— Mi?
A dzsinn vállat vont.
— Az istenek eltűntek, oké? — mondta. — És a tudjátok mi, legenda szerint, ez azt jelenti…
— Jégóriásokat — suttogta Ince elborzadva.
— Hangosabban! — követelte Kerőzus.
— Jégóriások — ismételte meg Ince emelt hangon, árnyalatnyi bosszúsággal. — Tudjátok, az istenek tartották őket bebörtönözve. A Tengelynél. De a világ végén kitörnek, és meglovagolják rettenetes gleccsereik, és visszanyerik ősi uralmuk, elfojtják a civilizáció lángjait, míg a világ mezítelenül és fagyottan fekszik majd a szörnyű, hideg csillagok alatt, míg maga az Idő meg nem fagy. Vagy valami ilyesmi, láthatólag.
— De még nincs itt az ideje az Apokralipszisnak — jegyezte meg kétségbeesetten Conina. — Úgy értem, egy rettentő uralkodó kell először színre lépjen, kell legyen egy iszonyatos háború, a négy iszonytató lovas lóra kell szálljon, aztán a Tömlöc Létsíkok be fognak törni a világunkba… — Abbahagyta, arca csaknem olyan fehér, mint a hó.
— Ezer láb vastagságú jégtakaró alá temetve lenni mindenesetre szörnyen hasonlónak hangzik — nyilvánított véleményt a dzsinn. Előrenyúlt, s kikapta a lámpást Ince kezéből.
— Múcsó bocsánat — mondta —, de ideje, hogy likvidizáljam érdekeltségeim ebben a valóságban. Majd még biztos összefutunk. Vagy valami — Derékig eltűnt, aztán egy utolsó, elhaló „Kár azért az ebédért!” kiáltással teljesen elenyészett.
A három lovas átkukucskált a szakadó hó fátylán a Tengely irányába.
— Lehet, hogy csak képzelődöm — említette Kerőzus —, de egyikőtök sem hall valami csikorgást és nyögést?
— Hallgass! — förmedt rá szórakozottan Conina.
Kerőzus odahajolt, s megveregette a lány kezét.
— Ne búsulj — vigasztalta —, ez még nem a világ vége — Egy cseppet elgondolkozott ezen állításán, aztán hozzátette. — Bocs. Csak egy beszédfordulat volt.
— Mit fogunk csinálni? — jajgatta Conina.
Ince kihúzta magát.
— Azt gondolom — kezdte —, hogy oda kéne mennünk, hogy elmagyarázzuk.
Felé fordultak azzal az arckifejezéssel, amit normális körülmények között az ember a messiásoknak és az egészen idiótáknak tart fönn.
— Igen — erősködött egy árnyalattal több önbizalommal. — El kéne magyarázzuk.
— Elmagyaráznunk a Jégóriásoknak? — kérdezte Conina.
— Igen.
— Bocs — kérdezett rá a lány —, jól értettem? Azt hiszed, hogy addig kéne menjünk, míg meg nem találjuk a rémületes Jégóriásokat, és valahogy azt kéne mondjuk nekik, hogy van egy csomó melegvérű nép errefelé, akik jobb szeretnék, ha ők nem söpörnének keresztül a világon mindenkit jéghegyek alá temetve, és nem lennének-e szívesek újragondolni a dolgot? Ez az, amit szerinted tennünk kéne?
— Igen. Így van. Teljesen világosan fogod föl.
Conina és Kerőzus összenéztek. Ince büszkén ülve maradt a nyeregben, arcán halvány mosollyal.
— A rigód okoz gondot neked? — kérdezte a Serifa.
— Obrigó — javította ki nyugodtan Ince. — Nem okoz nekem gondot, csak arról van szó, hogy valami hősieset kell tegyek, mielőtt meghalok.
— Pont ez az — mondta Kerőzus. — Ez az egész szívfacsaró lényeg. Csinálni fogsz valami hősieset, aztán meg fogsz halni.
— Milyen más választásunk van? — érdeklődött Ince.
Ezen eltöprengtek.
— Nem hinném, hogy túl jó vagyok a magyarázásban — mondta végül Conina vékonyka hangon.
— Én az vagyok — szögezte le határozottan Ince. — Nekem mindig magyarázkodnom kell.
Szétszóródott részecskéi annak, ami valaha Széltoló elméje volt, összeszedték maguk, s föllebegtek a sötét eszméletlenség rétegein keresztül, miként egy háromnapos vízihulla emelkedik a felszínre.
Megpiszkálták a legújabb emlékképeket, körülbelül úgy, ahogy az ember megvakargat egy friss sebhelyet.
A varázsló képes volt valamit visszaidézni egy varázspálcáról, meg egy olyan heves fájdalomról, hogy úgy tűnt, mintha testének minden egyes sejtje közé beékeltek volna egy vésőt, amit aztán ismételten megdöngettek egy kalapácscsat.
Visszaemlékezett arra, hogy a bot elmenekült, s magával hurcolta őt is. És aztán következett az a szörnyűséges rész, amikor megjelent a Halál, és elnyúlt mellette, a bot vonaglott, hirtelen életre kelt, és a Halál azt mondta:
VERES IPSZILÓR, MOST MEGVAGY.
És most ez volt itt.
Széltoló, érzése szerint, homokon feküdt. Ami nagyon hideg volt.
Vállalva a kockázatát annak, hogy valami retteneteset fog látni, kinyitotta szemét.
Az első dolog, amit megpillantott, a bal karja volt, és, meglepetést keltően, a keze. Szokásos szurtos kinézetével. Előzőleg arra számított, hogy csak egy csonkot fog látni.
Úgy tűnt, éjszaka van. A strand, vagy bármi volt is, elnyúlt egész a távoli, alacsony hegyek vonulatáig a milliónyi fehér csillag zúzmarázta égbolt alatt.
Valamivel közelebb hozzá volt egy elnagyolt vonal az ezüstös homokban. Egy kissé fölemelte fejét, s megpillantotta a széjjelszóródott, megolvadt cseppeket. Oktironból voltak, egy természeténél fogva olyannyira mágikus fémből, hogy nincs az a kovácsműhely a Korongon, ami képes lett volna akár csak fölmelegíteni.
— Ó! — mondta. — Akkor hát győztünk.
Ezzel újra leroskadt.
Egy idő múlva jobb keze automatikusan fölnyúlt, s megveregette feje búbját, majd oldalát. Mindkettőt. Aztán elkezdett tapogatózni, fokozódó sürgősséggel, maga körül a homokban.
Végül valahogy képes kellett legyen közölni nyugtalanságát Széltoló többi részével, mert a varázsló fölegyenesedett, s így szólt:
— Ó, a francba!
Sehol se látszott egyetlen kalap sem. De látott egy kis, fehér alakot teljesen mozdulatlanul heverni a homokban némi távolságra, és, messzebb…
A nappali fény oszlopát.
Döngicsélt, s himbálózott a levegőben, egy háromdimenziós, valahová máshová nyíló lyuk. Szórványos hóviharok csaptak ki belőle. A fényben ferde formákat tudott kivenni, amik esetleg épületek vagy tájak lehettek, eltorzítva a bizarr térgörbület által. De nem látta őket tisztán a magas, borongó árnyak miatt, amelyek körülvették őt.
Az emberi elme döbbenetes jószág. Több szinten képes működni egyszerre. És, valójában, mialatt Széltoló arra pazarolta intellektusát, hogy nagyokat nyögjön s kalapját keresgélje, agyának egy belső része megfigyelt, leltározott, elemzett, és összehasonlított.
S most ez a rész fölkúszott a nyúltagyához, megkocogtatta annak vállát, egy üzenetet nyomott a kezébe, s elszaladt.
Az üzenet nagyjából a következőképpen szólt: Remélem, jól vagyok. Az utolsó mágikus megpróbáltatás túl sok volt a valóság megkínzott szövetének. Kilyukadt. A Tömlöc Létsíkokra kerültem. És az izék itt előttem az… Izék. Örülök, hogy találkoztunk.
A Széltolóhoz legközelebbi konkrét izé legalább húsz láb magas volt. Úgy nézett ki, mint egy döglött ló, amit három hónap után kiástak sírjából, aztán bemutattak egy egész sor új élménynek, amik közül minimum az egyik együtt járt egy polippal.
Még nem vette észre Széltolót. Túlságosan elfoglalta az összpontosítás a fényre.
Széltoló odamászott Zseton mozdulatlan testéhez, s gyöngéden megrázta.
— Életben vagy? — kérdezte. — Ha nem, akkor jobb szeretném, ha nem is válaszolnál.