Biliász a fiúra vigyorgott, aki ezt egy olyan tekintettel viszonozta, amelynek fókusza néhány hüvelykkel a vén mágus feje mögé esett.
Egy kissé meghökkenve, Biliász megfeszítette ujjait. Hirtelen ez már nem tréfa volt, aminek eredetileg szánta, s ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy imponáljon. Ennél szinte azonnal erősebbnek bizonyult a saját hülyesége fölötti bosszúságroham, hogy hagyta magát elbátortalanítani.
— Megmutatom neked — jelentette be nagy levegőt véve — Maligré Csodakertjét.
A vacsorázók köre fölmorajlott. Az Egyetem teljes történetében mindösszesen négy varázslónak sikerült eljutnia a komplett Kertig. A legtöbb mágus meg tudta teremteni a fákat és virágokat, néhánynak összejöttek a madarak is. Nem ez volt a leghatalmasabb bűvige, hegyeket például nem tudott megmozgatni, ám a Maligré szövevényes szótagjaiba épített aprólékos részletek kidolgozása finomra hangolt szakértelmet igényelt.
— Látni fogjátok — tette hozzá Biliász —, hogy semmi sincs bedugva a kézelőmbe.
Ajka mozogni kezdett. Keze keresztül-kasul vibrált a levegőben. Aranyszikrák tócsája sistergett föl a tenyerében, fölgörbült, halvány gömbbé formálódott, és elindult a részletek letöltése…
A legenda szerint Maligré, egyike az utolsó igazi bűbájosoknak, arra teremtette a Kertet, ezt az apró, időtlen, magától záruló magánuniverzumot, hogy békében dohányozhasson, meg gondolkozhasson egyet távol a világ zajától, gondoktól-bajoktól. Ami már önmagában rejtélyes volt, mert egyetlen varázsló sem képes fölfogni, hogyan lehetséges, hogy egy olyan hatalommal bíró lénynek, mint amilyen egy bűbájos, bármilyen gondja-baja lehet. Akármi volt is az oka, Maligré egyre messzebb és messzebb vonult vissza saját világába, s aztán egy szép napon becsukta maga mögött a bejáratot.
A kert, mint valami csillogó labda hevert Biliász kezében. A legközelebbi varázslók csodálattal eltelve nyújtogatták nyakuk válla fölött, és néztek le a két láb átmérőjű gömbre, ami egy aprólékosan részletezett, virággal telehintett tájat mutatott; középmessze látszott egy tó, minden egyes hullámával, meg bíborszínű hegyek egy érdekes kinézetű erdő mögött. Méhecske nagyságú, pöttöm madarak röpködtek fáról fára, és egy pár őz, nem nagyobbak, mint egy egér, nézett föl a legelészésből, s bámult ki Zsetonra.
Aki kritikusan ezt mondta:
— Egész jó. Add ide!
Kivette a meg- és fölfoghatatlan glóbuszt a mágus kezéből, s föltartotta.
— Miért nem nagyobb? — kérdezte.
Biliász egy csipkeszegélyű zsebkendővel megtörölte homlokát.
— Nos — szólt elhaló hangon, olyannyira elképedve Zseton hangnemén, hogy energiája sem maradt megsértődni —, a régi szép idők óta a varázsige hatásfoka eléggé…
Zseton egy pillanatig oldalra hajtott fejjel állt, mintha valamit hallgatna. Aztán elsuttogott néhány szótagot, s megsimogatta a gömb felszínét.
Ami kitágult. Egyik percben játékszer volt a fiú kezében, a másikban…
…a varázslók hűvös füvön álltak, a tó felé ereszkedő árnyas mezőn. Lágy szellő lengedezett a hegyek felől, kakukkfű és széna illatával terhes. Az ég olyannyira sötétkék volt, hogy bíborba fordult a zeniten.
Az őzek gyanakodva nézték az újonnan jötteket a fák alatti legelőjükről.
Horgany sokkoltan bámult le. Egy páva csipegette a cipőfűzőjét.
— … — kezdte, és elhallgatott. Zseton még mindig kezében tartott egy gömböt, puszta levegőből. Benne, eltorzulva, mintha halszem-lencsén vagy egy palack alján keresztül nézné, ott volt a Láthatatlan Egyetem Nagycsarnoka.
A fiú körbepillantott a fákra, elgondolkodva bandzsított a távoli, hósapkás hegyekre, s odabiccentett az elámult férfiaknak.
— Nem rossz — jelentette ki. — Máskor is szeretnék eljönni ide — Bonyolult mozgást írt le keze, ami úgy tűnt, hogy valami megmagyarázhatatlan módon belülről kifordította őket.
Most a varázslók újra a csarnokban álltak, s a fiú a zsugorodó Kertet markában tartotta. A nehéz, döbbent csendben visszatette Biliász kezébe, s azt mondta:
— Ez egész érdekes volt. És most én fogok varázsolni egyet.
Fölemelte kezét, mereven fixírozta Biliászt, s eltüntette őt.
Pokoli ricsaj tört ki, ahogy ez már ilyen esetekben szokásos. Középpontjában ott állt Zseton, teljesen higgadtan, egy szétterjedő olajos füstfelhőben.
Szándékosan figyelmen kívül hagyva a tumultust, Horgany lassan lehajolt, s szerfelett körülményesen fölszedett egy pávatollat a padlóról. Elgondolkozva dörzsölgette vele ajkát, oda-vissza, oda-vissza, miközben az ajtó hűlt helyéről a fiúra nézett, aztán az Arkrektor székére, s vékony szája lassan keskeny mosolyba húzódott.
Egy órával később, amikor az égzengés végiggördült a város fölötti tiszta égbolton, és Széltoló elkezdett halkan danolászni, valamint megfeledkezni a csótányokról, és egy magányos matrac az utcákon kóborolt, Horgany becsukta az Arkrektor dolgozószobájának ajtaját, s szembefordult varázslótársaival.
Hatan voltak, s mind roppantul aggodalmasak.
Olyannyira aggodalmaskodnak, vette észre Horgany, hogy meghallgatnak engem, egy puszta ötödik szintű mágust.
— Lefeküdt aludni — közölte —, egy forró tejitallal.
— Tej? — kérdezte az egyik varázsló csüggedt borzalommal hangjában.
— Túl fiatal az alkoholhoz — magyarázta a kincstárnok.
— Ó, tényleg. Milyen hülye vagyok.
A beesett szemű varázsló szemben így szólt:
— Láttátok, amit az ajtóval csinált?
— Én tudom, hogy mit csinált Biliásszal!
— Mit csinált?
— Nem akarom tudni!
— Fivéreim, fivéreim — vágott közbe Horgany csitítólag. Lenézett aggódó arcukra, s azt gondolta: túl sok vacsora. Túl sok délután, várva a szolgákat, hogy hozzák az uzsonnát. Túl sok idő levegőtlen szobákban halottak írta könyvek olvasásával. Túl sok aranybrokát és röhejes ceremónia. Túl sok háj. Az egész Egyetem megérett egy alapos lökésre…
Vagy egy alapos rántásra…
— Azon tűnődöm, vajon tényleg, ümm, problémával állunk-e szemben — mondta.
Maartaash Derment az Ismeretlen Árnyék Bölcsei közül öklével az asztalra csapott.
— Az istenek szerelmére, ember! — csattant föl. — Valami gyerek idebattyog az éji homályból, legyőz kettőt az Egyetem legkiválóbbjai közül, betelepszik az Arkrektor székébe, és te tűnődsz, vajon valóban problémával állunk-e szemben? A fiú egy őstehetség! Abból ítélve, amit láttunk ma este, nincs egyetlen varázsló a Korongon, aki ellenállhatna neki!
— Már miért kellene ellenállunk neki? — érdeklődött Horgany ésszerűségtől csöpögő hangon.
— Mert hatalmasabb, mint mi vagyunk!
— És? — Horgany hangszíne mellett egy üveglap fölszántott mezőnek, a méz sódernak tűnt volna.
— Magától értetődik…
Maartaash habozott. Horgany bátorító mosollyal ajándékozta meg.
— Ahem.
Marmarik Fésűs ahemezett, a Megtévedtek Testvériségének főnöke. Piramist formázott fölgyűrűzött ujjaiból, s azok fölött élesen bámult Horganyra. A kincstárnok rettenetesen rühellte őt. Jelentős kételyei voltak a pasas intelligenciájával kapcsolatban. Azt gyanította, hogy esetleg egész kiemelkedő lehet, és hogy azok mögött az erekkel behálózott pofák mögött van egy agy, telistele kis, csiszolt kerekekkel, amik őrülten kattognak.