— Hol ott?
— Ahova menni akartunk — felelte Tembo türelmesen.
Bill elfordult, és gyorsan egy biztosítékot kezdett fényesítgetni, mivel Spleen biztosítékfelügyelő csámpázott oda gyanakvó csillogással a szemében. Amint a főnök eltűnt egy sarok mögött, Bill máris odahajolt Tembóhoz.
— Hogy lehetnénk máshol, mint ahonnan indultunk? — sziszegte. — Attól, hogy megdagadunk, majd össze zsugorodunk, nem változtatjuk a helyünket.
— Szó se róla, a Dagasztó Hajtómű elég trükkös valami. Képzelj el egy gumit, amit mindkét kezeddel fogsz. A bal kezed nem mozdítod, de a jobb kezed egyre távolabb viszed, és húzod vele a gumit is. Viszont amikor beindul a zsugorodás, a jobb kezed tartod fixen, és a balt közelíted hozzá. Érted? A gumit sosem mozdítod el a helyéről, csak éppen kinyújtod, aztán visszaengeded… mégis elmozdul! Ugyanezt csinálja a hajónk is. Egyre dagad, de csak az egyik irányba. Amikor az orra eléri azt a helyet, ahová tartunk, a fara még ott van, ahonnan indultunk. És akkor puff, a zsugorítás! A hajófar odazsugorodik az orrhoz, és már ott is vagyunk. És ugyanilyen könnyen a mennybe juthatsz, fiacskám, ha…
— Prédikálunk munkaidőben, Tembo? — üvöltötte Spleen biztosítékfelügyelő egy biztosítékhalom mögül kikukucskálva egy rúdra erősített tükör segítségével. — Teszek róla, hogy egy évig biztosítékfoglalatokat fényesítsen! Egyszer már figyelmeztettem.
Ettől kezdve csendben kötöztek és fényesítettek, míg egyszer csak egy teniszlabda méretű apró gömb úszott be a hajófalon keresztül. Egy tökéletes kis bolygócska volt apró jégsapkákkal, hidegfrontokkal, felhőtakaróval, óceánokkal és kontinensekkel.
— Mi ez? — élénkült meg Bill.
— Hibás navigálás — morogta Tembo. — Holtjáték, a hajó egy picit visszacsúszott, ahelyett hogy előre menne. Ne! Ne nyúlj hozzá, mert balesetet okozhat. Ez a bolygó a Phigerinadon II.
— Az otthonom — zokogta Bill, és érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, miközben a bolygó porszemnyivé zsugorodik. — Isten veled, mama! — integetett az eltűnő porszemnek.
Az utazás ezt követően eseménytelenül telt, már csak azért is, mert nem érezték, hogy mozognak, nem érezték, amikor megálltak, és fogalmuk sem volt róla, hol vannak. Bár abból, hogy parancsot kaptak, a kötelékek levételére a biztosítékokról, gyanították, hogy megérkeztek valahová. A semmittevés még három napon át folytatódott, aztán váratlanul felhangzott az ÁLTALÁNOS RIADÓ. Bill a többiekkel együtt rohant, és most először volt boldog, mióta besorozták. Az áldozatok és a nehézségek nem voltak hiába. Most végre harcolhat a mocskos chingerek ellen.
Teljes készültségben álltak a biztosítékhalmokkal szemközt, szemüket a biztosítékszalag nevű piros biztosítékszalagokon tartották. Bill enyhe remegőst érzett a talpa alatt.
— Mi ez? — kérdezte Tembót a szája sarkából.
— A főhajtómű, nem a Dagasztó Hajtómű. Atommotorok. Ez azt jelenti, hogy manőverezünk, készülünk valamire.
— De mire?
— Lesni a biztosítékszalagokat! — ordított rájuk Spleen biztosítékfelügyelő.
Bill izzadni kezdett, aztán rádöbbent, hogy kezd kegyetlenül meleg lenni. Tembo, anélkül hogy levette volna a szemét a biztosítékokról, kibújt a ruháiból, és gondosan összehajtogatva lerakta maga mögé.
— Szabad levetkőzni? — kérdezte Bill, és az ingnyakát gombolgatta. — Mi történik?
— A szabályzat tiltja, de ha nem vetkőzöl, megfősz. Térj meg, fiam, különben elkárhozol. Valószínűleg rögtön kezdődik a csetepaté, mert a pajzsokat már bekapcsolták. Tizenhét energiapajzs, egy elektromágnes pajzs, kettős páncélzat, és egy pszeudozselé, mely vékony rétegben bevonja a hajót, és minden nyílást légmentesen lezár. Ezáltal szemernyi energia sem hagyja el a hajót, képtelen rá. És hő sem. A működő motoroktól meg az emberi testi hőtől jó kis meleg lesz itt. És még nagyobb lesz a forróság, ha az ágyúk működésbe lépnek.
A hőmérséklet forró maradt, órákon át ingadozott az elviselhetőség és az elviselhetetlenség határán, miközben ők a biztosítékokat bámulták. Volt egy pillanat, amikor apró csendülés hallatszott; amit Bill inkább csak érzett csupasz talpával, semmint hallott.
— És ez mi volt?
— Kilőttek egy torpedót.
— Egy micsodái!
Tembo csak vállat vont válaszképpen, és nem vette le a tekintetét a biztosítékokról. Bill remegett a csalódottságtól, az unalomtól, a dögmelegtől és a kimerültségtől, miközben újabb óra telt el, és váratlanul hűvös levegő kezdett áradni a ventilátorokból. Mire felvette az egyenruháját, Tembo már lelépett, és Bill fáradtan botorkált vissza a körletébe. Új stencilezett értesítést erősítettek ki a hirdetőtáblára a folyosón, és Bill odahajolt, hogy elolvassa a maszatos üzenetet.
KITŐL: Zekial kapitány
KINEK: Mindenki
TÉMA: Jelenlegi feladatok
8956. 11. 23-án hajónk atomtorpedókkal részt vett a 17KL-345-ös ellenséges építmény megsemmisítésében, és a Vörös Mankó flotilla más hajóinak segítségével teljesítette küldetését, és ennek következtében e hajó teljes személyzete megkapja az Atomfelhő érdemrendet, továbbá viselheti a Kötelesség Dicső Teljesítése érmet, és azok, akiknek ez volt az első küldetésük, büszkén viselhetik a Harcosok Érdemérmét.
MEGJEGYZÉS: Néhány gárdista fordítva tűzte fel az Atomfelhőt, ez TILOS, és a Hadbíróság HALÁLlal bünteti.
Hetedik fejezet
A 17KL-345 hősies megsemmisítése utáni hetek további kiképzéssel és gyakorlatozással teltek, hogy visszazökkentsék a csatába belefáradt veteránokat a mindennapos tevékenységbe. Azonban e nyomasztó hónapok közepén egy új hang hangzott fel a hangszórókból, egy csörömpölő zaj, melyet Bill még sohasem hallott, mintha acélverőkkel püföltek volna márványdobokat. Fogalma sem volt arról, hogy ez mit jelent, és a többi újonc is bután nézett, azonban Tembo máris talpra szökkent, és gyors átokhalál tánclépteket tett, miközben a katonaládája fedelén tamtamritmust vert ki.
— Mi van, begolyóztál? — kérdezte Bill megrökönyödve. Az ágyán hasalt, és BEÉPÍTETTT HANGEFFEKTUSOKKAL ELLÁTOTT IGAZÁN MEGHÖKKENTŐ ÉS HÁTBORZONGATÓ SZEXDÉMON KÉPREGÉNYEKET lapozgatott. Kísérteties nyögés hagyta el az újságot, miközben átfordított a következő lapra.
— Hát nem tudod? — rikkantotta Tembo. — Te nem tudod? Ez a postaosztás jele, fiacskám, a világ legszebb hangja!
A nap hátralévő része azzal telt el, hogy odasiettek, beálltak a hosszú, kígyózó sorba, és várakoztak. A posta kiosztása a lehető leghatékonytalanabb módon folyt, de végül minden akadály dacára a posta kiosztásra került, és Bill is átvett egy űrképeslapot. Az anyjától jött. A képeslap egyik oldala a szülővárosa melletti szemét-újrafeldolgozó élelmiszergyárat ábrázolta, és Billnek már ettől összeszorult a torka. Aztán az üzenet számára fenntartott kicsiny négyzetben anyja szánalmas macskakaparását pillantotta meg: „Rósz terméss, sokk adóság, a robotösszvér takonykóros, reméllem, nem változtáll — sokkszor csókolclass="underline" Anyucika”. Ennyi. Mégis, ez az üzenet otthonról jött, és elolvasta újra, majd még egyszer, miközben sorban álltak a kajáért. Tembo, aki előtte állt, szintén kapott egy képeslapot, tele angyalokkal és templomokkal, mint ahogy várható is volt, ám Bill majdnem hanyatt vágta magát a döbbenettől, amikor látta, hogy Tembo, olvasás után, belegyömöszöli a képeslapját a vacsorás csészéjébe.