— Szóval, tudod, azt hiszem, hogy valaki másnak kéne ezúttal megmenteni a világot. Én nem értek hozzá.
Az emberszabású biccentett, kinyúlt, és levette Széltoló kalapját a fejéről.
— Hé!
A Könyvtáros, oda se fütyülve rá, fölvett egy nyesőollót.
— Figyelj, az az én kalapom, ha nem bánod, ne merészeld a kalapom…
Odaugrott, s jutalmul nagy ütést kapott a halántékára, ami megdöbbentette volna, ha lett volna ideje gondolkodni rajta; a Könyvtáros lehet, hogy úgy csoszog mindenfelé, mint valami jóindulatúan tétova léggömb, de a túlméretezett bőr alatt fantasztikusan konzolozott csontok és izmok váza található, ami keresztül tudna hajtani egy ökölre való bőrkeményedéses ujjpercet egy vastag tölgyfadeszkán. Belefutni a Könyvtáros karjába olyan, mint beleütközni egy szőrös vasrúdba.
Vakkancs elkezdett föl- s alápattogni, izgatottan csaholva.
Széltoló elsikította az őrjöngő düh egy rekedt, lefordíthatatlan sikolyát, visszapattant a falról, fölmart egy lehullott sziklát, mint valami kezdetleges furkóst, rúgott egyet előre, s hirtelen megállt.
A Könyvtáros a padló közepén kuporgott, a nyesőolló érintette — de még nem vágta — a kalapot.
És rávigyorgott Széltolóra.
Néhány másodpercig így álltak, mint egy megfagyott csoportkép. Aztán az emberszabású ledobta a nyesőollót, több képzeletbeli porszemet lepöckölt a kalapról, kiegyenesítette annak csúcsát, s visszatette Széltoló fejére.
Néhány döbbent pillanattal később Széltoló rájött, hogy karnyújtásnyira tart egy hatalmas nagy, és szerfölött súlyos sziklát. Sikerrel kikényszerítette az egyik oldalra, még mielőtt a kő magához térhetett volna a sokkból, s eszébe juthatott volna, hogy a varázslóra essen.
— Értem — mondta, visszasüllyedve a falhoz, könyökét dörzsölgetve. — És mindez elvileg valamit kéne jelentsen nekem, erről van szó? Erkölcsi tanulság, hagyjuk, hogy Széltoló szembenézzen igazi önmagával, hadd ókumlálja ki, mi az, amiért igazán hajlandó harcolni. He? Nos, szerintem ócska trükk volt. És rossz hírem van számodra. Ha azt hiszed, hogy hatott… — jó erősen megmarkolta a kalap karimáját —, ha azt hiszed, hogy hatott. Ha azt hiszed, hogy én. Gondolj csak másra. Figyelj, ez. Ha azt hiszed.
A hangja dadogásba fulladt, aztán el. Végül vállat vont.
— Na, jó. De ha jobban meggondoljuk, mi az, amit tényleg tehetnék?
A Könyvtáros egy roppant kifejező gesztussal válaszolt, ami jelezte, olyan világosan, minta azt mondta volna „úúúk”, hogy Széltoló varázsló, méghozzá kalappal, varázskönyvek könyvtárával, és egy toronnyal. Ezt föl lehet úgy fogni, hogy mindene megvan, amire a mágia gyakorlójának csak szüksége lehet. Egy antropoid, egy aprócska terrier bűzös lehelettel, és egy üvegben tartott gyík szabadon választható extrák.
Széltoló könnyű nyomást érzett lábfején. Vakkancs, akinek fölfogása döbbenetesen lassú volt, Széltoló csizmaorrára zárta fogatlan ínyét, és csökönyösen szopogatta.
A varázsló tarkójánál és annál a sörtés csonknál fogva, amit az állat jobb szó híján a farkának hívott, megfogta a kiskutyát, s gyöngéden oldalra emelte.
— Oké — mondta. — Jobb lesz, ha elmondod, mi folyik itt.
A Gálya-hegységből, mely a hatalmas kiterjedésű Sto-síkságra nézett, aminek közepén Ankh-Morpork terpeszkedett, mint egy zacskó földre hullott zöldség, a kilátás különösen pompázatos volt. A varázscsata mellélövései és gellert kapott igéi terjedtek ki- meg fölfelé egy tál alakú, megsavanyodott levegőfelhőben, aminek szívében fura fények villantak és szikráztak.
Az elvezető utak zsúfolásig tömve voltak menekültekkel, és minden fogadó s út menti csárda pukkadásig megtelt. Vagy majdnem mindegyik.
Úgy tűnt, senki se akar megállni az eléggé kellemes kis kocsmánál, ami a chirmi főúttól nem messze fészkelt a fák között. Nem azért, mert féltek bemenni, hanem csak azért, mert pillanatnyilag tilos volt nekik észrevenni az épületet.
Úgy fél mérfölddel arrébb volt valami kavarodás a levegőben, és három alak pottyant ki a semmiből egy levendulabozótba.
Hanyatt feküdtek a napfényben a törött, illatos gallyak közt, míg vissza nem nyerték épelméjűségük. Aztán Kerőzus megszólalt:
— Mit gondoltok, hol vagyunk?
— A szag alapján valaki fehérneműs fiókjában — válaszolta Conina.
— Nem az enyémben — szögezte le határozottan Ince. Puhán ellazult, és hozzátette. — Látja valaki a lámpást?
— Felejtsd el! — tanácsolta Conina. — Valószínűleg eladta, hogy borozót építsen az árából.
Ince körbekotorászott a levendulaszárak között, míg keze rá nem talált valami kicsire és fémesre.
— Megvan! — nyilatkozta.
— Meg ne dörzsöld! — kiáltotta a másik kettő összhangban. Mindegy, mert már elkéstek, de ez nem számított sokat, mert csupán annyi történt, amikor Ince óvatosan polírozta, hogy néhány apró, füstölgő, vörös betű jelent meg a levegőben.
— „Helló!” — olvasta hangosan Ince. — „Ne tegye le a lámpást, mert mi mindig boldogan állunk fogyasztóink rendelkezésére. Kérjük, hagyja meg kívánságát a sípszó után, és az, hamarosan, parancs lesz számunkra. Addig is, jó örökkévalóságot!” — Még megtoldotta. — Tudjátok, azt hiszem, hogy egy kissé tényleg túlzásba viszi a dolgot.
Conina nem szólt semmit. Kibámult a síkságon keresztül a perzselő mágiaviharra. Egyszer-egyszer kivált belőle egy kevés, s elszáguldott valami távoli torony felé. A lány a növekvő nappali hőség ellenére megborzongott.
— Le kell jussunk oda olyan hamar, amennyire csak lehetséges — jelentette be. — Ez nagyon fontos.
— Miért? — kérdezte Kerőzus. Egy pohárka bor nem igazán állította helyre korábbi nemtörődöm természetét.
Conina kinyitotta száját, és — esetében roppant szokatlan módon — be is csukta. Nem volt rá mód, hogy elmagyarázza, testének minden egyes génje előre próbálja vonszolni, azt állítva, hogy nyakig bele kéne keveredjen; kardok és láncra fűzött szögekkel kivert fémgolyók látomása foglalja el folyamatosan tudatának fodrászszalonját.
Ezzel szemben Ince nem érzett ilyen ösztönzést. Mindaz, ami előrehajtotta őt, csak képzelete volt, de abból annyi jutott neki, amennyi elbírt volna egy közepes méretű harci gályát. Úgy nézett a város irányába, ami, ha lett volna álla, az összeszorított állkapcsú eltökéltség kifejezése lett volna.
Kerőzus rádöbbent, hogy kisebbségben maradt.
— Van ott lenn valami ital? — firtatta.
— Rengeteg — felelte Ince.
— Kezdetnek megteszi — törődött bele a Serifa. — Na jó, rendben, vezess, ó őszibarackkeblű leánya a…
— És semmi költészet.
Kibogozták maguk a bozótból, s lesétáltak a domboldalon, míg csak el nem érték az utat, ami, nem sokkal később, elhaladt a korábban már említett kocsma, vagy, ahogy Kerőzus rendületlenül nevezte, karavánszeráj mellett.
Haboztak, hogy bemenjenek-e. Nem úgy tűnt, hogy szívesen látja a vendégeket. De Conina, aki származásánál és neveltetésénél fogva hajlamos volt az épületek hátsó fele körül settenkedni, talált négy kipányvázott lovat az udvarban.
Gondosan szemügyre vették az állatokat.
— Az lopás lenne — jegyezte meg lassan Ince.
Conina kinyitotta száját, hogy egyetértsen, s a „Na és akkor mi van?” szavak csusszantak ki ajkai közül. Vállat vont.
— Esetleg kéne hagyjunk egy kevés pénzt… — javasolta Ince.