Zseton hátára gördült, s tanácstalan tekintettel meredt föl rá. Egy idő múlva megszólalt:
— Emlékszem…
— Jobb, ha nem teszed — tanácsolta Széltoló.
A fiú keze bizonytalanul keresgélt maga mellett a homokban.
— Többé nincs itt — jegyezte meg halkan Széltoló. A kéz abbahagyta a keresést.
Széltoló segített Zsetonnak fölülni. A fiú üres tekintettel nézett a hideg, ezüstös homokra, majd az égre, aztán a távoli Izékre, végül Széltolóra.
— Nem tudom, mit kell tenni — mondta.
— Nincs abban semmi rossz. Én sose tudom, mit kell tenni — felelte Széltoló felületes vidámsággal. — Egész életemben egyszer se tudtam, mitévő legyek — Habozott. — Azt hiszem, ezt jelenti embernek lenni, vagy ilyesmi.
— De én mindig tudtam, mit kell tenni!
Széltoló kinyitotta száját, hogy azt mondja, látott ebből valamicskét, de meggondolta magát. Inkább így szólt:
— Föl a fejjel! Nézd a dolgok jobbik oldalát. Lehetne rosszabb is.
Zseton még egyszer körülnézett.
— Pontosan milyen értelemben? — érdeklődött, s hangja egy árnyalattal normálisabbnak tűnt.
— Ümm.
— Mi ez a hely?
— Afféle másik dimenzió. A mágia áttört, s mi vele együtt; azt hiszem.
— És azok az izék?
Szemrevételezték az Izéket.
— Azt hiszem, azok Izék. Megpróbálnak visszakerülni a lyukon — válaszolta Széltoló. — És az nem könnyű. Energiaszintek, vagy valami. Emlékszem, egyszer hallgattunk róluk egy előadást. Ööö.
Zseton bólintott, s kinyújtott egy vékony, sápadt kezet Széltoló homloka felé.
— Megengeded…? — kezdte.
Széltoló megborzongott az érintéstől.
— Megengedjek mit? — firtatta.
— …hogy vessek egy pillantást a fejedbe?
— Árgh.
Elég nagy itt a zűrzavar? Nem csoda, hogy nem találsz semmit.
— Örgh.
Elkelne itt egy alapos lomtalanítás.
— Úrgh.
Á.
Széltoló érezte, hogy a láthatatlanul jelenlevő lény viszszavonul. Zseton homlokát ráncolta.
— Nem engedhetjük őket keresztültörni — jelentette. — Borzasztó erejük van. Megpróbálják kitágítani a lyukat az akarásukkal, s képesek is rá. Türelemmel várakoztak, hogy betörhessenek a világunkba… — összevonta szemöldökét — egonok óta?
— Eónok — mondta Széltoló.
Zseton kinyitotta másik kezét, amit addig szorosan ökölbe zárt, és megmutatta Széltolónak a kis, szürke gyöngyöt.
— Tudod, hogy mi ez? — kérdezte.
— Nem. Mi ez?
— Én… nem emlékszem. De vissza kell vigyük.
— Oké. Csak bűbájolj egyet. Robbantsd őket cafatokra, s menjünk haza.
— Nem. Mágián élnek. A bűbájolás csak rosszabbá tenné őket. Nem használhatok varázslatot.
— Biztos vagy benne? — puhatolózott Széltoló.
— Attól tartok, az emlékezeted nagyon is egyértelmű volt ebben a témában.
— Akkor mit fogunk csinálni?
— Nem tudom!
Széltoló ezen elgondolkozott, aztán, a megfellebbezhetetlenség kifejezésével arcán, elkezdte lehúzni utolsó zokniját.
— Sehol egy fél tégla — motyogta, konkrétan senkinek. — Homokot kell használni.
— Meg fogod támadni őket egy zokninyi homokkal?
— Nem. El fogok futni előlük. A zokninyi homok arra az esetre kell, ha követnének.
Az emberek elkezdtek visszaszállingózni Al Khaliba, ahol a tönkretett torony csak füstölgő kőrakás volt immár. Néhány merész lélek a romokra fordította figyelmét, azon az alapon, hogy esetleg akadnak ott túlélők, akiket meg lehet menteni, vagy kifosztani, vagy mindkettő.
És a törmelékben a következő párbeszédet lehetett volna meghallani:
— Valami mozog ott alatta!
— Az alatt? Imtal dupla szakállára, képzelődsz. Az legalább egy tonnát kell nyomjon.
— Ide, fivéreim!
Aztán rengeteg hórukkolás neszét lehetett volna hallani, meg:
— Egy láda!
— Lehet, hogy kincs van benne, nem gondolod?
— Naszrím Hét Holdjára, lábakat növeszt!
— Öt holdjára…
— Hova ment? Hova ment?
— Sose törődj azzal, nem fontos. Gyerünk, tisztázzuk ezt, a legenda szerint öt holdja volt…
Klaccsban komolyan veszik a mitológiát. Csak a való élet az, amiben nem hisznek.
A három lovas érzékelte a változást, ahogy a tömör hófelhőkön át leereszkedtek a Tengelynél a Sto-síkság végén. Csípős illat volt a levegőben.
— Nem érzitek a szagot? — kérdezte Ince. — Emlékszem rá gyerekkoromból, amikor a tél első reggelén ott feküdtél az ágyban, és valahogy érezted az ízét levegőben, és…
A felhők szétváltak alattuk, és ott volt, megtöltve a fennsíkok területét egyik végüktől a másikig, a Jégóriások csordája.
Minden irányban több mérföldre terjedt, s rohamuk mennydörgése betöltötte a levegőt.
A gleccserbikák jártak az élen, mérhetetlen, csikorgó bőgésük bömbölték, s hatalmas földrétegeket szórtak a magasba, ahogy kérlelhetetlenül előreszántottak. Mögöttük tolongott a tehenek és borjak kiterjedt tömege, alig érintve a földet, amit vezéreik már a fekvőkőzetig köszörültek.
Körülbelül annyi hasonlóságot mutattak a megszokott gleccserekkel, amiket a világ azt hitte, ismer, mint az árnyékban szunyókáló oroszlán mutat a nagyra tátott szájjal épp rád ugró, háromszáz fontnyi, gonoszul koordinált izommal.
— …és… és… amikor odamentél az ablakhoz. — Ince szája, agyából érkező további input hiányában, lejárt.
Mozgó, lökdösődő jég pakolta tele a fennsíkot, hatalmas, nyirkos párafelhő alatt előrebődülve. A föld rázkódott, ahogy a vezérek elhaladtak alant, s nyilvánvaló volt a nézők számára, hogy bárkinek, akinek szándékában áll ezt megállítani, többre lesz szüksége néhány font kősónál meg egy hólapátnál.
— Hát akkor eredj — mondta Conina —, és magyarázd meg! Azt hiszem, jobb lesz, ha kiabálni fogsz.
Ince zaklatottan nézett a csordára.
— Azt hiszem, ki tudok venni néhány alakot — jegyezte meg Kerőzus segítőkészen. — Nézd csak, rajta a vezér… izéken.
Ince meresztgette a szemét a havazáson keresztül. Valóban voltak lények a gleccserek hátán közlekedve. Emberek voltak, vagy ember formájúak, de legalábbis emberszerűek. Nem látszottak nagyon nagynak.
Erről utóbb kiderült, hogy azért, mert maguk a gleccserek voltak mérhetetlenül nagyok, na meg Ince nem volt valami jó a perspektívákat illetően. Amikor a lovak lejjebb szálltak a vezető gleccser, egy csupa szakadék, morénák sebezte böhöm bika, fölé, nyilvánvalóvá vált, hogy az egyik oka, amiért a Jégóriásokat Jégóriásként ismerik, az az, nos, hogy ők tényleg óriások.
A másik meg, hogy jégből állnak.
Egy sokemeletes ház méretű alak lapult a bika nyakcsigolyáinál, s nagyobb erőfeszítésre ösztönözte egy hosszú rúdra szerelt vasdárda felhasználásával. Az alak darabos volt, sőt valójában csaknem kazettás, s a fényben kéken meg zölden villogott, hófehér fürtjeiben volt egy vékony ezüst sáv, s szeme apró volt, és fekete, és mélyen ülő, olyan, mint a széndarabok.[33]
Előttük szilánkokra törő fa reccsenése hallatszott, amikor a vezérgleccserek egy erdőbe ütköztek. Madarak rebbentek föl teljes pánikban. Hó és szálkák záporoztak Ince körül, midőn a levegőben galoppozott az óriás mellett.
33
Noha ez volt az egyetlen, amiben emlékeztetett a havas időkben — válaszképpen ősi és el nem ismert emlékképekre — a gyermekek által épített bálványokra; roppant valószínűtlen volt, hogy ez a Jégóriás reggelre mocskos hó kis rakásává válna, benne egy répával.