Széltoló Morporkban nőtt föl. Amit egy morporki lakos igazán szeret a saját oldalán tudni bármiféle harcban, az úgy körülbelül húsz az egyhez arány, de ennek hiányában egy zokninyi fél téglát, na meg egy sötét sikátort, amiben meglapulhat az ember, általában jobb esélynek tartanak, mint akármelyik két varázskardot, amit az ember hirtelenjében meg tud nevezni.
Ismét leült.
— Föl! — parancsolta.
A szőnyeg nem reagált. Széltoló jobban megnézte a mintát, aztán fölemelte az egyik sarkot, s megpróbálta eldönteni, hogy vajon az az oldal jobb-e valamivel.
— Na jó — törődött végül bele —, le. Nagyon, nagyon óvatosan. Le.
— Birka — mondta csaknem érthetetlenül Háború. — Birka volt — Sisakos feje nagy csörrenéssel ütődött a bárpulthoz. Újra fölemelte. — Birka.
— Nemnemnem — billegtetett dülöngélve egy sovány ujjat Éhínség. — Valami más domesz… dommiszt… háziállat. Mint a disznó. Üsző. Cica? Ilyesmi. Nem birka.
— Méhecskék — javasolta Dögvész, s szelíden lecsusszant a székéből.
— Ó-ké — felelte Háború, rájuk se fütyülve —, rendben. Akkor még egyszer. Elölről — Megkocogtatta poharának oldalát, hogy megadja a hangot.
— Mi vagyunk a szegény kicsi… azonosítatlan domesztikált állatkák… amik eltévedtek a zöld erdőben — trillázta.
— Beebeebee — motyogta Dögvész a padlóról.
Háború megrázta fejét.
— Tudjátok, így nem az igazi — jegyezte meg. — Nélküle nem. Olyan remekül szokott belépni a basszusával.
— Beebeebee — ismételte meg Dögvész.
— Ó, fogd már be a szád — morogta Háború, s bizonytalanul kinyúlt egy újabb palackért.
Az orkán pofozta a torony tetejét, forró, kellemetlen szél, ami fura hangokon susogott, s úgy dörzsölte a bőrt, mint valami finom csiszolópapír.
Közepén állt Zseton, feje fölött a pálcával. Ahogy por töltötte be a levegőt, a varázslók láthatták a varázserővonalakat kiáramolni belőle.
Ezek fölíveltek, létrehozva egy óriási buborékot, ami addig tágult, míg már nagyobb kellett legyen a városnál. És alakok tűntek föl benne. Változtak, és kivehetetlenek voltak, szörnyűségesen hullámozva, akár a látvány egy torzító tükörben, semmivel se anyagszerűbbek, mint a füstkarikák, vagy felhőalakzatok, de valahogy rettentően ismerősek.
Egy pillanatra ott látszott Offler csupaagyar pofája. Egy másodpercig ott volt kristálytisztán a vonagló viharban Vak Ió, az istenek főnöke, összes keringő szemével.
Zseton hangtalanul motyogott, s a buborék elkezdett összehúzódni. Obszcénul dudorodott és rángatózott, ahogy az izék benne megpróbáltak kiszabadulni, de nem tudták megállítani a zsugorodást.
Immár nagyobb volt, mint az Egyetem területe.
Immár magasabb volt, mint a torony.
Immár az embermagasság kétszerese volt, és füstszürke.
Immár szivárványszínekben játszó gyöngyszem volt, a mérete… nos, akkora, mint egy nagy gyöngyé.
Az orkán elült, súlyos, csöndes nyugalom lépett helyére. Maga a levegő is nyögdécselt a feszültségtől. A mágusok többsége hason feküdt a padlón, a szabadjára engedett erők — amik összepréselték a levegőt, s elfojtották a hangokat, mint valami tolluniverzum — odanyomták őket, de mindegyikük képes volt meghallani saját szívverését, ami olyan hangosan lüktetett, hogy attól összedőlhetett volna a torony.
— Nézzetek rám! — parancsolta Zseton.
A varázslók fölfelé forgatták szemük. Nem volt rá lehetőség, hogy megtagadják az engedelmességet.
A fiú egyik kezében tartotta a sziporkázó izét, másikban a botot, aminek mindkét végéből füst szivárgott.
— Az istenek — jelentette be. — Bebörtönözve egy gondolatba. És talán sosem voltak többek egy álomnál.
A hangja öregebbé, mélyebbé vált.
— Láthatatlan Egyetem varázslói — mondta —, nem adtam-é néktek abszolút uralmat?
Mögöttük a szőnyeg lassan a torony oldala fölé emelkedett, rajta Széltolóval, aki keményen próbálta megőrizni egyensúlyát. Szeme kitágult attól a fajta rettegéstől, amely magától értetődően érkezik mindenkihez, aki néhány gyapjúszálon, meg több száz méter üres levegőn álldogál.
Leimbolygott a lebegő vacakról, rá a toronytetőre, széles, veszedelmes suhintásokkal lengetve a megtöltött zoknit.
Zseton meglátta visszatükröződését az egybesereglett varázslók döbbent tekintetében. Óvatosan megfordult, s figyelte, ahogy a mágus cikcakkban felé tántorgott.
— Hát te ki vagy? — kérdezte.
— Eljöttem — válaszolta Széltoló kásásan —, hogy kihívjam a bűbájost. Melyikőtök az?
Szemrevételezte az arcra borult varázslóságot, fél kézzel latolgatva a fél téglát.
Hacsárdli megkockáztatott egy fölpillantást, s heves szemöldökmozdulatokkal próbált jelezni Széltolónak, aki még a legkedvezőbb körülmények esetén sem volt túlzottan járatos a nem verbális kommunikáció értelmezésében. És ezek nem a legkedvezőbb körülmények voltak.
— Egy zoknival? — firtatta Zseton. — Mire jó egy zokni?
A botot tartó kar megemelkedett. Zseton enyhe meglepődéssel nézett le rá.
— Ne, hagyd abba — mondta. — Beszélni akarok ezzel a fickóval — Széltolóra bámult, aki előre-hátra himbálózott a kialvatlanság, rettegés és adrenalin-túladagolás utóhatásai következtében.
— Varázslatos? — érdeklődött a fiú kíváncsian. — Esetleg az Arkrektor fuszeklija? Az erő bokafixe?
Széltoló a zoknira koncentrált.
— Nem gondolnám — válaszolta. — Azt hiszem, egy boltban vettem, vagy ilyesmi. Ümm. Valahol van neki párja is.
— De a végében van valami súlyos?
— Ümm. Igen — felelte Széltoló, s még hozzátette. — Egy fél tégla.
— Ám nagy az ereje.
— Ööö. Alátámaszthatsz vele dolgokat. Ha szerzel még egyet, akkor lesz egy egész téglád — Széltoló lassan beszélt.
A helyzetet dolgozta föl magában egy afféle rettentő ozmózissal, s a botot figyelte, ahogy baljóslatúan megperdül a fiú kezében.
— Szóval ez a szokványosság téglája, zokniban. Amitől az egész fegyverré válik.
— Ümm. Úgy van.
— Hogyan működik?
— Ümm. Meglendíted, és akkor te. Megütsz vele valamit. Vagy néha a saját kézfejed, néha.
— És akkor aztán esetleg elpusztít egy egész várost? — firtatta Zseton.
Széltoló belenézett Zseton aranyszín szemébe, s aztán rá a zoknira. A fuszeklit évekig húzta föl és le, évente többször is. Voltak rajta stoppolások, amiket mostanra jól ismert és megszere… nos, jól ismert. Némelyiknek saját, külön bejáratú, kiterjedt stoppolás-családja lett. Számos leíró kifejezést lehetett volna alkalmazni erre a fuszeklira, de a „városok elpusztítója” nem volt köztük.
— Nem igazán — válaszolta végül. — Ez valahogy megöli az embereket, de állva hagyja az épületeket.
Széltoló elméje a kontinensek elmozdulásának sebességével üzemelt. Egyes részek azt mondták neki, hogy magával a bűbájossal szembesül éppen, de ezek egyenes ellentmondásban álltak más részekkel. Széltoló meglehetősen sokat hallott a bűbájos hatalmáról, a bűbájos vesszejéről, a bűbájos gonoszságáról, és így tovább. Az egyetlen dolog, amit senki sem említett, az a bűbájos kora volt.
A varázspálca felé lesett.
— És az mit csinál? — kérdezte lassan.