Fény és szemcsés sötétség vibrált körülötte, s hirtelen jégtől csúszós macskaköveken siklott.
A Könyvtáros eleresztette, s Zseton fölött állt, kezében egy hosszú, súlyos fagerendával. Egy pillanatig az emberszabású fölágaskodott a sötétséggel szemben, a jobb kar válla, könyöke és csuklója az alkalmazott áttételrendszer költeményeként bontakozott ki, s egyetlen mozdulattal, olyan megállíthatatlanul, mint az intelligencia kialakulása, nagy erével lecsapott. Az összelapulás zaja freccsent, meg valami sértődötten rikácsolt, aztán az égő nyomás Zseton lábán megszűnt.
A sötét oszlop imbolygott. Távolság torzította visítások és puffanások hallatszottak ki belőle.
Zseton lábra küzdötte magát, s indult volna, hogy visszaszaladjon a sötétbe, de most a Könyvtáros karja elzárta az útját.
— Nem hagyhatjuk őt csak úgy ott!
Az antropoid vállat vont.
A sötétből újabb reccsenés hallatszott, aztán egy másodpercnyi csaknem teljes csend.
De csak majdnem teljes. Mindketten azt gondolták, hogy hallják, nagyon messziről, de tisztán kivehetően, rohanó lábak dobogását, egyre jobban elhalkulva a messzeségben.
A külvilágban ennek visszhangjára leltek. Az emberszabású körbetekintett, aztán sietve oldalra lódította Zsetont, amikor valami zömök, viharvert, sok száz lábacskával átvágott a csatatér jellegű udvaron, és, anélkül, hogy léptei legalább egy kicsit megtorpantak volna, belevetette magát az eltűnőben levő sötétségbe, ami még egyszer, utoljára villant egyet, és elenyészett.
Hirtelen hóförgeteg támadt azon a helyen, ahol korábban a valami volt.
Zseton kirántotta magát a Könyvtáros markolásából, s odarohant a körhöz, ami már kezdett kifehéredni. Lába fölvert egy csipetnyi finom homokot.
— Ő nem jött ki! — kiáltotta.
— Úúúk — mondta a Könyvtáros filozofikusan.
— Azt hittem, hogy ki fog jutni. Tudod, az utolsó percben.
— Úúúk?
Zseton alaposan megnézte a macskaköveket, mintha puszta összpontosítással meg tudná változtatni, amit lát.
— Meghalt?
— Úúúk — jegyezte meg a Könyvtáros, szerét ejtve, hogy sejtesse: Széltoló olyan vidékeken jár, ahol még az olyasmik is, mint tér és idő, egy kissé bizonytalanok meg feltételekhez kötöttek, és hogy valószínűleg nem nagyon hasznos spekulálni azon, vajon pontosan milyen állapotban lehet Széltoló ebben az időpontban, feltéve persze, hogy egyáltalán valamilyen időpontban van, és hogy, mindent egybevetve, esetleg föl fog bukkanni már holnap, vagy ami azt illeti, tegnap, és végül, hogy ha egyáltalán van ott valamicske esély a túlélésre, akkor Széltoló szinte bizonyosan meg fogja ragadni.
— Ó — felelte Zseton.
Nézte a Könyvtárost, ahogy elcsoszogott a Művészetek Tornya felé, s kétségbeesett magányosság vett erőt rajta.
— Hé! — kiáltotta.
— Úúúk?
— Most mit kell tegyek?
— Úúúk?
Zseton bizonytalanul a pusztítás irányába intett.
— Tudod, esetleg tehetnék valamit ezért az egészért? — szólt olyan hangon, ami a rettegés szélén billegett. — Nem gondolod, hogy az jó ötlet lenne? Úgy értem, tudnék segíteni az embereknek. Biztos vagyok benne, hogy szeretnél újra ember lenni, igaz?
A Könyvtáros örökös mosolya egy kissé följebb húzódott az arcán, pont eléggé, hogy föltárja fogsorát.
— Oké, talán mégsem — sietett hozzátenni Zseton —, de vannak más dolgok, amiket megtehetnék, nem?
A Könyvtáros egy darabig rábámult, aztán tekintetét a fiú kezére ejtette. Zseton bűntudatosan összerezzent, s kinyitotta ujjait.
Az antropoid elkapta a kis ezüstgolyót, mielőtt a földre esett volna, s föltartotta egyik szeme elé. Megszaglászta, enyhén megrázta, s egy ideig hallgatta.
Aztán fölhúzta karját, s olyan erősen elhajította, amennyire csak lehetséges.
— Mi… — kezdte Zseton, s teljes hosszában elterült a hóban, amikor a Könyvtáros föllökte, s rávetődött.
A labda túlkanyarodott ívének legmagasabb pontján, s lefelé bukfencezett, tökéletes útvonalát váratlanul megszakította a talaj. Olyan hang hallatszott, mint amikor elpattant a hárfa húrja, rövid ideig tartó, kivehetetlen hangzavar következett, majd egy forró széllökés, s a Korong istenei kiszabadultak.
Nagyon dühösek voltak.
— Nincs semmi, amit tehetnénk, igaz? — tudakolta Kerőzus.
— Nincs — értett egyet Conina.
— A jég győzedelmeskedni fog, igaz? — kérdezte Kerőzus.
— Igen — felelte Conina.
— Nem — válaszolta Ince.
Reszketett mérgében, vagy esetleg a hidegtől, és csaknem olyan sápadt volt, mint az alattuk elmorajló gleccserek.
Conina sóhajtott.
— Nos, mégis hogy gondolod… — kezdte.
— Tegyél le valahol pár perccel előttük — utasította Ince.
— Tényleg nem értem, hogy az miben segíthet.
— Nem a véleményed kérdeztem — közölte halkan Ince. — Csak tedd meg. Tegyél le valamivel előttük, hogy legyen időm egyenesbe hozni.
— Egyenesbe hozni mit?
Ince nem felelt.
— Azt kérdeztem — morrant Conina —, hogy egyenesbe…
— Csönd legyen!
— Nem értem, miért…
— Figyelj — mondta Ince azzal a türelemmel, ami épp még a baltás gyilkosságon innen található. — A jég be fogja takarni az egész világot, igaz? Mindenki meg fog halni, oké? Kivéve minket egy kis ideig, azt hiszem, amíg ezek a lovak nem akarnak egy kevés… egy kevés… egy kevés zabot enni, vagy vécére menni, vagy akármi, ami nem túl hasznos a számunkra, eltekintve attól, hogy Kerőzusnak esetleg lesz ideje írni egy szonettet vagy valamit arról, hogy hirtelen milyen hideg lett, és az egész emberi történelem ki lesz vakarva, és ilyen körülmények között szeretném teljesen világossá tenni, hogy nem bocsátkozom vitába, tökéletesen értve vagyok?
Levegőért kapkodva megállt, reszketve, mint egy hárfahúr.
Conina tétovázott. Szája néhányszor kinyílt, majd becsukódott, mintha a vitatkozást fontolgatná, s aztán minden egyes alkalommal meggondolná magát.
Találtak egy kis tisztást egy fenyőerdőben egy-két mérfölddel a csorda előtt, bár bőgésük tisztán odahallatszott, s volt egy párafelhő a fák fölött, meg a föld is úgy táncolt, mint a dobbőr.
Ince a tisztás közepére csörtetett, s néhányszor, mintegy trenírozásképp, suhintott kardjával. A többiek elgondolkozva figyelték.
— Ha nem bánod — súgta oda Kerőzus Coninának —, én most elmennék. Az ilyen alkalmakkor a józanság elveszíti minden vonzóerejét, s biztos vagyok benne, hogy a világ szebbnek fog látszani a borospohár fenekén keresztül, ha nincs ellene kifogásod. Hiszel a Paradicsomban, ó őszibarack-orcájú virágszál?
— Nem, kifejezetten nem.
— Ó! — mondta Kerőzus. — Nos, ebben az esetben valószínűleg nem látjuk többé egymást — Sóhajtott. — Micsoda pazarlás. S mindez egy obrigó miatt. Ümm. Na persze, ha valami elképzelhetetlen véletlen…
— Istenek veled! — búcsúzkodott Conina.
Kerőzus nyomorultan bólintott, megfordította lovát, s eltűnt a fák koronája fölött.
A tisztás körül hó rázkódott le az ágakról. A közeledő gleccserek mennydörgése betöltötte a levegőt.
Ince összerezzent, amikor a lány megveregette a vállát, és a kardját is elejtette.
— Mit csinálsz itt? — förmedt rá, kétségbeesetten kotorászva a hóban.