— Ümm? — mondta, s a — képletesen szólva — hirtelen hőmérsékletcsökkenés visszarántotta a valóságba. Rettegve jött rá, hogy épp Zseton intézett hozzá egy megjegyzést.
— Tessék? — helyesbített. — Csak hát a világ… olyan gyönyörű…
— A mi Horganyunk egy esztéta — jelentette ki Zseton, s röpke kacaj gyöngyözött föl azon egy-két varázsló ajakáról, akik ismerték ezt a szót —, ám ami a világot illeti, lehetne javítani rajta. Azt mondtam az előbb, Horgany, hogy bármerre nézünk, kegyetlenséget, embertelenséget és kapzsiságot látunk, ami elárulja nekünk, hogy a világot bizony rosszul kormányozzák, hát nem igaz?
Horgany tudatában volt annak, hogy két tucat szempár fordult felé.
— Ümm — mormogta. — Nos, hát az emberi természetet nem lehet megváltoztatni.
Halotti csönd támadt.
Horgany tétovázott.
— Vagy te képes vagy rá? — kérdezte.
— Majd még meglátjuk — avatkozott közbe Fésűs. — Hiszen ha megváltoztatjuk a világot, az emberi természet is meg fog változni. Nem így van, fivéreim?
— A város a miénk — jelentette be egy varázsló. — Én magam teremtettem egy kastélyt…
— Mi uraljuk a várost, de ki uralja a világot? — vetette föl Fésűs. — Legalább ezer jelentéktelen király és császár és törzsfőnök van odalenn.
— S nincs köztük egy se, aki ajka mozgatása nélkül tudna olvasni — jegyezte meg egy mágus.
— A Patrícius tudott olvasni — szólt Horgany.
— Akkor nem, ha levágták volna a mutatóujját — gúnyolódott Fésűs. — Jut eszembe, mi lett a gyíkkal? Mindegy, nem számít. A lényeg az, hogy a világot nyilvánvalóan a filozófia és bölcsesség férfiai kéne működtessék. Irányításra szorul. Évszázadokat töltöttünk azzal, hogy egymást közt tusakodtunk, de együtt, közös erővel… ki tudja, mire lennénk képesek?
— Ma a város, holnap a világ — mondta valaki a tömeg hátsó felében.
Fésűs bólintott.
— Holnap a világ, és… — gyors számítást végzett — …pénteken az univerzum!
Így legalább szabad marad a hétvége, gondolta Horgany. Eszébe jutott a kezében tartott doboz, s Zsetonnak nyújtotta. De Fésűs elibe libbent, egyetlen mozdulattal kikapta kezéből, s cikornyásan fölajánlotta a fiúnak.
— Az Arkrektor kalapja — jelentette be. — Jogosan a tiéd, úgy gondoljuk.
Zseton átvette. Most először látott Horgany elbizonytalanodást átsuhanni a gyerek arcán.
— Nincs valamiféle hivatalos ceremónia? — firtatta.
Fésűs köhécselt.
— Én…, ööö, nincs — válaszolta. — Nem, nem hinném, hogy volna — Odapislantott a többi rangidős varázslóra, akik fejük rázták. — Nincs. Nem volt nekünk olyanunk soha. Eltekintve a díszvacsorától, persze. Ööö. Tudod, ez nem olyan, mint egy koronázás, az Arkrektor, tudod, ő a varázslói testvériséget vezeti, ő… — Fésűs hangja lassan elvékonyodott annak az arany tekintetnek fényében —, ő, tudod… ő az… első… az egyenlők… között…
Sietve hátralépett, amikor a pálca vészjóslóan megemelkedett, hogy rámutathasson. Ismét csak úgy tűnt, hogy Zseton egy belső hangot hallgat.
— Nem — szólalt meg végül, és amikor beszélt, hangjának az a messze ható, visszhangos jellege volt, amit, ha történetesen nem vagy varázsló, csak rengeteg piszok drága hi-fi felszereléssel érhetsz el. — Lesz szertartás. Kell legyen egy szertartás, az emberek meg kell értsék, hogy ezentúl a varázslók uralkodnak, de a ceremónia nem itt lesz. Majd kiválasztok egy helyet. És minden mágus, aki valaha is belépett ezen a kapun, meg fog jelenni, értve vagyok?
— Néhányuk eléggé messze él — említette meg óvatosan Fésűs. — Némi időbe fog telni, míg ideérnek, szóval mikorra gondoltad…
— Ők varázslók! — kiabálta Zseton. — Képesek itt teremni egy szempillantás alatt! Erőt adtam nekik! Egyébként — a hangja visszazökkent a normálist megközelítő hangmagasságra —, az Egyetemnek vége. Sose volt a mágia igaz otthona, pusztán börtöne. Építeni fogok magunknak egy új helyet.
Kiemelte a vadonat kalapot dobozából, s rámosolygott. Horgany és Fésűs visszafojtotta lélegzetét.
— De…
Körülnéztek. Hacsárdli, a Tanmester, szólalt meg, s most tátogó szájjal állt.
Zseton felé fordult, s fölvonta egyik szemöldökét.
— Ugye, nem értetted úgy, hogy bezárod az Egyetemet? — kérdezte reszkető hangon az idős mágus.
— Többé nem szükséges — felelte Zseton. — Csak por és elavult könyvek otthona. Már meghaladtuk. Nem így van… fivéreim?
Bizonytalan motyogás kórusa hallatszott. A varázslók nehéznek találták elképelni az életet a LTE vén kövei nélkül. Noha, ha jobban meggondoljuk, tényleg csomóban áll a por, és a könyvek is vénecskék…
— Végül is… fivéreim… ki járt közületek sötét könyvtáratokban az elmúlt néhány napban? A varázslat most bennetek lakozik, nem borítólapok közé börtönözve. Hát nem örvendetes ez? Nincs-e közöttetek olyan, aki többet varázsolt, igazi varázslatokat, az eltelt huszonnégy órában, mint előtte egész életében? Van-e közöttetek olyan, aki szíve legmélyén nem ért velem teljesen egyet?
Horgany megborzongott. Szíve legmélyén fölébredt egy belső Horgany, s küszködött, hogy hallhatóvá váljék. Egy olyan Horgany volt, aki váratlanul vágyódni kezdett azok után a csöndes napok után, csak pár órával ezelőtt, amikor a varázslat gyöngéd volt, avítt papucsban csoszogott körbe, mindig tudott időt szakítani egy sherryre, és egyáltalán nem hasonlított az agyban süvítő számumra, és, mindenek előtt, nem ölt meg senkit.
Rettegés fogta el, amikor érezte, hogy hangszalagjai vigyázzba pendülnek, és minden erőfeszítése ellenére fölkészülnek az ellentmondásra.
A bot megpróbálta megtalálni őt. Érezte, ahogy őt keresi. El fogja őt tüntetni, akár szegény öreg Biliászt. Összeszorította állkapcsát, de mindhiába. Érezte, hogy mellkasa megemelkedik. Az álla csikorgott.
Fésűs, aki kényelmetlenül feszengett, rálépett a lábára. Horgany följajdult.
— Bocsánat — mondta Fésűs.
— Van valami gond, Horgany? — érdeklődött Zseton.
Horgany fél lábon ugrándozott, hirtelen megkönnyebbülve, egész teste a megkönnyebbülés mámorában úszott, míg a lábujjai agonizáltak, hálásabban, mint valaha bárki az egész világtörténelemben, hogy a varázslóság 238 fontja[14] pont az ő rüsztjét választotta ki, hogy súlyosan ránehezedjék.
Sikoltása, úgy tűnt, megtörte a varázst. Zseton nagyot sóhajtott, és fölállt.
— Jó nap volt a mai — szögezte le.
Hajnali két óra volt. A folyó párája kígyóként tekeredett Ankh-Morpork utcáin, de egyedül tekeredett. A varázslók nem helyeselték, ha egyesek fönnmaradnak éjfél után, és így senki se tette. Helyette a megigézettek nyugtalan álmát aludták.
A Törött Hóldak Közterén, hajdan a rejtélyes gyönyörük butikja, amelynek fáklyavilágította, függönytakarta bódéiból a késő éji duhaj bármit beszerezhetett egy tányér aszpikos angolnától a leginkább kedvére való nemi bajig, a ködfátylak kavarogtak, s fagyos semmivé csöpögtek.
A bódék elenyésztek, helyüket csillogó márvány borította, na meg egy szobor, ami esetleg valaminek a szellemét ábrázolta, kivilágított szökőkutak gyűrűjében. Untató csobogásuk volt az egyetlen nesz, ami megtörte a csönd Ankh-Morpork szívét szorongató koleszterinjét.
Csönd uralta a Láthatatlan Egyetem sötét tömegét is. Kivéve…
Horgany úgy osont az árnyékba borult folyosókon, mint egy kétlábú pók, meg-megiramodva — vagy legalábbis sebesen bicegve — oszloptól boltívig, mígnem odaért a Könyvtár félelmetes ajtajához. Idegesen körbefürkészett a sötétségben, és, némi habozás után, nagyon-nagyon halkan bekopogott.