Széltoló. Erősen meglepődött. Döntést hozott. A sajátját. Hozzá tartozott. Senki se kényszerítette a meghozására. Némelykor úgy tűnt, hogy az egész élete nem áll semmi másból, csak bajbakerülésből mások akarata miatt, de ezúttal döntést hozott, annyi, kész, slussz, passz. Al Khaliban leszáll a hajóról, s talál valami lehetőséget, hogy hazamenjen. Mentse meg valaki más a világot, s járjon szerencsével. Ő maga döntött.
Összeráncolta szemöldökét. Miért nem érzi boldognak magát ettől?
Azért, mert ez egy kurva rossz döntés, te idióta.
Na jó, gondolta, épp elég hangot hallottam már a fejemben. Kifelé.
De én idetartozom.
Úgy érted, te vagy én?
A lelkiismereted.
Ó!
Nem hagyhatod, hogy elpusztuljon az a kalap. Az a jelképe a…
…tudom, tudom…
…Mágiatannak. Az emberiség zabolázta varázslatoknak. Nem akarhatsz visszakerülni azokba a sötét Egonokba…
…Mi?…
Egonok…
Úgy értem, eónok?
Aha. Eónok. Eónokkal visszakerülni az időben, amikor még a zabolátlan mágia uralkodott. A valóság teljes váza naponta megingott. Mondhatom nekem, iszonyúan pocsék volt.
Honnan tudom?
Faji emlékezet.
Hű! Nekem is van olyanom?
Nos. Egy darabka.
Igen, rendben, de miért éppen én?
Lelked mélyén tudod, hogy igazi varázsló vagy. A „Varázsló” szó be van vésve a szívedbe.
— Igen, de az a gond, hogy állandóan olyanokkal futok össze, akik erről megpróbálnak megbizonyosodni! — jajgatta Széltoló nyomorúságosan.