— Úgy tűnik — válaszolta Hacsárdli. — Az ilyesmit tanulmányozók azt mondják, hogy jelenlétüket egy durva duruzsolás harangozza be.
Zseton bizonytalannak látszott.
— Zümmögnek — mondta egy varázsló segítőkészen.
A fiú letérdelt, s közelről bámult Fésűsre.
— Teljesen mozdulatlan — jegyezte meg félénken. — Valami rossz történt vele?
— Lehetséges — felelte Hacsárdli tartózkodóan. — Meghalt.
— Azt kívánom, bárcsak élne.
— Azt gyanítom, hogy ezt a nézetet ő maga is osztja.
— De én segíteni tudok rajta — jelentette be Zseton. Kinyújtotta kezét, s a pálca belelibegett. Ha a botnak lett volna arca, önelégülten somolygott volna.
Amikor a fiú újra megszólalt, a hangja ismét magán viselte annak hideg, távoli hanglejtését, aki egy acélszobában beszél.
— Ha a sikertelenséggel nem járna bűnhődés, a siker nem lenne jutalom — közölte.
— Tessék? — mondta Hacsárdli. — Ezt egyáltalán nem értem.
Zseton sarkon fordult, s visszamasírozott székéhez.
— Nincs mitől féljünk — nyilatkozta úgy, hogy inkább parancsnak hangzott. — Mit nekünk a Tömlöc Létsíkok? Ha háborítani merészelnének, el velük! Egy igazi varázsló nem fél semmitől! Semmitől!
Talpra pattant, s a világ képmásához menetelt. A látvány minden egyes részletében tökéletes volt, egész le Nagy A'Tuin kísértetéig, ami a csillagközi mélyben tocsogott lassan, néhány hüvelyknyire a padlótól.
Zseton lekicsinylően átlengette rajta a kezét.
— A miénk a mágia világa — szögezte le. — És ugyan mi található benne, ami ellenünk állhatna?
Hacsárdli úgy vélte, valamit elvárnak tőle.
— Abszolúte senki — felelte. — Kivéve persze az isteneket.
Halotti csönd.
— Az isteneket? — kérdezett vissza nagyon halkan Zseton.
— Nos, igen. Hát hogyne. Nem hívjuk ki az isteneket. Ők is végzik a munkájuk, meg mi is. Semmi értelme…
— Ki uralja a Korongot? Varázslók vagy istenek?
Hacsárdli sebesen gondolkozott.
— Ó, a varázslók. Naná. De, azt mondhatni, az istenek alatt.
Amikor az ember véletlenül egyik csizmájával belelép az ingoványba, az eléggé kellemetlen. De nem annyira kellemetlen, mint belelépni a másikkal is, s hallani, ahogy az is eltűnik egy halk, cuppogó nesszel. Hacsárdli eltökélten folytatta.
— Tudod, a varázslóság inkább…
— Hát akkor nem vagyunk hatalmasabbak, mint az istenek? — érdeklődött Zseton.
A tömeg végén néhány mágus kényelmetlenül izgett-mozgott lábával.
— Nos. Igen is, meg nem is — válaszolta Hacsárdli, immár térdig süllyedve.
Az az igazság, hogy a varázslók hajlamosak némi idegességre az istenekkel kapcsolatban. A lények, melyek a Mennyek Ormán lakoznak, sosem tették egyértelművé érzéseik a rituális mágia tárgykörét illetően, aminek végső soron van egy bizonyos istenessége, s a mágusok hajlanak az egész téma elkerülésére. Az a gond az istenekkel, hogy ha nem tetszik nekik valami, akkor nem csak célzásokat ejtenek, így hát a józan ész azt sugallja, hogy roppant botor lenne olyan helyzetbe hozni őket, amikor kénytelenek állást foglalni.
— Csak nem tűnik valami bizonytalannak? — firtatta Zseton.
— Ha tanácsot adhatok… — kezdte Hacsárdli.
Zseton legyintett. A falak eltűntek. A varázslók a bűbáj tornyának legtetején álltak, s egy emberként fordították tekintetük a Mennyek Orma, az istenek otthona, távoli csúcsa felé.
— Amikor már legyőztünk mindenki mást, csak az istenek maradnak, hogy megküzdjünk velük — jelentette ki Zseton. — Látta már közületek valaki őket?
Tétova tagadások kórusa hallott.
— Akkor most megmutatom őket nektek.
— Van még ott hely még egyre, öreg cimbora — mondta Háború.
Dögvész bizonytalanul ingadozott.
— Biztos vagyok benne, hogy már útban kéne legyünk — motyogta különösebb meggyőződés nélkül.
— Ugyan már.
— Na jó, akkor még egy felest. És aztán tényleg mennünk kell.
Háború hátba vágta, és szúrósan meredt Éhínségre.
— És jobb lesz, ha megint rendelünk még tizenöt zacskó mogyorót is — tette hozzá.
— Úúúk — fejezte be a Könyvtáros.
— Ó — mondta Széltoló. — Hát akkor valójában a pálca a gond.
— Úúúk.
— Nem próbálta meg valaki elvenni tőle?
— Úúúk.
— Mi történt velük?
— Ííík.
Széltoló nagyot nyögött.
A Könyvtáros elfújta a gyertyát, mert a mezítelen láng jelenléte fölzaklatta a könyveket, de mostanra, hogy már megszokta a sötétet, Széltoló rájött, hogy egyáltalán nem is sötét. A könyvekből eredő puha, oktarin izzás betöltötte a torony belsejét valamivel, ami noha nem volt igazán fény, olyan feketeség volt, ami mellett látni lehetett. Egyszer egyszer a merev lapok enyhe fölborzolódása szűrődött le a homályból.
— Szóval alapjában véve nincs rá mód, hogy a mágiánk legyőzze őt, így van?
A Könyvtáros gyászos egyetértést úúúkolt, s folytatta a szelíd körbepörgést fenekén.
— Hát akkor nincs sok teteje. Esetleg föltűnhetett neked, hogy nem vagyok valami tehetséges a mágikus műfajokban? Úgy értem, bármiféle párbaj nagy vonalakban úgy fog lezajlani, hogy „Szia, én vagyok Széltoló”, amit szinte azonnal rettentő bumm követ!
— Úúúk.
— Alapjában véve azt mondod, hogy egymagam vagyok.
— Úúúk.
— Kösz.
Saját halvány fényüknél Széltoló szemrevételezte a könyveket, amik az ősi torony belső falai mentén stószolták föl maguk.
Sóhajtott, s szaporán az ajtóhoz masírozott, ám észrevehetően lelassult, midőn odaért.
— Hát akkor elmentem — közölte.
— Úúúk.
— Hogy szembenézzek ki tudja miféle veszedelmekkel — tette hozzá Széltoló. — Hogy föláldozzam életem az emberiség szolgálatában…
— Ííík.
— Oké, kétlábúak…
— Vaú.
— …és négylábúak, rendben — Egy összetört férfi pislantott rá a Patrícius lekvárosüvegére.
— És gyíkok — egészítette ki. — Most már mehetek?
Orkán bömbölt a felhőtlen égből, amikor Széltoló a bűbáj tornya felé vánszorgott. Az épület magas, fehér ajtaja olyan szorosan be volt zárva, hogy épp csak ki lehetett venni körvonalát a kő tejszínű felszínén.
Egy darabig dörömbölt rajta, de semmi különösebb nem történt. Úgy tűnt, hogy az ajtó elnyeli a hangot.
— Szép dolog — motyogta magában, s eszébe jutott a szőnyeg. Ott hevert, ahol hagyta, ami világosan mutatta, hogy Ankh alaposan megváltozott. A bűbájos előtti tolvajlás napokban semmi sem maradt sokáig ott, ahol hagytad. Mindenesetre semmi nyomdafestéket elbíró.
Kigöngyölítette a macskaköveken úgy, hogy az arany sárkányok tekergőztek a kék földön, na persze csak akkor, ha nem a kék sárkányok szárnyaltak arany égbolton.
Leült.
Fölállt.
Újra leült, följebb rántotta köntösét, és, némi erőfeszítéssel, lehúzta egyik zokniját. Aztán megint fölrántotta csizmáját, és egy ideig körbemászkált, míg nem talált a törmelékben egy fél téglát, amit a zokniba dugott, s aztán néhány gondolatteli lendítéssel próbálkozott.