— Hálát várt a szolgálataiért? — kérdezte Bill alázatosan.
— Nem, persze, hogy nem, milyen ostoba is vagyok. Köszönöm, hogy helyretett, Bill, magából még jó gárdista lesz. Mindössze némi bűnös kiváltságra számítottam, gondolván, jutok valamire az Öregfiúk Hálózatán keresztül kifejtett vesztegetésekkel, parancshamisításokkal, feketepiaci manőverekkel meg hasonlókkal. Ráadásul jól végeztem a munkám a riadtszeműeken a Leon Trockij táborban, és arra számítottam, békén hagynak, ami elég nagy baromság volt tőlem. Most már bele kell törődnöm, hogy áthelyeztek. — Felkelt, és a cukrot meg az aranykeretes szemüveget elrakta egy zárható szekrénybe.
Bill, aki a megrökönyödés e pillanataiban jószerivel azt sem tudta, mit mondjon, még mindig bólogatott, és néha-néha a homlokára csapott a tenyerével.
— Micsoda szerencse a választott hivatása szempontjából, hogy ilyen ronda torzszülöttként jött a világra… úgy értem, szépek a fogai.
— Nincs ebben semmi szerencse — mondta Döghalál, és megpöckölte egyik előmeredő agyarát. — Baromi sokba került. Van arról fogalma, mibe kerül manapság egy génmutációs, mesterségesen fejlesztett, műtétileg beépített négycentis agyarkészlet? Fogadok, hogy fogalma sincs! Három éven át végigdolgoztam a nyári vakációmat, hogy ezeket megvehessem… de én mondom, megérte. Az image mindennél többet számít. Tanulmányoztam a régi lélektiprók módszereit, és meg kell mondanom, a maguk primitív módján meglehetősen jók voltak. Visszataszító külső és alacsony I. Q. alapján válogatták ki őket, de tudták a szerepüket. Kopaszra borotvált; sebhelyes golyófej, szögletes áll, undorító szokások, perzselő lehelet, meg minden. Úgy okoskodtam, hogy egy kis befektetés az elején hosszú távon megtérül. És ez nagy áldozat volt, arról biztosíthatom, hisz nem túl kellemes ekkora agyarakkal mászkálni! Több oka is van. Persze, előnyös, amikor az ember nyers húst zabál, de mi a nyavalyára jó még? Főleg amikor az ember megpróbálja megcsókolni az első nőjét… Na, most tűnjön innen, Bill, dolgom van. Ha megint erre jár…
Az utolsó szavai elmosódtak a távolban, mivel Bill jól beidegződött reflexei egy pillanat alatt messzire vitték, amint parancsot kapott a távozásra. Amikor a hirtelen támadt rémület elenyészett, Bill fortélyos módon kezdett el lépkedni, mint egy lúdtalpas kacsa térdvédőben, mert azt képzelte, így kell lépkednie egy vén űrgárdistának. Kezdte sokat próbált gárdistának érezni magát, és pillanatnyilag abba a hitbe ringatta magát, hogy sokkal jobban ismeri a gárdistákat, mint azok őt. Ez a patetikus tévhit nyomban eloszlott, amikor a mennyezeten megreccsentek a hangszórók, és egy böffentés után orrhangon megszólalt valaki.
— Ide hallgassanak, ez a parancs egyenesen a nagyfőnöktől, azaz Zekial kapitánytól származik, és már biztos rég várták. Hamarosan nekilódulunk, így hát lássanak neki, és az összes fedélzetet takarítsák meg, és csatoljanak le minden szabadon röpködő felszerelési tárgyat!
Mély, szívből jövő, fájdalmas nyögés visszhangzóit végig a roppant hajó minden körletében.
Hatodik fejezet
Számos hír és mendemonda terjengett a retyón a Fanny Hill első útjával kapcsolatban, de egyik sem volt igaz. A híreket álruhás MP-sek terjesztették megtévesztésképpen. Mindössze egy dologban lehettek biztosak, hogy mennek valahová, mivel a készülődésből arra lehetett következtetni, hogy mennek valahová. Ezt még Tembo is elismerte, miközben a biztosítékokat kötözték lefelé a raktárban.
— Bár meglehet — tette hozzá —, hogy mindezt csak azért csináljuk, hogy elbolondítsuk a kémeket, hogy azt higgyék, megyünk valahová, és közben más hajók mennek oda.
— Hová? — kérdezte Bill ingerülten, mivel odakötözte a mutatóujját, és amikor kihúzta, az egész csomó kibomlott.
— Hát csak úgy valahová… mindegy hova. — Tembót semmi más nem érdekelte, csak a vallása. — Viszont azt tudom, hogy te hová mégy, Bill.
— Hová? — kérdezte Bill, buzgón remélve, hogy végre megtud valamit.
— Egyenesen a pokolba, hacsak nem vagy hajlandó üdvözülni.
— Ne kezdd újra… — könyörgött Bill.
— Oda nézz! — jegyezte meg Tembo csábítóan, és egy mennyei jelenetet vetített a falra, aranykapukkal, felhőkkel, és halk tamtammal a háttérben.
— Hagyja abba azt a megváltás-szarságot! — ordította Spleen biztosítékfelügyelő, és a képek eltűntek.
Valami megrándult Bill gyomrában, de nem törődött vele, mert azt hitte, ismét csak gyomrának kétségbeesett jelzése volt, mely úgy vélte, éhhalálra ítélték, és nem akarta hinni, hogy ezt a csodálatos zúzó és emésztő gépezetet folyadékdiétára fogták. Azonban Tembo abbahagyta a munkát, oldalra hajtotta a fejét, aztán mintegy kísérletképpen megtapogatta a gyomrát.
— Mozgunk — mondta biztatóan —, mégpedig csillagközi sebességen. Bekapcsolták a csillagmotorokat.
— Úgy érted, behatolunk a szubtérbe, és hamarosan iszonyatos fájdalmat fogunk érezni minden porcikánkban?
— Nem, már soha többé nem használják a régi szubtér hajtóművet, mivel bár számos hajó hatolt be a szubtérbe iszonyatos fájdalmak közepette, még egyetlenegy sem bukkant ki belőle. A Gárdista Timesban olvastam, hogy néhány matematikus azt állítja, piciny hiba csúszott az egyenletekbe, és hogy az idő máshogy telik a szubtérben, méghozzá gyorsabban, nem pedig lassabban, tehát lehet, hogy évezredek telnek el, mire azok a hajók kibukkannak.
— Akkor hipertérben megyünk?
— Ilyesmi nem létezik.
— Vagy felbontanak bennünket atomjainkra, és eltárolnak egy hatalmas komputer memóriájában, ami arra gondol, hogy valahol máshol vagyunk, és már ott is leszünk?
— Huh!, — rázkódott meg Tembo, és a szemöldöke felszaladt a haja és fejbőre találkozásáig. — Ahhoz képest, hogy zoroasztrista parasztfiú vagy, fura elképzeléseid vannak! Füvet szívtál, vagy valami olyat ittál, amit én nem ismerek?
— Akkor hogyan? — nyűgösködött Bill. — Ha sem így, sem úgy… akkor hogyan? Keresztülszeljük a csillagközi űrt, hogy megharcoljunk a chingerekkel. De hogyan megyünk oda?
— Így — mondta Tembo, és körülnézett, hogy meggyőződjön róla, Spleen biztosítékfelügyelő nincs a közelben, aztán két markából egy gömböt formált. — Képzeld azt, hogy a kezem a hajó, mely itt lebeg az űrben. Aztán bekapcsolják a Dagasztó Hajtóművet…
— A micsodát?
— Dagasztó Hajtóműnek nevezik, mivel megdagasztja azokat a kis vackokat, tudod, az elektronokat, a protonokat, a neutronokat, a trontonokat, meg az efféléket, aztán egy vakító villanás alatt összepréseli őket. Amikor gyengíted az energiát… ja, még nem is mondtam, hogy ezek egymás körül pörögnek, mint az őrültek, bár lehet, hogy ezt tudtad… szóval, ha gyengíted az energiát, és mivel olyan gyorsan mozognak, az apró részecskék távolodni, tágulni kezdenek egymástól, és minél gyengébb az energia, annál távolabb mozdulnak: dagadnak. Tudsz követni?
— Azt hiszem, igen, de nem vagyok benne biztos, hogy tetszik a dolog.
— Nyugi. Figyelj… látod a kezem? Ahogy az energia gyengül, a hajó egyre dagad. — A kezeit eltávolította egymástól. — Egyre csak dagad, dagad, míg végül akkora lesz, mint egy bolygó, aztán olyan nagy, mint egy nap, aztán mint egy egész csillagrendszer. A Dagasztó Hajtómű akkorára dagaszt bennünket, amekkorára csak akarjuk, aztán növeljük az energiát, a hajó zsugorodni kezd, és már ott is vagyunk.