Csodálattal vegyes döbbenettel hallgatták, akár egy hal, ami véletlenül beúszott egy repülési technikákról szóló előadásra.
— Kik a kollégáid, akiket más kollégák föl kell hívjanak? — firtatta Ince, akinek roppantul imponált ez az egész, bár nem tudta, miért, vagy hogy mi.
— Igazából még nincsenek kollégáim — ismerte be a dzsinn, s olyan grimaszt vágott, ami határozottan fölfelé mozdult a sarkoknál. — De lesznek.
— Mindenki fogja be a száját — utasította őket szigorúan Conina —, és te vigyél minket Ankh-Morporkba!
— Én megtenném a helyedben — tanácsolta Kerőzus. — Amikor az ifjú hölgy szája olyan lesz, mint egy levélszekrény, jobb, ha az ember engedelmeskedik.
A dzsinn tétovázott.
— Nem vagyok túl járatos a szállításban — vallotta be.
— Tanuld meg! — javasolta Conina. Egyik kezéből a másikba dobálgatta a lámpást.
— A teleportáció komoly főfájás — mondta a dzsinn, és kétségbeesettnek látszott. — Miért nem ebédel…
— Rendben, akkor annyi — jelentette be Conina. — Most akkor kell nekem két nagy, lapos szikla…
— Oké, oké. Csak fogjátok meg egymás kezét, jó? Megpróbálom a tőlem telhető legtöbbet, de ez nagy oktondiság is lehet…
Krull asztrofilozófusai egyszer sikerrel és perdöntően bizonyították be, hogy minden hely egy hely, s a köztük levő távolság illúzió, s ez a hír minden gondolkodásra képes filozófust komoly zavarba ejtett, mert nem magyarázta meg, többek közt, az útjelző táblák létét. Miután évekig civakodtak, az egészet átadták Ha Mu Kának, állítólag a Korong legnagyobb filozófusának[31], aki aztán némi töprenkedés után kinyilatkoztatta, hogy bár valóban igaz, hogy minden hely egy hely, de az a hely nagyon nagy.
És így helyreállt a pszichikus rend. A távolság azonban teljességgel szubjektív jelenség, és a mágikus teremtmények képesek tetszésük szerint szabályozni.
De nem feltétlenül ügyesen.
Széltoló leverten ült a Könyvtár megfeketedett romjai közt, s megpróbálta kitalálni, mi nem stimmel velük.
Nos, először is, minden. Elképzelhetetlen volt, hogy a Könyvtárt leégessék. Ez volt a legnagyobb mágiatezaurálás a Korongon. Ez támasztotta alá a varázslóságot. Minden valaha használt bűvigét leírtak benne valamerre. Elégetni ezeket az, az, az…
És nem látott hamvakat. Fahamut bőséggel, rengeteg láncot, számtalan megfeketedett követ, iszonyú összevisszaságot igen. De könyvek ezrei nem égnek el olyan könnyen. Maradna utánuk némi fedéldarabka, és elütő színű hamuhalmok. És semmi ilyesmi nem volt ott.
Széltoló a cipője orrával beletúrt a törmelékbe.
Csak egyetlen ajtó vezetett a Könyvtárba. Aztán még ott voltak a pincék — ki tudta venni a hozzájuk vezető lépcsőt, teletömve szeméttel — de ott lenn nem lehetne az összes könyvet elrejteni. És elteleportálni sem lehetne őket, ellenállnának az ilyen varázslatnak; bárki, aki ilyesmivel próbálkozna, úgy végezné, hogy agyát a kalapján kívül viseli.
Újabb robbanás következett be a feje fölött. Narancssárga tűzgyűrű alakult ki úgy félúton a bűbáj tornyának magasságában, sebesen emelkedett, s elszáguldott Chirm irányába.
Széltoló körbeperdült összetákolt ülésén, s fölbámult a Művészetek Tornyára. Az a határozott benyomása támadt, hogy az visszanéz rá. Ablaktalan volt, de egy pillanatig azt gondolta a varázsló, hogy mozgást lát az omladozó fiatornyok közt.
Eltűnődött, hogy vajon mennyi idős lehet a torony. Vénebb, mint az Egyetem, ez biztos. Öregebb, mint a város, amely körülötte alakult ki, mint görgeléktalaj a hegy körül. Talán még a földrajznál is ősibb. Volt idő, amikor a kontinensek mások voltak, Széltoló ezt tudta, és akkor valahogy közelebb húzódtak egymáshoz a kényelem végett, mint kutyakölykök a kosárban. Talán a tornyot partra mosták a sziklahullámok valahonnan máshonnan. Esetleg már ott állt, még mielőtt maga a Korong létrejött volna, de Széltoló nem szívesen gondolt erre, mert kényelmetlen kérdéseket vetett föl arról, hogy akkor ki építethette és minek.
Megvizsgálta a lelkiismeretét.
Az azt mondta: Kifogytam az alternatívákból. Tégy a kedved szerint!
Széltoló fölállt, lesöpörte a port meg hamut köntöséről, eltávolítva ezzel jó csomó vedlő vörös plüsst is. Levette a kalapját, szórakozott kísérletet tett a csúcs kiegyenesítésére, majd újra föltette.
Aztán tétován a Művészetek Tornya felé indult.
Az alján volt egy nagyon öreg és meglehetősen kicsi ajtó. A varázsló egyáltalán nem lepődött meg, amikor közeledésére kitárult.
— Különös hely — jegyezte meg Ince. — Furán ívelnek a falak.
— Hol vagyunk? — érdeklődött Conina.
— És van itt valami alkohol? — firtatta Kerőzus. — Valószínűleg nincs — tette hozzá.
— És miért himbálózik? — kérdezte Conina. — Még sose voltam olyan helyen, aminek fémfalai voltak — Szimatolt. — Ti is érzitek az olajszagot?
A dzsinn újra előbukkant, bár ezúttal a füst és a kiszámíthatatlan csapóajtó-effektusok nélkül. Észrevehető volt, hogy megpróbál olyan távol maradni Coninától, amennyire ezt az udvariasság lehetővé teszi.
— Mindenki oké?
— Ez itt Ankh? — faggatta a lány. — Csak, mert amikor oda akartunk menni, azt reméltük, hogy olyan helyre viszel minket aminek van ajtaja.
— Úton vagytok — jelentette a dzsinn.
— Miben?
Valami abból, ahogy a dzsinn habozott, azt okozta, hogy Ince elméje állórajtból nagyot ugrott egy elhamarkodott következtetésre. Lenézett a kezében tartott lámpásra.
Kísérletképpen megrázta. A padló megremegett.
— Jaj, ne — mondta. — Ez fizikai képtelenség.
— A lámpában vagyunk? — ámult Conina.
A terem újra megrázkódott, amikor Ince megpróbált benézni a csőrön.
— Ne aggódjatok miatta — kérte a dzsinn. — Tényleg, inkább ne is gondoljatok rá, ha lehetséges.
Elmagyarázta — noha a „magyarázat” valószínűleg túl pozitív szó, s ebben az esetben valójában azt jelenti, hogy nem magyarázott meg semmit, de azt hosszasan —, hogy simán lehetséges átutazni a világot egy kis lámpásban, amit a társaság egyik tagja tart kezében, a lámpa maga mozog, mert a benne lévő emberek egyike hordozza, méghozzá a) a valóság fraktális természete, ami azt jelenti, hogy mindent föl lehet úgy fogni, mint ami minden máson belül van, és b) a kreatív közönségszolgálat miatt. A trükk azon múlik, hogy a természeti törvények ne vegyék észre a szépséghibát az utazás befejezéséig.
— Az adott körülmények között az a legjobb, ha nem is gondoltok rá, oké? — javasolta a dzsinn.
— Mint a nem gondolás rózsaszín orrszarvúkra — bólintott Ince, s szégyenkezve vihorászott, amikor a többiek rábámultak.
— Ez afféle játék volt, amit játszottunk — mondta. — El kellett kerüld, hogy rózsaszín orrszarvúkra gondolj — Köhécselt. — Nem mondtam, hogy különösebben jó játék volt.
Újra bebandzsított a csőrbe.
— Nem — értett egyet Conina —, nem nagyon.
— Huh — szólalt meg a dzsinn — Kér valaki kávét? Valami háttérzajt? Esetleg egy gyors Nevezetes Fölkutatás[32] játszmát?
— Italt? — reménykedett Kerőzus.
32
Rendkívül népszerű istenek, félistenek, démonok és egyéb természetfölötti lények körében, akik nem jönnek zavarba az olyan kérdésektől, mint „Miről Szól Ez Az Egész?” és „Mikor Lesz Már Vége?”.