— Fehér bor?
— Ihatatlan szar.
A dzsinn megdöbbentnek látszott.
— A vörös rosszat tesz a… — kezdte.
— …de szükség törvényt bont — sietett Kerőzus hozzátenni. — Még aszú is megteszi. De ne legyen benne ernyőcske — A Serifa ráébredt, hogy nem ez a módja a dzsinnekkel való tárgyalásnak. Egy kissé összeszedte magát. — Semmi ernyő, Naszrím Öt Holdjára mondom. Se gyümölcsdarab, se olajbogyó, se kunkori szalmaszál, se díszmajom. Utasítom kegyelmed Szarudin Százegy Szideritje által!
— Nem olyan vagyok, aki ernyőket tesz a poharába — duzzogott a dzsinn.
— Meglehetősen kopár itt — jegyezte meg Conina. — Miért nem bútorozod be?
— Amit nem értek — szólt Ince — az az, hogy ha mi mind az általam tartott lámpában vagyunk, akkor a lámpában lévő önmagam egy kisebb lámpást kell tartson, és abban a lámpában…
A dzsinn sürgetőleg intett.
— Ne beszélj róla! — parancsolta. — Kérlek!
Ince lelkiismeretesen összeráncolta szemöldökét.
— Igen, de — folytatta — akkor rengeteg van belőlem vagy mi?
— Az egész ciklikus, de ne hívd föl rá a figyelmet, jó?… Ó, a francba!
A világegyetem hirtelen fölzárkózásának átható, kellemetlen hangja hallatszott.
Sötét volt a toronyban, az antik sötétség szolid ereje, mely az idők hajnala óta ott lakozott, és rossz néven vette a Széltoló körül ugrándozó, törtető nappali fény betolakodását.
A varázsló érezte a légmozgást, ahogy az ajtó becsukódott mögötte, s a sötétség visszaáradt, olyan takarosan betöltve a helyet, ahol korábban a fény volt, hogy akkor se láthattad volna a toldást, ha lett volna fény.
A torony belseje antikvitástól szaglott, némi varjúürülék gyanújával vegyesen.
Jókora adag bátorság szükségeltetett ahhoz, hogy az ember ott álljon a sötétben. Széltolónak nem volt ennyi, mégis ott állt.
Valami elkezdett a lába körül szaglászni, és Széltoló meg se moccant. Az egyetlen ok, ami miatt nem mozdult, az volt, hogy attól félt, valami még rosszabbra fog taposni.
Aztán egy öreg bőrkesztyűhöz hasonlatos kéz megérintette az övét, nagyon puhán, és egy hang így szólt:
— Úúúk.
Széltoló fölnézett.
A sötétség engedett, csak most az egyszer, egy élénk fényvillanásnak. És Széltoló látott.
Az egész tornyot könyvekkel bélelték ki. A belül csavarodó, rothadozó csigalépcső minden egyes fokát telepréselték velük. Fölhalmozták őket a padlón, bár valami abban, ahogy föl voltak halmozva, azt sugallta, hogy az „összehányták” szó találóbb lenne. Megtelepedtek — na jó, gubbasztottak — minden omladozó szegélyen.
A könyvek figyelték őt, egyfajta burkolt módon, aminek semmi köze a normális hat érzékhez. A könyvek elég jók a mondanivalók közvetítésében, na persze, nem szükségszerűen saját személyes mondanivalójukéban, és Széltoló megértette, hogy valamit mondani akarnak neki.
Megint fény villant. Rádöbbent, hogy a bűbájos tornyából származó mágia az, ami a távoli tetőn lévő lyukon keresztül tükröződött vissza.
Legalább módot adott arra, hogy beazonosítsa Vakkancsot, aki jobb lábánál prüszkölt. Ez azért némi megnyugvást jelentett. Namármost, ha meg tudná nevezni a bal füléhez közeli, halk, ismétlődő, csúszkáló nesz forrását…
Lekötelezően újra villant, ami egyenesen a Patrícius kis, sárga szemébe nézve találta őt. A Patrícius türelmesen karmolászta bögréjének falát. Finom, lélektelen kaparászás volt, mintha az apró gyík nem különösebben óhajtott volna kijutni, csak halványan érdekelte volna, mégis mennyi időbe telik, míg elvásik az üveg.
Széltoló lenézett a Könyvtáros körteformájú tömegére.
— Ezrével vannak — suttogta, hangját elszippantották s eltompították a könyvek összevont sorai. — Hogyan hoztad mindet ide?
— Úúúk úúúk.
— Ők mit csináltak?
— Úúúk — ismételte meg a Könyvtáros, nyomatékos csapkodó mozgásokat végezve kopasz könyökével.
— Repültek?
— Úúúk.
— Képesek rá?
— Úúúk — bólintott a Könyvtáros.
— Hát az nagyon imponáló látvány kellett legyen. Szeretném látni majd egyszer.
— Úúúk.
Nem minden könyvnek sikerült. A fontos grimoire-ok többsége kijutott, de egy hétkötetes herbárium elvesztette tárgymutatóját a lángokban, s számos trilógia gyászolta elvesztett kötetét. Jó néhány könyv kötése megperzselődött, némelyik elveszítette fedőlapját, s fűzésük visszatetszően húzódott utánuk a padlón.
Gyufa lobbant, s a lapok kényelmetlenül fészkelődtek körbe a falak mentén. De csak a Könyvtáros volt, aki meggyújtott egy gyertyát, s eltotyogott egy fenyegető árny aljánál, ami elég nagy volt ahhoz, hogy felhőkarcolókat másszon meg. Az orángután egy durva asztalt támasztott az egyik falhoz, amit titkos eszközök, ritka ragasztók tégelyei, és egy könyvkötősatu borítottak, utóbbiba befogva egy megsebzett nyomtatvány. Néhány gyönge varázstűzvonal kúszott rajta keresztül.
Az antropoid Széltoló kezébe nyomta a gyertyatartót, fölkapott egy szikét meg egy csipeszt, s a reszkető könyv fölé hajolt. Széltoló elsápadt.
— Ümm — mondta —, ööö, ugye, nem bánod, ha elmegyek innen? Elájulok a ragasztó látványától.
A Könyvtáros megrázta fejét, s egy gondolatokba merült hüvelykujjal egy tálcányi eszközre bökött.
— Úúúk — kommandírozta. Széltoló nyomorultan bólintott, és engedelmesen átnyújtott egy hosszú szárú ollót. A varázsló összerándult, amikor az orángután néhány sérült lapot eltávolított, s a padlóra ejtett.
— Mit csinálsz vele? — nyögte.
— Úúúk.
— Vakbélműtét? Ó!
Az antropoid, anélkül, hogy fölnézett volna, újra odamutatott a hüvelykjével. Széltoló kihalászta a tűt meg a fonalat a tálcán sorakozó holmik közül, s átnyújtotta őket. A csöndet csupán a papíron áthúzott fonálvarrat hangja törte meg, míg a Könyvtáros föl nem egyenesedett, s azt nem mondta:
— Úúúk.
Széltoló előhúzta zsebkendőjét, s megtörölte az emberszabású homlokát.
— Úúúk.
— Szívesen. Ööö… föl fog épülni?
A Könyvtáros bólintott. Fölöttük általános, alig hallható, megkönnyebbült sóhaj kélt a könyvek polcsorán.
Széltoló leült. A könyvek féltek. Valójában rettegtek. A bűbájos jelenlététől megborzongott a gerincük, s osztatlan figyelmük nyomása úgy zárult a varázslóra, mint valami satu.
— Rendben — motyogta —, de mit tehetek én?
— Úúúk — A Könyvtáros olyan pillantást vetett Széltolóra, ami pont olyan lett volna, mint egy fürkésző tekintet félhold-alakú szemüveg fölött, ha lett volna rajta olyan, és kinyúlt a következő sérült könyvért.
— Úgy értem, tudod, hogy nem vagyok valami jó a mágiában.
— Úúúk.
— A bűbáj, amiről most szó van, az valami rettenetes dolog. Úgy értem, ez az eredeti dolog, egyenesen az idők hajnaláról. Vagy legalábbis reggeli körülről.
— Úúúk.
— Végső soron mindent el fog pusztítani, nem igaz?
— Úúúk.
— Ideje, hogy valaki megállítsa a bűbájolást, igaz?
— Úúúk.
— Csak az nem lehetek én, tudod. Amikor idejöttem, azt hittem, tudok valamit tenni, de az a torony! Olyan hatalmas! Biztos, hogy mágiabiztos! Ha az igazán hatalmas varázslók nem tesznek semmit ellene, akkor én hogyan tudnék?
— Úúúk — értett egyet a Könyvtáros, egy átfúródott gerincet varrva.