— Nem úgy tűnik, mintha túlzottan hajlana az erőpolitikára — jegyezte meg Fésűs.
— Hát Virid meg Biliász?
— Gyerekes pikkelés — felelte Fésűs.
A többi varázsló elkapta tekintetét Fésűsről, s a kincstárnokra pillantott. Tudatában voltak annak, hogy itt valami zajlik, de nem egészen tudtak rátapintani, mi lehet az.
Annak oka, hogy miért nem a mágusok uralják a Korongot, roppant egyszerű. Nyújts egy darab kötelet két varázslónak, s ösztönösen ketten kétfelé fogják húzni. Valami a genetikus fölépítésükben vagy a kiképzésükben olyan hozzáállást eredményez a kölcsönös együttműködés iránt, ami mellett egy halálos fogfájásban szenvedő vén elefántbika szorgosan dolgozó hangyának látszana.
Horgany széttárta karját.
— Fivéreim — szólította meg őket újra —, hát nem látjátok, mi történik? Íme eljött egy tehetséges ifjú, akit talán teljes izolációban neveltek föl odakünn a pallérozatlan, ümm, vidékeken, aki, érezvén csontjaiban a mágia ősi hívását, hosszan utazott nyakatekert terepen keresztül, ki tudja, minő veszedelmeken által, s végezetül elérve útjának végét, egyedül és ijedten, kizárólag a mi, az ő jövendő oktatói, megerősítő hatásunk keresi, hogy formáljuk és irányítsuk tehetségét? Kik vagyunk mi, hogy elutasítsuk, ki a, ümm, szélviharos zimankóba, kibújva a…
A szónoklatot félbeszakította Maartaash orrfújása.
— Nincs is tél — jegyezte meg a varázslók egyike határozottan —, még az éjszaka is egész meleg.
— Ki a csalókán változékony tavaszi időjárásba — acsarogta Horgany —, és átkozott legyen valóban az a férfiú, aki most, ümm, mulasztást követ el…
— Már majdnem nyár van.
Fésűs elgondolkozva dörzsölgette orrnyergét.
— A fiúnak van botja — szögezte le. — Ki adta neki? Kérdezted?
— Nem — felelte Horgany, még mindig fenyegetőleg a kalendáriumozó közbeszólóra meredve.
Fésűs olyan módon kezdett el szemezni körmeivel, amit Horgany kifejezetten jelentőségteljesnek tartott.
— Nos, akármi is a probléma, biztos vagyok benne, hogy eláll holnapig — mondta Fésűs olyan hangon, amit Horgany kérkedően unottnak érzett.
— Az istenekre, a kölök elfújta Biliászt, mint a pihét! — jajdult Maartaash. — És azt mondják, semmi sincs Virid szobájában, csak korom!
— Talán mindketten eléggé balgák voltak — mézesmázoskodott Fésűs. — Bizonyos vagyok benne, kedves fivérem, hogy téged nem győzne le a Művészet ügyeiben egy puszta tacskó?
Maartaash habozott.
— Nos, ööö — válaszolta —, nem. Természetesen nem. — Fésűs ártatlan mosolyára pislantott, s hangosan köhécselt. — Egész biztosan nem, ez csak természetes. Biliász nagyon ostoba volt. Mégis, valami bölcs elővigyázatosság bizonyára…
— Akkor hát legyünk elővigyázatosak reggel — vágott közbe vidáman Fésűs. — Fivéreim, rekesszük be ezt a tárgyalást. A fiú alszik, és, legalábbis ezzel, követendő példát mutat. Ez az egész jobban fog kinézni a nappal fényében.
— Láttam már olyanokat, amik nem — jegyezte meg sötéten Maartaash, aki nem bízott az Ifjúságban. Úgy vélte, soha semmi jó nem származott belőle.
A rangidős varázslók kitódultak, vissza a Nagycsarnokba, ahol a vacsora a kilencedik fogásnál tartott, s épp most kezdett el lendületbe jönni. Ahhoz, hogy elvegyük egy mágus étvágyát, egy kis varázslatnál, meg annál, hogy valakit az orra előtt füstté égessenek, azért többre van szükség.
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Horgany és Fésűs maradtak utolsónak. Az asztal két ellentétes végén ültek, s úgy bámultak egymásra, mint két macska. A macskák képesek órákig üldögélni egy út két oldalán, és farkasszemet nézni egymással, előadva azt a fajta mentális manőverezést, amivel összehasonlítva egy nagymester hebehurgyának tűnne föl, de a macskák sehol sincsenek a varázslókhoz képest. Egyikük se volt kész az első manőverre egész addig, míg le nem pörgette az agyában magának a teljes korábbi beszélgetést, hogy lássa, vajon a tárgyalás előnyösebb helyzetbe juttatta-e őt a másiknál.
Horgany gyöngült el elsőnek.
— Minden varázsló testvér — mondta. — Meg kéne bízzunk egymásban. Információval rendelkezem.
— Tudom — bólintott Fésűs. — Tudod, hogy kicsoda a fiú.
Horgany ajka hangtalanul mozgott, ahogy megpróbálta előrelátni a párbeszéd következő lépését.
— Nem lehetsz biztos benne — szólalt meg egy kis idő múltán.
— Kedves Horganyom, elpirulsz, amikor figyelmetlenségből igazat mondasz.
— Nem is pirultam el!
— Pontosan — jelentette ki Fésűs —, ez a lényeg.
— Rendben — törődött bele Horgany. — De te meg azt hiszed, hogy tudsz valami mást.
A kövér mágus vállat rántott.
— Egy sejtés puszta gyanúja — legyintett. — De miért kéne nekem szövetkeznem — a szokatlan szót hosszan görgette nyelvén — veled, egy egyszerű ötödik szintűvel? Sokkal biztosabban megszerezhetném az információt kiolvasztva azt eleven agyadból. Ne érts félre, nem sértő szándékkal mondtam, csupán tudni szeretném.
A következő néhány másodperc eseményei túl gyorsan zajlottak le ahhoz, hogy fölfoghatóak legyenek nemvarázslók számára, de körülbelül ez történt:
Horgany már korábban Megrim Gyorsítójának jeleit rajzolta a levegőbe az asztaltábla alatt. Most alig hallhatóan kiejtett egy szótagot, s kilőtte a varázsigét az asztal teteje mentén, ahol az füstölgő ösvényt hagyott maga után a politúrban, és szembetalálkozott, úgy félúton, Kussmester Testvér Potens Áspisvipera-permetének ezüstkígyóival, ahogy azok kilökődtek Fésűs ujjbegyéből.
A két bűvige egymásba csapódott, zöld tűzgolyóvá változott, és fölrobbant, megtöltve a szobát finom, sárga kristályokkal.
A két varázsló úgy nézett össze, hogy azon a hosszas, alapos pillantáson gesztenyét lehetett volna sütni.
Magyarán szólva, Fésűs nagyon meglepődött. Nem kellett volna. Nyolcadik szintű varázslóknak ritkán kell erőpróbát jelentő mágikus ügyességi tesztekkel szembesülniük. Elméletileg csak hét másik varázslónak van hasonlóan nagy hatalma, s minden csekélyebb varázsló, a dolog természetéből adódóan — nos, csekélyebb. Ez teszi őket olyan előzékennyé. Ám másrészt Horgany meg ötödik szintű volt.
Lehet, hogy a helyzet egész kemény fönn a csúcson, és valószínűleg még keményebb lenn az alján, de félúton fölfelé olyan kemény, hogy lópatkónak is használhatnád. Addigra a reménytelen eseteket, a lustákat, hülyéket, és kifejezetten pecheseket már kigyomlálták, a mezőny megtisztult, minden varázsló egyedül áll és minden oldalról körülvéve halálos ellenségekkel. Ott vannak a tolakodó negyedikesek alul, arra várva, hogy elbuktathassák. Ott vannak az öntelt hatodikosok fölül, égve a vágytól, hogy kiöljenek minden becsvágyat. És, na persze, mindenfelé körbe ott vannak az ötödikes társak, készen bármely alkalom megragadására, hogy egy kicsit enyhítsék a versenyt. Nincs leállás, nincs szünet. Az ötödik szintű varázsló galád és keménykötésű, acélos reflexekkel, s szeme vékony és keskeny annak a metaforikus utolsó furlongnak[7] folytonos fixírozásától, amelynek végén nyugszik a díjak díja, az Arkrektor fövege.
Az együttműködés újdonsága kezdett megtetszeni Fésűsnek. Ez itt érdemleges erő, amit rá lehet venni, hogy hasznossá tegye magát, olyan hosszan, ameddig csak szükséges. Na persze, utána, esetleg el kell majd… kedvetleníteni…