A csarnok végében álló óriási óra a kilences szélén reszketett.
A kanállal kocogtatásnak nem volt valami nagy hatása. Horgany fölkapott egy ónkupát, s tiszta erőbál lecsapta az asztalra.
— Fivéreim! — kiáltotta, s biccentett, ahogy elhalt a zsivaj. — Köszönöm. Megkérlek titeket, álljatok most föl, a, ümm, kulcsok ceremóniájához.
Kacagás gyöngyözött, s a várakozás általános moraja kélt, ahogy a varázslók hátralökték padjaik, s bizonytalanul lábra kaptak.
A Csarnok kétszárnyú ajtaja be volt zárva, három retesszel szorosan bereteszelve. A bejövé Arkrektornak háromszor kell bebocsáttatást kérnie, mielőtt elhúzzák a reteszeket, imígyen jelezve, hogy a varázslóság általános egyetértésével nyerte el méltóságát. Vagy valami ilyesmit. A szokás eredete az idők homályába veszett, ami mindezidáig elégséges indoknak bizonyult a megőrzésére.
A beszélgetés elhalt. Az összegyűlt varázslósereg az ajtóra bámult.
Halk kopogtatás hallatszott.
— Menj innét! — kiabálták a varázslók. Néhányan összeestek röhögtükben pusztán eme kifinomult humortól.
Horgany fölemelte a nagy vaskarikát, amely az Egyetem kulcsait tartotta. Nem mindegyik készült fémből. Nem mindegyik volt látható. Néhány közülük igencsak furán festett.
— Ki légyen az, ki kopogtata kulcstalan? — intonálta.
— Én vagyok.
Ami furcsa volt ebben a hangban, az a következő: minden varázslónak úgy tetszett, hogy a beszélő pont mögötte áll. Legtöbbjük azon kapta magát, hogy hátrapislog a válla fölött.
A döbbent csönd e másodpercében a zár élesen kattant egyet. Megbűvölve-elborzadva nézték a varázslók, ahogy a súlyos vasreteszek saját maguktól visszahúzódnak; a hatalmas tölgyfagerendák, amiket az Idő a sziklánál ellenállóbbra érlelt, kisiklanak tokjukból; a zsanérok lobbanva izzanak először vörösen, majd sárgán, végül fehéren, aztán fölrobbannak. Lassan, rettenetes elkerülhetetlenséggel, az ajtószárnyak bedőltek a csarnokba.
Az égő zsanérok okozta füstben egy kivehetetlen alak állt.
— Ördög és pokol, Virid — szólalt meg az egyik közel álló mágus —, ez aztán döfi!
Ahogy az alak hosszúkat lépdelve a fénybe ért, mind megláthatták, hogy ez bizony nem az öreg Virid Stürcünep.
Legalább egy fejjel alacsonyabb volt bármelyik varázslónál, s egyszerű, fehér köntöst viselt. Továbbá több évtizeddel fiatalabb is volt; úgy tíz év körülinek látszott, s egyik kezében egy botot tartott, amely jelentős mértékben hosszabb volt nála.
— Jé, nem is varázsló…
— Hol van a csuklyája?
— Hol van a kalapja?
Az idegen odasétált az elámult mágusok sorfalához, s lecövekelt a központi asztal előtt. Horgany egy szőke hajbozont keretezte sovány, fiatal arcra nézett, és, mindenek fölött, egyenesen bele egy belülről izzó, aranyló szempárba. Úgy érezte, az a szempár nem őt nézi. Úgy tűnt, mintha egy olyan pontra meredne, ami vagy hat hüvelykkel a feje mögé esik. Horganynak az volt a benyomása, hogy útban van, s határozottan fölösleges az azonnali kívánalmak szempontjából.
Összekaparta maradék méltóságérzetét, s teljes magasságában kihúzta magát.
— Mit jelentsen, ümm, ez? — kérdezte. El kellett ismerje, hogy ez elég gyöngécskére sikeredett, de, úgy tűnt, annak az izzásig hevített tekintetnek állhatatossága kitörölt minden szót az emlékezetéből.
— Eljöttem — válaszolta az idegen.
— Eljöttél? Miért jöttél?
— Hogy elfoglaljam helyem. Hol a székem?
— Hallgató vagy? — kívánta tudni Horgany, elsápadva a méregtől. — Hogy hívnak, fiatalember?
A fiú teljesen figyelmen kívül hagyta, s körbenézett az egybegyűlt varázslókra.
— Ki itt a leghatalmasabb varázsló? — érdeklődött. — Szeretnék vele találkozni.
Horgany biccentett. Ketten az egyetemi pedellusok közül, akik az utolsó pár percben az újonnan jött felé oldalogtak, fölbukkantak mindkét könyöke mellett.
— Vigyétek és hajítsátok ki az utcára! — utasította őket Horgany. A pedellusok, nagydarab, szolid, komoly férfiak, bólintottak. Banánfürthöz hasonló kezükkel megmarkolták a fiú pipaszár karjait.
— Apád hallani fog ám erről! — fenyegette meg szigorúan Horgany a fiút.
— Már tud róla — felelte a gyerek. Fölnézett a két pedellusra, és vállat vont.
— Mi folyik itt?
Horgany megfordulva megpillantotta Skármőr Biliászt, az Ezüstcsillag Rend főnökét. Míg Horgany a soványság felé hajlott, Biliász terjedelmes volt, eléggé úgy nézett ki, mint egy kis, rögzített léggömb, amit, ki tudja, miért, kék bársonyba és vermelinbe burkoltak; ketten együtt két normális méretű embert tettek ki.
Sajnálatos módon Biliász az a fajta ember volt, aki büszke arra, hogy jól kijön a gyerekekkel. Lehajolt, már amennyire az elfogyasztott vacsora ezt lehetővé tette, s pofaszakállas, kivörösödött képét a fiú arcába tolta.
— Mi a gond, fiúcska? — nyájaskodott.
— Ez a gyermek betört ide, mert, mint mondja, találkozni akar egy hatalmas varázslóval — közölte rosszallóan Horgany. Ki nem állhatta a gyerekeket; ez lehetett az oka, amiért azok olyan roppantul vonzódtak hozzá. E pillanatban még sikeresen megakadályozta önmagát abban, hogy töprengeni kezdjen az ajtó felöl.
— Nincs abban semmi rossz — mondta Biliász. — Minden valamirevaló legényke varázsló szeretne lenni. Én is varázsló akartam lenni, mikor kisfiú voltam. Hát nincs igazam, fiúcska?
— Irdatlan-é a hatalmad? — kérdezte a fiú.
— Hmmm?
— Azt kérdeztem, irdatlan-é a te hatalmad? Mennyire nagy?
— Hatalmam? — szólt Biliász. Fölegyenesedett, ujjaival nyolcadik szintet jelző széles selyemövét babrálta, s Horganyra kacsintott. — Ó, hát nem kevés. Eléggé sok, a mai varázslók között.
— Akkor jó. Kihívlak. Mutasd meg nekem a legerősebb varázslatod. És amikor legyőztelek, nos, akkor én leszek az Arkrektor.
— Nahát, te pimasz… — kezdte Horgany, de kifakadását elnyomta a többi varázsló fölharsanó nevetése. Biliász a térdét csapkodta, vagy legalábbis olyan közel hozzá, amennyire le tudott érni.
— Párbaj, he? — vihogta. — Jaj, de remek!
— A párbajozás tilos, ahogy azt te is jól tudod — szögezte le Horgany. — Különben is, ez az egész teljesen nevetséges! Nem tudom, ki segített neki az ajtóval, de nem fogok itt állni és nézni, ahogy vesztegeted az időnk…
— Ugyan, ugyan! — mondta Biliász. — Hogy hívnak, fiúcska?
— Zseton.
— Zseton, uram — csattant föl Horgany.
— Nos hát akkor, Zseton — vágott bele Biliász. — Látni akarod a legjobbat, ami telik tőlem, igaz?
— Igen.
— Igen, uram — acsarogta Horgany. Zseton egy szemrebbenés nélküli pillantást vetett rá, egy pillantást, ami vén volt, mint az idő, azt a fajta pillantást, ami vulkanikus szigetek szikláin szokott sütkérezni, s sosem fárad el. Horganynak kiszáradt a szája.
Biliász föltartott kezével csöndet kért. Aztán egy színpadias mozdulattal fölgyűrte ingujját bal karján, s kinyújtotta kezét.
Az egybesereglett varázslók érdeklődve figyelték. A nyolcadik szintűek rendszerint a mágia fölött állnak, idejüket többnyire elmélkedéssel — normális körülmények között a következő étkezés menüjének analizálásával —, és, természetesen, a hetedik szint becsvágyó varázslói megkülönböztetett figyelmének elkerülésével töltik. Ezt érdemes lesz megnézni.