Széltoló a meleg kőfalnak dőlt. És fölsikoltott.
Az épület borzongott. Érezte, ahogy a reszketés átterjed a kezén, föl a karján, afféle halvány, ritmikus érzet, pont a megfelelő hullámhosszon ahhoz, hogy leküzdhetetlen rettegést sugalljon. Maguk a kövek voltak halálra rémülve.
Széltoló borzadva nézett le egy halk, csörömpölő zajra. Egy díszes csatornatető hátraesett, s az Egyetem patkányainak egyike kidugta bajuszát. Kétségbeesett pillantást vetett Széltolóra, miközben nagy nehezen fölmászott s elslisszolt mellette, mely cselekedetét utánozta törzsének sokasága. Néhányan közülük ruhát viseltek, de ez nem volt szokatlan az Egyetemen, ahol a háttérvarázslatok magas szintje fura dolgokat művelt a génekkel.
Ahogy körbebámult, Széltoló további szürke áradatokat is megpillantott, amik a csatornákon keresztül törekedtek az Egyetem elhagyására, s a külső falak felé özönlöttek. A füle mellett rezzent a repkény, és egy csapatnyi patkány halálmegvető ugrások sorozatával a vállán termett, majd lesiklott köntösén. Egyéb szempontból abszolút figyelmen kívül hagyták, ám ez, ismét csak, nem volt szokatlan. A legtöbb élőlény egyáltalán nem vette figyelembe Széltolót.
Aki megfordult és bemenekült az Egyetemre, köntöse csattogott térde körül, míg csak oda nem ért a kincstárnok irodájához. Dörömbölt az ajtón, ami nyikorogva kitárult.
— Á! Ez itten, ümm, Széltoló, nemde? — szólalt meg minden lelkesedés nélkül a kincstárnok. — Mi a gond?
— Süllyedünk!
A kincstárnok néhány pillanatig mereven rámeredt. Horganynak hívták. Magas volt, szívós és izmos, de sovány, s úgy nézett ki, mint aki korábbi életeiben ló volt, s a jelenlegiben épp csak elkerülte ezt a végzetet. Mindig azt a benyomást keltette az emberekben, hogy a fogaival néz rájuk.
— Süllyedünk?
— Igen. Minden patkány menekül!
A kincstáros egy újabb tekintetet vetett rá.
— Kerülj beljebb, Széltoló! — mondta kedvesen. Széltoló követte őt a sötét, alacsony mennyezetű szobába, aztán az ablakhoz, ami a kertek fölött a folyóra nézett, a folyóra, amely békésen szivárgott a tenger felé.
— Nem vitted te, ümm, túlzásba? — kérdezte a kincstárnok.
— Mit vittem túlzásba? — kérdezett vissza Széltoló rossz lelkiismerettel.
— Tudod, ez egy épület — szögezte le a kincstárnok. Mint a legtöbb varázsló, amikor rejtéllyel szembesül, elkezdett cigarettát sodorni. — Határozottan állíthatom, hogy nem hajó. Tudod, vannak rá módok, hogy az ember ezt megállapítsa. Az orrtőke körül szökellő delfinek szűke, a hajófenék egy bizonyos hiánya, ilyesmik. Az elmerülés esélye csekély. Ellenkező esetben, ümm, a legénység a raktárakba kellene szálljon és a partra kéne evezzünk. Ümm?
— De a patkányok…
— Gabonaszállító hajó a kikötőben, úgy vélem. Valami, ümm, tavaszünneplő rítus.
— Biztos vagyok benne, hogy éreztem az épület rázkódását is — jegyezte meg Széltoló egy árnyalatnyi elbizonytalanodással. Itt, ebben a csöndes szobában, a rostélyon pattogó tűzzel, az egész valahogy nem tűnt olyan valóságosnak.
— Múló földlökés. Nagy A'Tuin csuklik, ümm, esetleg. Uralkodni magadon, ezt kéne tenned. Nem ittál, ugye?
— Nem!
— Ümm. Szeretnél?
Horgany nesztelenül odalépdelt a sötét tölgyfa szekrényhez, és elővett két poharat, amiket megtöltött a vizeskancsóból.
— Ilyentájt a sherryben szoktam kiváló lenni — közölte, s kezét a poharak fölé emelte. — Mondd csak, ümm, édeset vagy szárazat?
— Ümm, nem kérek — felelte Széltoló. — Lehet, hogy igazad van. Azt hiszem, megyek és lepihenek.
— Jó ötlet.
Széltoló visszabandukolt a hűvös kőfolyosókon. Néha megérinti a falat s szemlátomást hallgatózik, aztán fejét rázza.
Amikor újra átment a négyszögletű belső udvaron, megpillantott egy csapat egeret, amint a folyó felé iramodván átözönlöttek egy erkélyen. A talaj, amin tapostak, szintén mozogni látszott. Amikor Széltoló közelebbről megvizsgálta, látta, hogy azért látszik mozogni a föld, mert hangyák borítják.
Nem közönséges hangyák voltak. Az évszázados mágiakiszivárgás az Egyetem falaiba különös dolgokat művelt velük. Néhányuk egészen apró kocsit húzott, néhányuk bogárháton lovagolt, de mindegyik olyan gyorsan távozott az Egyetemről, amilyen gyorsan csak lehetséges. A nyírott gyep főve hullámokat vetett, ahogy elinaltak.
Fölnézett, amikor egy élemedett korú, csíkos matrac kisajtolta magát egy fenti ablakból és lepuffant az alanti kockakövekre. Egy rövidke szünet után, szemlátomást visszanyerve lélegzetét, kissé fölemelkedett a földről. Aztán elkezdett céltudatosan lebegni a pázsit fölött s Széltoló felé rontott, aki még épp időben ugrott félre az útjából. A varázsló átható csipogást hallott, s mielőtt a matrac továbblódult, egy másodpercre megpillantotta kicsiny, eltökélt lábak ezreit a kidudorodó kelme alatt. Még a poloskák is útra keltek, s arra az esetre, ha másutt nem lelnének ennyire kényelmes szállást, semmit sem bíztak a véletlenre. Egyikük odaintett a varázslónak, s üdvözlő szavakat nyikkantott.
Széltoló addig hátrált, míg valami megérintette a lába hátsó felét, s megfagyasztotta benne a velőt. Közelebbről kiderült, hogy egy kőből faragott pad. Egy ideig csak bámulta. Úgy látszott, a pad nem kapkodja el az elfutást. Széltoló hálásan lerogyott.
Valószínűleg van erre valami természetes magyarázat, gondolta. Vagy legalábbis egy teljesen normális természetfölötti.
Valami köszörülő zaj arra késztette, hogy a pázsit másik oldalára nézzen.
Erre tuti, hogy nincs természetes magyarázat. Hihetetlen lassúsággal, lomhán leereszkedve a mellvédek és csatornák mentén, méghozzá teljes csöndben, kivéve a kövön nem maradó kő egy-egy csikordulását, a vízköpők távoztak a tetőről.
Nagy kár, hogy Széltoló sosem látott rossz minőségű kioldóval sebesen mozgó tárgyakról készített fényképeket, mert akkor pontosan tudná, hogyan írja le azt, amit látott. A lények valójában nem mozdultak, de mégis sikerült valahogy, egy sor nagy sebességű csoportképben, haladniuk, és eldülöngéltek mellette a csőrök, sörények, szárnyak, karmok és galambürülék hosszú, erőtlen menetében.
— Mi folyik itt? — cincogta a varázsló.
Egy goblinképű, hárpiatestű, tyúklábú valami kis zökkenések sorozatával odafordította fejét, és olyan hangon, mint a hegyek bélmozgása, így szólt (noha a mély, zengő hatást erősen lerontotta az, hogy természetesen nem tudta becsukni a száját):
— Ety Űbájos özeleg! Eneküjj aty ekhalsz!
Széltoló azt mondta „Tessék?”. De az izé már elhaladt mellette kínosan imbolyogva az ősi gyepen keresztül.[3]
Így aztán Széltoló csak ült és bámulta a nagy semmit teljes tíz másodpercig, mielőtt fölsikoltott és elrohant olyan gyorsan, ahogy csak telt tőle.
Meg sem állt, míg a Könyvtár épületében lévő szobájába nem ért. Nem volt valami hű de lakályos szoba, mert főleg ósdi bútorok tárolására használták, de ez volt az otthona.
Egy ruhásszekrény támaszkodott az egyik árnyas falnak. Nem olyan volt, mint a modern gardróbok, amik csak arra jók, hogy ideges házasságtörők beléjük ugorjanak, amikor a férj váratlanul korábban érkezik haza, hanem egy vén, tölgyfa dolog, sötét, mint az éjszaka, amelynek poros mélységeiben ruhaakasztók ólálkodtak és szaporodtak; hámló cipők csordái kószáltak padlaján. Egész valószínűnek tűnt, hogy igazából egy titkos átjáró mesés világokba, ám soha senki nem próbált erről megbizonyosodni a molyirtó elcsüggesztő szaga miatt.
3
A menekülő vízköpők hagyta barázda arra késztette az Egyetem főkertészét, hogy átharapja a gereblyéjét, továbbá a híres, gyakran idézett mondáshoz vezetett: „Hogyan lesz ilyen a pázsitod? Hát úgy, hogy ötszáz évig nyírod meg hengereled és aztán egy csomó rohadék átsétál rajta!”