Nos, nem pontosan megválasztására, mert a varázslóknak semmi dolga az ilyen lealacsonyító szavazásos ügyletekkel, és amúgy is köztudomású, hogy az Arkrektorok az istenek akaratából nyerik el méltóságuk, s ebben az évben mérget lehetett volna venni arra, hogy az istenek valamiképp lehetőséget találnak majd az öreg Virid Stürcünep kiválasztására, aki igazán derék fickó, és már évek óta türelmesen várja a sorát.
Hivatalosan a Láthatatlan Egyetem Arkrektora a Korongvilág összes varázslójának vezére. Valaha ez azt jelentette, hogy a mágia gyakorlásában ő volt a leghatalmasabb, de mostanra az idők nyugisabbak lettek, és, hogy őszinték legyünk, a rangidős varázslók hajlanak arra, hogy a tényleges varázslást úgy tekintsék, mint ami egy kissé méltóságukon aluli. Hajlamosak jobb szeretni az adminisztrációt, ami lényegesen biztonságosabb és csaknem ugyanannyira szórakoztató, na meg a kiadós étkezéseket.
És imígyen a hosszú délután telt s múlott. A kalap kifakult párnáján guggolt Stürcünep lakosztályában, míg ő maga a kádban üldögélt, s szakállát szappanozta. Más varázslók dolgozószobájukban szunyókáltak, vagy könnyű sétára indultak a kertben, hogy az esti ünnepségre megfelelő étvágyat fejlesszenek ki; ehhez általában már egy tucatnyi lépést elégségesnek ítéltek.
A Nagycsarnokban, kétszáz korábbi Arkrektor faragott vagy festett pillantása alatt, a főkomornyik alá tartozó szolgahad megterítette a hosszú asztalokat és elrendezte a padokat. A bolthajtásos konyhák labirintusában… nos, a képzeletnek nincs szüksége segítségre. Mindenesetre tartalmaznia kell rengeteg zsírt meg hát meg ordítozást, dézsányi kaviárt, egész sült ökröket, faltól falig kifeszített szerpentinlánchoz hasonlatos kolbászfüzéreket, magát a műszakban lévő konyhafőnököt a hűvös termek egyikében az utolsó simításokat végezvén az Egyetem makettjén, amit valami megmagyarázhatatlan okból vajból formázott meg. Ezt minden egyes ünnepi alkalomkor megtette — vajhattyakat, vajépületeket, teljes zsírossárga, avasodó menazsériákat — és annyira élvezte a dolgot, hogy senkinek se volt szíve rászólni, hagyja már abba.
A saját pinceútvesztőjében a pohárnokmester bort fejtve és kóstolgatva csatangolt a hordók között.
A várakozásteljes hangulat még a nyolcszáz láb magas Művészetek Tornyát — állítólag a világ legvénebb épülete — benépesítő varjakat is elérte. Magasan a város háztetői fölött, a torony omladozó kövei viruló miniatűr erdőket rejtettek. Bogarak és apró emlősök egész fajai fejlődtek ki odafönn, és, mivel mostanság az emberek ritkán másztak föl oda a torony aggasztó, a legenyhébb légmozgásra billegni kezdő hajlamának köszönhetően, a varjak magukénak tudhatták az egészet. Most éppen körberepdesték egy eléggé feldúlt lelkiállapotban, mint muslicák a vihar előtt. Ha valaki odalenn észrevenné őket, nem lenne rossz ötlet.
Hamarosan valami borzasztó fog történni.
Te már sejted, ugye?
Nem te vagy az egyetlen.
— Mi ütött beléjük? — kiabálta túl Széltoló a fültépő lármát.
A Könyvtáros behúzta nyakát, amikor egy bőrkötéses grimoire kilőtt polcáról, s láncának hossza hirtelen rándulással megakasztotta félúton a levegőben. Aztán lebukott, gördült egyet s a Maleficio Fel Fedezeisey az Demonologgiárúl egy példányán landolt, ami szorgosan püfölte állványát.
— Uúúk! — mondta.
Széltoló a vállát egy reszkető polcnak vetette, és térdével visszakényszerítette zizegő köteteit a helyükre. Rettenetes volt a zaj.
A varázskönyvek rendelkeznek egyfajta élettel. Néhányuk túlságosan is sokkal; például a Necrotelicomicon első kiadását vasból készült védőborítóban kell tartani, A Leuitatio Ygaz Müveszettye a legutóbbi másfélszáz évet a szarufák közelségében töltötte, s a Nossza Bele féle Szekszwaraslatock Kyvonatos Kézikönvjét egyes-egyedül egy teremben, egy jéggel teli tartályban őrzik, s szigorú előírás szerint csak az a varázsló olvashatja, aki már elmúlt nyolcvan éves, és, lehetőleg, halott.
De még a legfontosabb polcokon lévő közönséges grimoire-ok és művészeti ősnyomtatványok is olyan nyughatatlanok meg idegesek voltak, mint a csirkeól lakói, amikor valami áporodott szagú kapar az ajtó alatt. Csukott borítóikból elfojtott kaparászás hallatszott, akár karmoké.
— Mit mondtál? — visította Széltoló.
— Úúúk![2]
— Rendben!
Széltoló, úgyis, mint tiszteletbeli segédkönyvtáros, nem sokkal jutott előbbre az alapvető indexkészítésnél és banánadogatásnál, s csodálattal töltötte el az a mód, ahogyan a Könyvtáros a remegő polcok között baktatott, itt végigfuttatva fekete bőrű kezét egy reszkető köteten, ott megvigasztalva egy rémült nagyszótárt néhány csillapító, emberszabású mormogással.
Némi idő elteltével a Könyvtár elkezdett visszazökkenni a normális keretek közé, s Széltoló érezte, hogy vállizmai ellazulnak.
Ámbár törékeny béke volt ez. Itt-ott megzizzent egy lap. A távoli polcokról egy gerinc vészjósló reccsenése hallatszott. A kezdeti pánik után a Könyvtár most olyan elővigyázatos és ijedős lett, mint egy hosszúfarkú macska a hintaszékgyárban.
A Könyvtáros visszabandukolt a polcok közti folyosón. Olyan volt az arca, amibe csak egy traktorkerék szerethetett volna bele, s állandóan halvány mosoly ült rajta, de Széltoló meg tudta állapítani abból a módból, ahogy az emberszabású bemászott az íróasztala alatti kuckójába s fejét a pokróc alá rejtette, hogy mélyen aggódik.
Nézzük meg jobban Széltolót, mialatt kémlelődik a mogorva polcok körül. A Korongon nyolc szintje van a varázslóságnak; tizenhat esztendő elteltével Széltolónak még mindig nem sikerült eljutnia az elsőre sem. Valójában néhány oktatójának az a megfontolt véleménye, hogy a fickó még arra is képtelen, hogy elérje a nulladik szintet, amivel a legtöbb normális ember születik; más szavakkal megfogalmazva, már fölmerült, hogy amikor Széltoló majd meghal, az emberi faj átlagos okkult képessége ténylegesen növekedni fog egy csipetnyit.
Magas, vékony, és azt a fajta csenevész szakállat viseli, ami úgy néz ki, mint amit azok az emberek viselnek, akiket a természet nem szánt szakállasnak. Öltözéke egy sötétvörös köntös, ami valaha jobb napokat, esetleg jobb évtizedeket, látott. De nyilvánvaló, hogy varázsló, mert van egy csúcsos fövege kajla karimával. Nagy ezüst betűkkel rá van hímezve a „Varászlo” szó, olyan valaki által, akinek kézimunkázási készsége még rosszabb, mint a helyesírása. Egy csillag is van a csúcsán. A flitterek többsége már lehullott róla.
Kalapját jól a fejébe nyomva, Széltoló átküzdötte magát a Könyvtár vénséges ajtaján, s kilépett a délután aranyló fényébe. Minden békés volt és csöndes, amit csak a Művészetek Tornya körül köröző varjak hisztérikus károgása tört meg.
Széltoló egy darabig figyelte őket. Az Egyetem varjai kemény egy madárbanda. Nem olyan könnyű fölzaklatni őket.
Másrészt…
…az ég halványkék volt, aranyló árnyalattal, meg néhány bolyhos felhőfoszlánnyal a magasban, amik rózsaszínben ragyogtak a hosszabbodó fényben. A vén gesztenyefák a négyszögletű belső udvarban teljes virágjukban pompálltak. Egy nyitott ablakból kihallatszott, ahogy egy mágia szakos diák játszott a hegedűjén, méghozzá pocsékul. Az egész határozottan nem annak tűnt, amit az ember baljósnak nevezne.
2
Egy mágikus baleset a Könyvtárban, amely, ahogy már utaltunk rá; nem az az átlagos, gumibélyegzőt-meg-Dewey-decimális-osztályozást igénylő munkahely, valamivel korábban orángutánná változtatta a Könyvtárost, aki azóta minden visszaváltoztatási erőfeszítésnek ellene állt. Kedvelte a praktikus, hosszú kart, a kapaszkodó lábujjakat s a jogot, hogy nyilvánosan vakarózhassék, de mindenek fölött azt élvezte, hogy a lét összes nagy kérdése váratlanul átalakult enyhe érdeklődéssé az iránt, ugyan vajon honnan jön a következő banánja. Nem mintha nem lett volna tudatában az emberi állapot kétségbeejtőségének és emelkedettségének. Csak úgy döntött, hogy ami őt illeti, le van ejtve.