— Mit gondolsz, hány ember él ezen a kontinensen? — fordult Coninához.
— Nem tudom — válaszolta Conina, oda se nézve. — Úgy vélem, milliók.
— Ha bölcs lennék, nem lennék itt — nyilatkozta Széltoló mély érzelmektől áthatva.
Már órák óta Al Khaliban, Klaccs egész rejtélyes kontinensének kapujában, voltak. A varázsló szenvedett tőle.
Egy tisztességes városban kéne legyen legalább egy kevés köd, vélte, és az emberek a házakban kéne lakjanak, nem szabadna összes idejük kint az utcán töltsék. Nem szabadna, hogy ennyi homok meg hőség legyen. És ami a szelet illeti…
Ankh-Morporknak megvan a maga hírhedett bűze, oly telisteli egyéniséggel, hogy képes egy erős férfit zokogásra fakasztani. Ám Al Khalinak meg szele van, ami a Peremközeli kontinensek és a sivatagok végtelenjéből fúj. Lágy, de szünetmentes szellő volt, s végső fokon olyan hatást gyakorolt az idelátogatókra, mint amit a sajtreszelő képes elérni egy paradicsomon. Egy idő után úgy tűnt, hogy lekoptatja a bőröd, s közvetlen az idegeiden ráspolyoz.
Conina kifinomult orrába aromás üzenetet hozott a kontinens szívéből, ami a sivatagok hűvösségéből, az oroszlánok szagából, a dzsungelek komposztjából és a gnúk szélszorulásából tevődött össze.
Persze Széltoló képtelen volt ebből bármit is kiszagolni. Az adaptáció nagyszerű dolog, s a legtöbb morporki roppant nehéz helyzetbe kerülne, ha öt lábról meg kéne érezze egy égő tollpaplan szagát.
— És most hová menjünk? — kérdezte a varázsló. — Valami szélárnyékos helyre?
— Apám némi időt Khaliban töltött, amikor Ee Elveszett Városát kereste — jegyezte meg Conina. — És úgy rémlik nekem, hogy nagyon elismerően beszélt a szűkről. Az egyfajta bazár.
— Föltételezem, csak odamegyünk, és vetünk egy pillantást a használt kalap bódékra — bólogatott Széltoló. — Mert az egész ötlet teljesen…
— Abban reménykedtem, hogy esetleg megtámadnak minket. Ez tűnik a legcélszerűbbnek. Apám azt mondta, hogy csak nagyon kevés idegen jön ki újra, ha egyszer belépett a szűkbe. Néhány határozottan gyilkolászós típus fordul elő arra, azt mondta.
Széltoló ezt alaposan fontolóra vette.
— Légy szíves, ismételd ezt meg még egyszer — kérte. — Miután azt mondtad, hogy jó lenne, ha ránk támadnának, úgy tűnik, hogy csöngeni kezdett a fülem.
— Nos, találkozni akarunk a bűnözői elemekkel, nem igaz?
— Nem pontosan akarunk — szögezte le Széltoló. — Én nem ezt a szót választottam volna.
— Hát akkor melyiket?
— Ööö. Azt hiszem, a „nem akarunk” kifejezés piszok jól összefoglalja.
— De beleegyeztél, hogy visszaszerezzük a kalapot!
— De abba nem, hogy ebbe belehaljak! — siránkozott szánalmasan Széltoló. — Az senkinek se tenne jót. Nekem nem, az biztos.
— Apám mindig azt mondta, hogy a halál csupán alvás — idézte Conina.
— Igen, a kalap is ezt mondta — felelte Széltoló, mikor befordultak egy keskeny, zsúfolt utcára, fehér vályogfalak közt. — De én úgy vélem, hogy utána sokkal nehezebb reggel fölkelni.
— Figyelj — mondta Conina —, nincs benne sok kockázat. Velem vagy.
— Igen, és te alig várod már, nem igaz — vádolta meg Széltoló a lányt, miközben Conina egy árnyas sikátorba kalauzolta, sarkukban a serdülőkorú vállalkozók kísérete. — Ez annak a hereditarikussnak a műve!
— Csak fogd be a szád, s próbálj áldozatnak látszani, jó?
— Azzal nem lesz semmi gond — bólogatott Széltoló, miközben eltaszította a Fiatalkorú Kereskedelmi Kamara egy különösen makacs tagját —, nagy gyakorlatom van benne. Utoljára mondom, hogy nem akarok senkit se megvenni, te nyomorult kölök!
Morózusan nézett az őket körülvevő falakra. Itt legalább nem volt egy sem azokból a zavarba ejtő képekből, de a forró szellő még mindig fölkavarta a port körülötte, és már belebetegedett és belefáradt a homok látványába. Amit akart, az néhány behűtött sör volt, egy jeges fürdő, s egy váltás ruha; valószínűleg egyáltalán nem érezné jobban magát ezektől, de legalább sokkal élvezetesebben érezhetné magát nyomorultnak. Nem mintha valószínű lett volna, hogy akad sör errefelé. Kész röhej, de a hideg éghajlatú városokban, mint például Ankh-Morpork, mindenki sört vedel, ami jól lehűti az embert, és az ilyen helyeken, mint ez, ahol az egészég olyan, mint egy sütő, nyitva felejtett ajtóval, a lakosság pirinyó kupicákból ragacsos italokat hörpöl, amik lángra lobbantják az ember torkát. És az építészet is teljesen helytelen. És a templomaikban szobrok állnak, amik, nos, egyáltalán nem odaillőek. Ez nem varázslóknak való hely. Persze, van nekik valami helyi tenyésztésű alternatívájuk, boszorkánymesterek vagy ilyesmik, de nem az, amit az ember tisztességes mágiának nevezne…
Conina előtte lépkedett, magában dúdolva.
Nagyon tetszik neked, nem igaz? Én csak tudom, szólt egy hang a fejében.
Ó, a francba!, gondolta Széltoló, te nem a lelkiismeretem vagy, ugye?
A libidód. Egy kissé áporodott itt benn, nemdebár? Nem takarítottál ki azóta, hogy utoljára erre jártam.
Figyelj, menj innét, jó? Én varázsló vagyok! A varázslókat a fejük irányítja, nem a szívük!
Én viszont további szavazatokat kapok a mirigyeidtől, és ők azt mondják, hogy ami a testedet illeti, az agyad egyedül áll a véleményévet.
Igen? De akkor is övé a döntő szavazat.
Hah! Azt te csak hiszed. Mellesleg a szívednek ehhez semmi köze, az csak egy izmokból álló szerv, a vérkeringés motorja. De közelítsük meg másképp… ugyancsak tetszik neked, nem igaz?
Nos… Széltoló tétovázott. Igen, gondolta, ööö…
Jó társaság, mi? Kellemes hang?
Nos, természetesen…
Szeretnél többet látni belőle?
Nos… Széltoló meglepődve jött rá, hogy igen, szeretne. Nem arról volt szó, hogy a női társaság teljességgel szokatlan lett volna számára, de mindig úgy tűnt, hogy az ilyesmi csak bajt okoz, és persze közismert tény volt, hogy rosszat tesz a varázslatos képességeknek, bár azt el kellett ismerje, hogy az ő egyéni varázslatos képességei, amik kábé egy gumikalapácséval vetekedtek, épp elég ingatagok voltak már kezdetben is.
Akkor nincs mit veszítened, hát nem igaz? vetette közbe libidója behízelgő gondolathordozással.
Ez volt az a pillanat, amikor Széltoló rádöbbent, hogy valami fontos nem stimmel. Némi időbe telt, míg rájött, hogy mi.
Senki se próbált meg eladni neki valamit immáron több perce. Al Khaliban ez valószínűleg azt jelentette, hogy halott vagy.
Ő, Conina meg a Poggyász teljesen egyedül voltak egy hosszú, árnyas sikátorban. Némi távolságból hallotta a város nyüzsgésének zaját, de közvetlen körülöttük nem volt más, csak meglehetősen várakozásteljes csönd.
— Elszaladtak — jegyezte meg Conina.
— Meg leszünk támadva?
— Lehetséges. Egy ideje három pasas követ minket a háztetőkön.
Széltoló fölbandzsított, majdnem pontosan egy időben azzal, hogy három férfi, lebegő fekete köntösben, könnyedén leugrott eléjük a sikátorba. Amikor körülnézett, két másik jelent meg egy sarok mögül. Mind az öt hosszú, görbe szablyát tartott kezében, és, bár arcuk alsó felét maszk takarta, szinte biztos volt, hogy gonoszul vigyorognak.
Széltoló hevesen rákoppintott a Poggyász tetejére.
— Ölj! — indítványozta. A Poggyász egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán elbaktatott, és Conina mellé cövekelt. Kissé önelégültnek látszott, és, Széltoló féltékeny rémülettel döbbent rá, meglehetősen zavarba ejtettnek.