Fésűs, Ábrim elméjének ellenállását tesztelve, érezte, hogy a fickó figyelme meginog. Egy pillanatig ellenségének szemén keresztül látott, látta, ahogy a zömök téglatest átgaloppozik a padlólapokon. Egy szempillantásig Ábrim megkísérelte koncentrációját elmozdítani, és akkor, ugyanolyan képtelenül az önkontrollra, mint egy macska, amikor lát valami aprót és cincogót rohanni a padlón, Fésűs lecsapott.
Nem nagyot. Nem kellett sok. Ábrim elméje óriási erőket próbált egyensúlyozni és terelni, s alig valamicske nyomás kellett ahhoz, hogy helyzetéből kibillentse.
Ábrim kinyújtotta kezét, hogy megsemmisítse a Poggyászt, szinte bele se kezdett egy sikoltásba, és berobbant.
A körülötte lévő varázslók láthatták, ahogy egy másodperc tört része alatt lehetetlenül kicsire zsugorodik össze, s elenyészik, csupán fekete káprázatot hagyva maga után…
Az intelligensebbek közülük azonnal elkezdtek elrohanni…
És a varázserő, amit addig ellenőrzése alatt tartott, visszaáramlott, szabadon áradt egyetlen hatalmas, véletlenszerű kitörésben, ami cafatokra szaggatta a kalapot, eltávolította a torony összes alsóbb szintjét meg egy meglehetősen nagy darabját annak, ami még megmaradt a városból.
Ankh-ban olyan sok mágus összpontosított a csarnokra, hogy az együttrezgő rezonancia keresztülhajította őket a termen. Fésűs a hátán ért földet, kalapjával a szemén.
Fölhúzták, leporolták, Zsetonhoz meg a bothoz cipelték éljenzések közepette — bár az öregebb varázslók némelyike tartózkodott az ujjongástól. Ám ő szemlátomást nem figyelt rájuk.
Vakon bámult le a fiúra, s aztán lassan kezét a füléhez emelte.
— Nem halljátok őket? — kérdezte.
A mágusok elhallgattak. Fésűsnek még mindig volt elegendő ereje, s hangszíne még egy égiháborút is lecsendesített volna.
Zseton szeme izzott.
— Nem hallok semmit — mondta.
Fésűs a többi varázslóhoz fordult.
— Ti halljátok?
Fejüket rázták. Egyikük megszólalt:
— Mit kéne hallani, fivérem?
Fésűs elmosolyodott egy széles, tébolyult mosollyal. Még Zseton is hátralépett.
— Elég hamar hallani fogjátok őket — közölte. — Világítótornyot emeltetek. Mindnyájan hallani fogjátok őket. De nem sokáig — Félrelökte az ifjabb varázslókat, akik karjánál fogva tartották, s megközelítette Zsetont.
— Te bűbájt ömlesztesz a világba, s vele együtt más dolgok is érkeznek — magyarázta. — Mások ösvényt mutattak nekik, de te egy egész sugárutat nyitottál!
Előreugrott, kikapta a fekete pálcát Zseton kezéből, s a levegőbe lendítette, hogy összezúzza a falon.
Fésűs megmerevedett, amikor a bot visszaütött. Aztán a bőre elkezdett fölhólyagozni…
A legtöbb mágus képes volt még időben elfordítani fejét. Néhány — és mindig akad néhány ilyen — obszcén érdeklődéssel végignézte.
Zseton is figyelte. Szeme nagyra tágult a döbbenettől. Egyik kezét szájához vitte. Megpróbált elhátrálni. Nem tudott.
— Igenis gomolyfelhők.
— Csodás — motyogta az ájulás szélén Ince.
A SÚLYNAK EHHEZ SEMMI KÖZE. CSATAMÉNEM EGÉSZ ÁRMÁDIÁKAT HORDOZOTT. CSATAMÉNEM EGÉSZ VÁROSOKAT HORDOZOTT. ÚGY VAN, CSATAMÉNEM MINDENFÉLÉT HORDOZOTT VALA, AMIKOR ELÉRKEZETT AZ IDEJÜK, mondta a Halál. ÁM TITEKET HÁRMÓTOKAT NEM FOG HORDOZNI.
— Miért nem?
MERT EZ MEGJELENÉS KÉRDÉSE.
— Hát akkor piszok jól fog kinézni, mi — jegyezte meg Háború zsémbesen. —, az Apokralipszis Egy Lovasa és Három Gyalogosa.
— Esetleg megkérhetnéd őket, hogy várjanak meg minket? — javasolta Dögvész, s hangja úgy hangzott, mintha valami egy koporsó aljából csöpögne.
SÜRGŐS ELINTÉZNIVALÓIM VANNAK, közölte a Halál. BIZTOS VAGYOK BENNE, HOGY ELBOLDOGULTOK VALAHOGY. ÁLTALÁBAN EL SZOKTATOK.
Háború nézte a visszavonuló lovat.
— Néha tényleg az idegeimre tud menni. Miért ragaszkodik olyan nagyon ahhoz, hogy mindig az övé legyen az utolsó szó? — firtatta.
— Föltételezem, a szokás hatalma.
Visszafordultak a kocsma felé. Egyikük se szólt egy darabig, aztán Háború megkérdezte:
— Hol van Éhínség?
— Elment megkeresni a konyhát.
— Ó — Háború páncélos lábával csoszogott a porban, s Ankh messzeségére gondolt. Nagyon forró volt a délután. Az Apokralipszis egész nyugodtan várhat egy kicsit.
— Egy gyors hörpintés, mielőtt útra kelünk? — sugallta.
— Nincs túl késő? — kételkedett Dögvész. — Azt hittem, várnak minket. Úgy értem, nem szeretnék csalódást okozni az embereknek.
— Még bőven van időnk egy sebtében ledobott italra, ebben biztos vagyok — erősködött Háború. — A kocsmai órák sosem pontosak. Rengeteg időnk van. Miénk a világ összes ideje.
Fésűs előrebukott, s nagyot puffant a fénylő, fehér padlón. A pálca kigurult kezéből, s magától fölegyenesedett.
Zseton megböködte lábával az ernyedt testet.
— Én nyomatékosan figyelmeztettem — mondta. — Megmondtam neki, mi fog történni, ha még egyszer megérinti. Hogy értette azt, hogy ők?
Köhögésorkán tört ki, valamint jelentős mennyiségű sürgős körömnézegetés.
— Hogy értette? — akarta tudni Zseton.
Ovin Hacsárdli, a Tan docense, ismét azon kapta magát, hogy a varázslók körülötte elpárolognak, mint a reggeli harmat. Anélkül, hogy mozdult volna, úgy tűnt, mintha előrelépett volna. A szeme előre-hátraforgott, mint valami csapdába esett állaté.
— Ööö — motyogta. Bizonytalanul hadonászott sovány kezével. — A világ, tudod, az a valóság, amiben élünk, valójában, elgondolható, mint egy, hogy úgy mondjam, gumilepedő — Habozott, tudatában annak, hogy az elhangzott mondat nem fog megjelenni az idézésre méltó, de legalább idézhető, idézetek könyvében, bárki írja is azt.
— Amennyiben — tette hozzá sietve — eltorzul, höh, felfúvódik bármilyen mennyiségű mágia által, és, ha szabad megjegyeznem, túlságosan sok varázs lappangó lehetősége, ha egy helyre gyűlik össze, kényszerítheti valóságunkat, ümm, lefelé, bár természetesen nem szabad a szót szó szerint érteni (mert semmilyen értelemben nem áll szándékomban azt sugallni, hogy fizikai dimenzióról lenne szó), és elfogadott hipotézis alapján elégséges alkalmazott mágia képes lehet, mondjuk azt, ümm, áttörni a fennálló helyzeten annak leggyöngébb pontján, és fölajánlani, esetleg, egy ösvényt egy alsóbb nívó (amit a pongyolán beszélők Tömlöc Létsíkoknak neveznek) lakóinak, vagy, ha szabadna precízebb terminussal élnem, bennszülötteinek, akik, talán az energiaszintek közti különbség miatt, természetszerűleg vonzódnak ennek a világnak fényességéhez. A mi világunkéhoz.
A Hacsárdli beszédeit szokásosan követő hosszas csönd támadt, ami alatt mindenki mentálisan elrendezte a vesszőket, s összefűzte a töredezett mellékmondatokat.
Zseton ajka hangtalan mozgott egy darabig.
— Úgy érted, a mágia vonzza ezeket a lényeket? — kérdezte végül.
A hangja most erősen különbözött. Hiányzott belőle a korábbi él. A bot a levegőben lógott Fésűs arcra borult teste fölött, lassan körözve. A helyszínen tartózkodó összes varázsló szeme rajta csüggött.