A mágusok, akik óvakodva talpra küzdötték maguk, újra hasra vágódtak.
A kalap hangja éppen elég rossz volt, de a bot hangja fémes volt és precíz; nem úgy hangzott, mint ami tanácsot ad, hanem egyszerűen közölte, hogy milyen kell legyen a jövő. Eléggé lehetetlennek tűnt figyelmen kívül hagyni.
Zseton félig fölemelte karját, aztán tétovázott.
— Miért? — kívánta tudni.
Engedelmeskedni fogsz.
— Nem muszáj, ha nem akarod — vágott közbe sietve Széltoló. — Ez csak egy tárgy.
— Nem értem, miért kéne bántanom — jegyezte meg Zseton. — Olyan ártalmatlannak látszik. Mint egy dühös nyuszi.
Dacol velünk.
— Én nem is — mondta Széltoló, zoknis karját gyorsan a háta mögé lökve, s megpróbálva rá se rántani a nyulas megjegyzésre.
— Miért kéne mindent megtegyek, amit mondasz nekem? — kérdezte Zseton a bottól. — Mindig mindent megcsinálok, amit mondasz nekem, és ez egyáltalán nem segít az embereken.
Az embereknek rettegniük kell tőled. Hát semmit sem tanítottam neked?
— De olyan mulatságosnak látszik. Zoknija is van — mutatta ki Zseton.
Azt fogod tenni, amit parancsolok neked.
— Nem fogom.
Tudod, mi történik a rossz kisfiúkkal.
Reccsenés hallatszott, s égett hús szaga érzett. Zseton térdre hullott.
— Hé, várjunk csak egy percet… — kezdte Széltoló.
Zseton kinyitotta szemét. Még mindig aranyszínű volt, de barna pettyekkel.
Széltoló széles, süvítő ívben meglendítette a zoknit, ami hosszának felénél találta el a pálcát. Téglapor s megégett gyapjú rövid ideig tartó robbanása következett be, s a bot kipördült a fiú kezéből. A varázslók szerteszóródtak, ahogy újra és újra egyik végéről a másikra bukfencezett a padlón.
Elérte a mellvédet, fölfelé pattant róla vissza, s átrepült a peremen.
Ám ahelyett, hogy leesett volna, megtámaszkodott a levegőben, megfordult saját tengelye körül, s visszaszáguldott oktarin szikrák nyomvonalát húzva maga után, olyan zajjal, akár egy körfűrész.
Széltoló maga mögé lökte az elképedt fiút, elhajította a tönkretett zoknit, lekapta kalapját, s vadul hadonászott, ahogy a pálca felé rontott. A bot oldalt találta el a fejét, olyan sokkban részesítve őt, hogy a foga majdnem összeforrt, s a varázsló eldőlt, mint egy vékony és bütykös fa.
A husáng újra megperdült a levegőben, mostanra vörösen-forrón izzott, s visszasöpört még egy, egész biztosan végső rohamra.
Széltoló küszködve fölkönyökölt, s elszörnyedt érdeklődéssel nézte, ahogy a varázsvessző lecsap a hűvös levegőben, ami valamely okból, amit a varázsló nem értett, hirtelen úgy tűnt, hogy tele van hópelyhekkel.
Aztán kékkel foltozott bíbor színezte. Az idő lelassult, s megállt, akár egy rosszul fölhúzott fonográf.
Széltoló fölnézett a magas, fekete alakra, amely néhány lábnyira bukkant elő.
Na persze, a Halál volt.
Csillámló szemgödrét Széltoló felé fordította, és olyan hangon, ami a tengeralatti szakadékok összeomlására hasonlított, azt mondta:
JÓ NAPOT.
Aztán elfordult, mint aki egyelőre minden szükséges ügylettel végzett, egy darabig kibámult a horizontra, s elkezdett egyik lábával szórakozottan topogni. Úgy hangzott, mint egy zsáknyi maracas.
— Ööö — szólalt meg Széltoló.
A Halál visszaemlékezett a varázsló jelenlétére.
TESSÉK — mondta udvariasan.
— Mindig kíváncsi voltam, hogyan fog megtörténni — jegyezte meg Széltoló.
A Halál elővett egy homokórát ébenszín köntöse titokzatos redői közül, s rámeredt.
VALÓBAN?
— Fölteszem, nem panaszkodhatok — folytatta Széltoló erényesen. — Jó életem volt. Nos, egész jó — Kissé habozott. — Nos, nem annyira jó. Fölteszem, a legtöbb ember elég borzasztónak mondaná — Továbbfontolgatta. — Én azt mondanám — tette hozzá, félig önmagának.
MIRŐL BESZÉLSZ, JÓEMBER?
Széltoló elképedt.
— Nem akkor jelensz meg, amikor egy varázsló hamarosan meghal?
DEHOGYNEM. ÉS AZT KELL MONDJAM, TI EMBEREK UGYANCSAK TEVÉKENY NAPOT OKOZTATOK NEKEM.
— Hogy boldogulsz azzal, hogy olyan sok helyen legyél egyszerre?
SZERVEZÉS KÉRDÉSE.
Az idő visszatért. A pálca, ami Széltolótól néhány lábnyira függött a levegőben, ismét elkezdett előresivítani.
És tompa puffanás hallatszott, amikor Zseton fél kézzel elkapta repülés közben.
A bot olyan hangot adott ki, mint ha ezer körmöt húztak volna végig üvegen. Vadul föl- s alá hánykolódott, az őt tartó kart csapdosta, s egész hosszában gonosz, zöld láng bomlott ki rajta.
Így. A végén cserbenhagysz.
Zseton nyögdécselt, de nem eresztette, pedig az ujjbegye alatt a fém először vörösen, majd fehéren izzott.
Kilökte a karját maga előtt, és a pálcából áramló erő elbömbölt mellette, szikrákat húzott hajából, s köntösét bizarr és kellemetlen alakzatokba korbácsolta. A fiú sikoltott, körbeperdítette a botot, s hozzácsapta a mellvédhez, amitől hosszú, bugyborékoló vonal jelent meg a kövön.
Aztán eldobta. A varázsvessző csattogott a köveken, majd gurulása abbamaradt, a mágusok pedig széjjelrebbentek útjából.
Zseton remegve térdre rogyott.
— Nem szeretek embereket ölni — mondta. — Biztos vagyok benne, hogy az nem helyes.
— Maradj meg ennél a gondolatnál — helyeselt lázasan Széltoló.
— Mi történik az emberekkel a haláluk után? — kérdezte Zseton.
Széltoló fölpislogott a Halálra.
— Azt hiszem, ezt tőled kérdezték — mondta.
Ő NEM KÉPES ENGEM SE LÁTNI, SE HALLANI — tudatta a Halál —, MÍG CSAK NEM AKARJA.
Halk, csörömpölő hang hallatszott. A varázsvessző visszagurult Zseton felé, aki rettegve nézett le rá.
Vegyél föl.
— Nem muszáj, ha nem akarod — ismételte meg Széltoló.
Nem tudsz nekem ellenállni. Nem győzheted le önmagad, közölte a bot.
Zseton nagyon lassan kinyúlt, és fölvette a pálcát.
Széltoló gyorsan a zoknijára pillantott. Csak egy égett gyapjúcsonk maradt, rövid pályafutása fegyverként túljuttatta bármilyen stoppolótű esetleges elsősegélyén.
És most öld meg a fickót.
Széltoló visszafojtotta lélegzetét. A szemlélő varázslók visszafojtották lélegzetük. Még a Halál is, akinek nem volt mit visszafojtani, szorosabban markolta kaszáját.
— Nem — tiltakozott Zseton.
Tudod, mi történik a rossz kisfiúkkal.
Széltoló látta, hogy a bűbájos elsápad.
A bot hangja megváltozott. Most hízelgett.
Nélkülem, ugyan ki mondaná meg neked, mit kell tenni?
— Ez igaz — mondta lassan Zseton.
Nézd, mit értél el eddig.
Zseton lassan körbenézett a halálra rémült arcokra.
— Látom — felelte.
Megtanítottam neked mindent, amit tudok.
— Azt hiszem — szólt a fiú —, hogy nem tudsz eleget.
Háládatlan! Ki irányította a sorsod?
— Te — válaszolta a fiú. Fölszegte fejét. — Rájöttem, hogy tévedtem — tette hozzá csöndesen.