Jó…
— Nem dobtalak elég messzire!
Zseton egyetlen mozdulattal fölpattant, s feje fellé lendítette a varázsvesszőt. Olyan mozdulatlanul állt, mint egy szobor, keze elveszett egy olvadt rézszínű fénygolyóban, ami zöldbe fordult, keresztülhaladt a kék árnyalatain, lebegett egy kicsit a lilában, aztán átszáguldott a tiszta oktarinba.
Széltoló beárnyékolta szemét a ragyogás ellen, s látta Zseton kezét, még mindig egészben, még mindig szorosan markolva a botot, olvadt fémgyöngyök szikráztak ujjai közt.
Elosont, s beleütközött Hacsárdliba. A vén mágus úgy állt, mint egy szobor, eltátott szájjal.
— Mi fog történni? — kérdezte Széltoló.
— Sose fogja legyőzni — felelte rekedten Hacsárdli. — Az övé. Olyan erős, mint ő maga. A fiúnak van hatalma, de az tudja, hogyan irányítsa.
— Úgy érted, megsemmisítik egymást?
— Remélhetőleg.
A csatát elrejtette saját pokoli fényessége. Aztán a padló elkezdett reszketni.
— Mindent mágikust belevonnak — nyilatkozta Hacsárdli. — Jobb lesz, ha elhagyjuk a tornyot.
— Miért?
— Úgy képzelem, elég hamar el fog enyészni.
És, valóban, a fehér padlólapok az izzás körül úgy néztek ki, mint amik fölfeslenek s beleolvadnak a ragyogásba.
Széltoló tétovázott.
— Nem fogunk segíteni neki? — érdeklődött.
Hacsárdli rámeredt, aztán a szivárványszínekben játszó drámai jelenetre. Szája egyet-kettőt tátogott.
— Sajnálom — mondta.
— Igen, de csak egy kevéske segítség az ő oldalán, láttad, hogy milyen az az izé…
— Sajnálom.
— Ő segített nektek — Széltoló a többi varázslóhoz fordult, akik sietve osontak el. — Mindnyájatoknak. Megadta nektek, amit akartatok, nem igaz?
— Lehet, hogy sose bocsájtjuk meg ezt neki — felelte Hacsárdli.
Széltoló fölnyögött.
— Mi marad, ha mindennek vége? — kérdezte. — Mi marad?
Hacsárdli a földre szegezte tekintetét.
— Sajnálom — ismételte.
Az oktarin fény fényesebben világolt, s szélein kezdett megfeketedni. Ámbár nem az a fekete volt, ami csupán a fény ellentéte; az a szemcsés, változékony feketeség volt, ami a ragyogáson túl izzik, s semmi keresnivalója egy tisztességes világegyetemben. És zümmögött is.
Széltoló a bizonytalanság kis táncát járta, ahogy a lábfeje, lába, ösztönei, és hihetetlenül jól fejlett önfenntartási érzéke túlterhelték az idegrendszerét egész addig a pontig, ahol, pont akkor, amikor már az olvadáspontján járt, lelkiismerete végül megkapta, ami akart.
Beugrott a tűzbe, s elérte a botot.
A varázslók menekültek. Többen lelevitáltak a toronyból.
Ezek sokkal élesebb elméjűek voltak, mint azok, akik a lépcsőket vették igénybe, mert, úgy harminc másodperccel később, a torony elenyészett.
A hó folyamatosan zuhogott a feketeség egy oszlopa körül, ami zümmögött is.
És a túlélő mágusok, akik vissza mertek nézni, láttak egy apró tárgyat lassan lebukdácsolni az égből, ami lángcsíkot húzott maga után. Belevágódott a macskakövekbe, ahol parázslott egy darabig, mielőtt a hízó hó kioltotta.
Hamarosan csak egy kis kupac lett.
Kevéssel ezután egy zömök alak lendítette magát négykézláb át az udvaron, matatott a hóban, s előhúzta a dolgot.
Egy kalap volt, pontosabban valaha kalap volt. Az élet nem bánt vele gyöngéden. A széles karima nagy része leégett, a csúcs teljesen eltűnt, és a megfakult ezüst betűk csaknem olvashatatlanná váltak. Ráadásul néhány betű le is szakadt. A megmaradtakból ezt lehetett kisilabizálni: VAZLO.
A Könyvtáros lassan megfordult. Teljesen egyedül volt, kivéve az égbe nyúló, égő feketeség oszlopát, s a rendületlenül hulló pelyheket.
A földúlt Egyetem üres volt. Akadt ott néhány másik csúcsos kalap, amit jól megtapostak a rémült lábak, és semmi más jele annak, hogy ott korábban emberek tartózkodtak.
Minden mágus gyávus.
— Háború?
— Mija?
— Nem volt — Dögvész a pohara után tapogatózott — valami?
— Mija?
— Kellene… van valami, amit csinálnunk kellene — mondta Éhínség.
— Beezony. Randevúnk van.
— Az… — Dögvész tűnődve fixírozta az italát. — Izé.
Gyászosan meredtek a kocsmapultra. A kocsmáros régesrég elmenekült. Még mindig akadt több bontatlan palack.
— Gombó — jegyezte meg végül Éhínség. — Az volt az.
— Nemis.
— Az Aposz… az Aposztróf — találgatta tétován Háború.
A többiek fejük rázták. Hosszas csönd támadt.
— Egyáltalán, mit jelent az „apokrusztikus”? — kérdezte Dögvész, intenzíven bámulva valami belső világba.
— Vérzéscsillapítót — válaszolta Háború. — Azt hiszem.
— Hát akkor nem az az, ugye?
— Nem hinném — morogta mogorván Éhínség.
Újabb hosszú, feszengő csönd következett.
— Jobb lesz, h'iszunk mé'gegyet — javasolta Háború, kissé összeszedve magát.
— Hejjes.
Úgy ötven mérfölddel arrébb és több ezer lábbal magasabban, Coninának végül sikerült irányítása alá vonni a lopott lovat, s lassú ügetésre fogta az üres levegőben, egyúttal a legeltökéltebb nemtörődömséget mutatva a külvilág felé, amit a Korong valaha is látott.
— Hó? — csodálkozott a lány.
Felhők bömböltek hangtalanul a Tengely felől. Kövérek voltak, súlyosak, s nem lett volna szabad olyan gyorsan mozogniuk. Hóviharok jártak nyomukban, úgy takarva be a tájat, akár egy lepedő.
Egyáltalán nem annak a fajta hónak látszott, ami puhán suhog le az éjszaka közepén, s reggelre kelve a vidéket szokatlan és tündéri szépség csillogó meseországává változtatja. Olyanfajta hónak látszott, ami olyan rohadt hideggé akarja tenni a világot, amilyenné csak lehetséges.
— Kicsit kései az évszakhoz képest — jegyezte meg Ince. Lepillantott, s aztán azonnal lehunyta szemét.
Kerőzus örömteli meglepődéssel figyelte.
— Ez az, ahogy az ilyesmi történik? — érdeklődött. — Csak sztorikban hallottam erről. Azt hittem, hogy valahogy a földből hajt ki. Egy kicsit úgy, mint a gombák, azt gondoltam.
— Azok a felhők nem stimmelnek — közölte Conina.
— Nem bánnátok, ha most leszállnánk? — kérdezte elhaló hangon Ince. — Valahogy nem tűnt ennyire pocséknak, amikor mozogtunk.
Conina rá se fütyült.
— Próbálkozz a lámpással! — utasította. — Tudni akarom, mi folyik itt.
Ince turkált az iszákjában, s előhúzta a lámpát.
A dzsinn hangja messziről, s eléggé bádogszerűen hallatszott, ahogy így szólt: „Ha esetleg kissé ellazulna… megpróbálunk kapcsolatba lépni magával.” Aztán csilingelős kis muzsika szólalt meg, olyan, amit esetleg egy svájci faház adna ki, ha le lehetne játszani, mielőtt egy csapóajtó rajzolódott ki a levegőben, s megjelent maga a dzsinn. Körülnézett maga körül, aztán rájuk tekintett.
— Ó, de remek — mondta.
— Valami történik az időjárással — világosította föl Conina. — Miért?
— Úgy érted, nem tudjátok? — firtatta a dzsinn.
— Tőled kérdezzük, nem?
— Nos, én persze nem értek hozzá, de eléggé úgy néz ki, hogy az Apokralipszis, nemde?