Lassan és mereven, mint a bábok, megfordultak, s az ajtó felé indultak. A Könyvtáros kinyitotta nekik, kikísérte őket, aztán becsukta mögöttük.
Aztán rámeredt Zsetonra, aki visszarogyott a zsámolyra.
— Rendben, rendben — mondta a fiú —, de ez csak egy egész kicsi mágia volt. És meg kellett tegyem. Te magad mondtad, hogy az embereknek el kell felejteniük az egészet.
— Úúúk?
— Nem tehetek róla! Túl könnyű megváltoztatni a dolgokat! — A fejéhez kapott. — Éppen csak gondolnom kell rá! Nem maradhatok itt, minden, amit megérintek, tönkremegy, olyan, mintha egy tojáshalmon aludnék! Ez a világ túl vékony! Kérlek, mondd meg nekem, mit tegyek!
A Könyvtáros néhányszor körbepördült a fenekén, a mély töprengés biztos jeleként.
Hogy pontosan mit mondott, azt nem jegyezték föl, de Zseton elmosolyodott, bólintott, megrázta a Könyvtáros kezét, széttárta a saját kezét, föl- és maga körül húzta, és átlépett egy másik világba. Volt benne egy tó, néhány távoli hegy, és egy pár fácán nézegette gyanakodva őt a fák alól. Ez volt az a mágia, amit minden bűbájos megtanult a végén.
A bűbájosok nem válhatnak a világ részévé. Csupán egy ideig viselik.
A fiú visszanézett félútból a pázsiton át, s integetett a Könyvtárosnak. Az antropoid bátorítóan biccentett.
Aztán a buborék belülről összezsugorodott, s az utolsó bűbájos eltűnt ebből a világból, át a sajátjába.
Bár szinte semmi köze történetünkhöz, érdekes tény az, hogy, körülbelül ötszáz mérfölddel arrébb, egy kis madárraj, vagy ebben az esetben inkább sereg, csipegette keresztül útját a fák közt. Olyan volt a fejük, mint a flamingóé, a testük, mint a pulykáé, a lábuk, mint egy szumó birkózóé; föl-le imbolygó, szaggatott módon mozogtak, mintha a fejüket gumiszalag kötné a lábukhoz. Még a Korong faunájában is egyedülálló fajhoz tartoztak a maguk elsődleges védekezési módszerével, ami abból állt, hogy olyannyira nevetésre fakasztották a ragadozókat, hogy el tudtak szaladni, még mielőtt azok magukhoz térhettek volna.
Széltoló némileg elégedetten vette volna tudomásul, hogy vannak obrigók.
A Megfoltozott Dobban alig akadt vendég. Az ajtófélfához láncolt troll az árnyékban ücsörgött, s tűnődve piszkált ki valakit a foga közül.
Kerőzus halkan dudorászott magában. Már fölfedezte a sört, és fizetnie sem kellett érte, mert a bókok aprópénze — amit az ankh-i udvarlók ritkán alkalmaztak — megdöbbentő hatást gyakorolt a kocsmáros lányára. Nagydarab, jó természetű leányzó volt, olyan alakkal, aminek színe és, ne kerteljünk, formája is a sületlen kenyérére hasonlított. Még soha senki nem utalt keblére, mint fölékkövezett dinnyékre korábban.
— Abszolúte — mondta a Serifa, békésen lecsusszanva padjáról —, semmi kétség felőle — Vagy a nagy, sárga fajta, vagy az a kicsi zöld az óriási rücskös erekkel, mondta magában erényesen.
— És mi is volt az a hajammal? — biztatta a lány, fölhúzva Kerózust a padlóról, s újra töltve poharát.
— Ó — a Serifa homlokát ráncolta. — Hasonlatos a nyáj kecskéjéhez, amely a Hogyishívják hegy lejtőin legelész, ez így van, és nem másként. És ami a füled illeti — tette hozzá gyorsan — nincs az a rózsaszín árnyalatú kagyló, amely a tengercsókolta homokot ékíti…
— Pontosan miben hasonlatos a nyáj kecskéjéhez? — firtatta a lány.
A Serifa tétovázott. Mindig úgy gondolta, hogy ez egyike legjobb sorainak. És most először szemtől szembe szembesült Ankh-Morpork hírhedt prózaiságával. Különös, de eléggé imponált neki a dolog.
— Úgy értem, méretben, formában vagy szagában? — folytatta a lány.
— Azt hiszem — jegyezte meg a Serifa —, hogy talán a kifejezés, amire gondoltam, inkább az, hogy nem hasonlatos a nyár fecskéjéhez.
— Á? — A lány magához húzta a kriglit.
— És azt hiszem, esetleg innék még egyet — motyogta a férfi — és aztán…, és aztán… — Oldalvást a lányra sandított, és fejet ugrott. — Jó vagy az anekdotázásban?
— Mi?
Kerőzus megnyalta hirtelen kiszáradt ajkát.
— Úgy értem, tudsz sok történetet? — krákogta.
— Ó, persze. Rengeteget.
— Rengeteget? — suttogta a férfi. Legtöbb ágyasa csak ugyanazt az egyet-kettőt tudta.
— Százával. Miért, szeretnél hallani egyet?
— Mi, most rögtön?
— Ha kedved van. Nincs valami nagy forgalom.
Talán tényleg meghaltam, gondolta Kerőzus. Talán ez itt a Paradicsom. Megfogta a lány kezét.
— Tudod — mondta —, ezer éve nem hallottam egy jó elbeszélést. De nem szeretném, ha olyat tennél, amit nem akarsz.
A lány megveregette a karját. Milyen édes öregúr, gondolta. Összehasonlítva némelyekkel, akik betérnek hozzánk.
— Van egy, amit a nagyim szokott mesélni nekem. Tudom hátulról is — közölte.
Kerőzus belekortyolt a sörébe, s a falat nézte a meleg ragyogásban. Százával, gondolta. És némelyiket tudja hátulról.
A lány megköszörülte a torkát, és kántáló hangon szólalt meg, amitől Kerőzus érverése az egekbe szökkent:
— Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak nyolc fia…
A Patrícius az ablaknál ült, és írt. Elméje tele volt szöszszel az utolsó egy-két hetet illetőleg, és ez nem nagyon tetszett neki.
Egy szolga már meggyújtotta a lámpát, hogy eloszlassa a szürkületet, s néhány kora esti lepke körötte keringett. A Patrícius gondosan figyelte őket. Valamilyen oknál fogva kényelmetlenül érezte magát üveg jelenlétében, de nem ez zavarta a legjobban, miközben mereven fixírozta a rovarokat.
Ami zavarta őt az volt, hogy küszködnie kellett a szörnyű késztetés ellen, hogy nyelvével próbálja elkapni a lepkéket.
És Vakkancs a hátán feküdt gazdája lábánál, s álmában ugatott kicsit.
Szerte a városban fölkapcsolták a lámpákat, de az alkony utolsó pár sugara megvilágította a vízköpőket, ahogy segítették egymást a hosszú mászásban föl a tetőre.
A Könyvtáros a kitárt ajtóból figyelte őket, míg filozofikusan vakarózott. Aztán megfordult, és kicsukta az éjszakát.
Meleg volt a Könyvtárban. Mindig meleg volt a Könyvtárban, mert a mágiaszivárgás, ami a ragyogást is létrehozta, lassan forralta a levegőt.
A Könyvtáros elismerően nézett a gondjaira bízott könyvekre, utolsó körsétára indult a szendergő polcok közt, s aztán íróasztala alá vonszolta pokrócát, evett egy jóéjszakát banánt, és elaludt.
A csönd fokozatosan visszakövetelte a Könyvtárt magának. Csönd lebegett át egy nagyon ütött-kopott, elfoszlott, szélein megperzselődött kalap maradványain, amit némi ceremóniával egy falfülkében helyeztek el. Nem számít, milyen messzire megy egy varázsló, biztos, hogy visszatér a kalapjáért.
Csönd töltötte be az Egyetemet, körülbelül ugyanúgy, ahogy a levegő megtölt egy lyukat. Az éjszaka szétterjedt a Korongon, mint a szilvalekvár, vagy esetleg szederbefőtt.
De lesz még reggel. Mindig jön egy újabb reggel.