— Mi a nyavalyát művelsz? — kérdezte megrökönyödve.
— Miért, mi egyébre jó a posta? — dúdolta Tembo, és ujjával még lejjebb böködte a képeslapot. — Jól nyisd ki a szemed!
Bill hitetlenkedő szeme előtt a képeslap duzzadni kezdett. A fehér réteg cafatokban levált róla, a barna belső rész pedig egyre csak nőtt és nőtt, míg kitüremkedett a csészéből, és már jó három centi vastag lett. Tembo kiemelte a nedves valamit, és nagyot harapott az egyik sarkából.
— Dehidrált csokoládé — nyögte elhalóan. — Finom! Te nem próbálod meg?
Ám mire ezt kimondta, Bill már belegyömöszölte a képeslapját a folyadékba, és gyönyörködve nézte, mint kezd dagadni. Az üzenet lepergett róla, viszont a barna rész helyett egy fehér tömeg kezdett duzzadni.
— Kalács… esetleg kenyér — nyögte, és befogta a száját, hogy ne csöpögjön a nyála.
A fehér tömeg egyre duzzadt, nekifeszült a csésze oldalainak, és felül kitüremkedett. Bill megragadta az egyik végét, és tartotta, míg tovább dagadt. Az egyre csak nőtt, amíg az összes nedvességet magába nem szívta, és Bill egy egymásba érő betűk fonalát tartotta a kezében, mely legalább két méter hosszú volt. SZAVAZZ-A-BECSÜLETES-GEERKRE-A-GÁRDISTÁK-BARÁTJÁRA! — lehetett olvasni. Bill a szájához emelte, és kiharapta a jókora, kerek G-betűt. Fuldokolni kezdett, és kiköpte a felpuffadt valamit a padlóra.
— Kartonpapír — mondta alig hallhatóan. — Anya mindig a legolcsóbb helyen vásárol. Még dehidrált csokoládé helyett is… — A csészéjéért nyúlt, hogy valamivel lemosassa a régi újságpapír ízét a szájából, ám a csésze üres volt.
Valahol a magasabb fórumokon döntést hoztak, megoldottak egy problémát, és kiadták a parancsot. A nagy dolgok mindig apróságokból nőnek ki; kicsiny madárürülék hullik a hófödte hegyoldalra, gurulni kezd, hó tapad hozzá, egyre nagyobbá és nagyobbá válik, aztán hatalmassá és még hatalmasabbá, majd gigászivá, sokkal gigászibbá, míg a hó és jég mennydörögve lezúduló egyvelege, a lavina halált hordoz, és egy egész falut betemet. Kis kezdetekből… Ki tudja, itt mik voltak a kezdetek, talán csak az istenek, ők viszont csak nevetnek. Lehet, hogy valami nagyhatalmú miniszter páváskodó felesége meglátott egy csecsebecsét, ami megtetszett neki, és éles nyelvével addig szekírozta pipogya férjét, míg az, hogy végre békén hagyják, megígérte az asszonynak azt a vacak bizsut, aztán valahogy elő kellett teremtenie a pénzt rá. És addig sugdosott a császár fülébe, míg megkezdődött egy új hadjárat, a hetvenhét egész hetedik, a béke hosszú évei után, mert egy győzelem — vagy akár egy visszavonulás is, ha elég veszteséget okoznak — kitüntetést fog eredményezni, vagy valami érdemérmet, s ezzel együtt némi készpénzt is. Így van az, hogy az asszonyi sóvárgás apró madárkakiként elindítja a háború hólabdáját, hatalmas flották gyülekeznek, hajó hajó után csatlakozik hozzá, mint a tóba hajigált kavicsok, melyek megfodrozzák a vizet…
— Csatába megyünk — mondta Tembo, miután beleszagolt az ebédes csészéjébe. — Telenyomták a kaját serkentőkkel, fájdalomcsillapítókkal, salétrommal és antibiotikumokkal.
— Azért harsogja minden hangszóró ezt a hazafias zenét? — ordította Bill, megpróbálván túlkiabálni a kürtök, trombiták és dobok éktelen lármáját. Tembo bólintott.
— Már nem sok időd maradt, hogy üdvözülj, és helyet biztosíts magadnak Samedi légióiban…
— Miért nem fűzöd inkább Köcsög Brownt? — sikoltotta Bill. — Nekem már a fülemen jön ki a sok tamtam! Valahányszor egy falra pillantok, felhőkön lovagló angyalokat látok. Szállj már le rólam! Nyaggasd Köcsögöt… azok után, hogy mit művelt a hegyekben a kecskékkel, biztos örömmel beáll ebbe a voodoobaromságba!
— Már értekeztem Brownnal a lelkéről, de a hozzáállása még kétséges. Mivel sohasem válaszol, nem tudom, hallotta-e egyáltalán, amit mondtam, vagy sem. Viszont te más vagy, fiacskám, te kimutatod a haragodat, és ez azt jelenti, hogy kétségek gyötörnek, és a kétségek adják az első lépést az igaz hit felé…
A muzsika váratlanul félbeszakadt a kellős közepén, és a rájuk törő csend szinte fejbe kólintotta őket. Aztán ez is félbeszakadt.
— Ide hallgassatok! Mindenki vigyázz!… Pihenj!… Néhány pillanat múlva helyszíni közvetítést adunk magáról az admirálisról… pihenj! — Hirtelen az általános riadó hangja harsant fel, ám amint ez befejeződött, a hang folytatta: — …és máris itt vagyunk az űróceán gigászi konkvisztádorának, a húsz mérföld hosszú, hússzorosan páncélozott roppant fegyverzett! szuperhadihajó, a Tündérkirálynő parancsnoki hídján… A szolgálatos őrök most szétnyílnak, és az az ember, aki felém tart egyszerű pergetett platina egyenruhában, nem más, mint méltóságos Lord Archaeopteryx admirális, a flotta főparancsnoka… Tudna szakítani ránk néhány pillanatot Lordságod? Hát ez csodás! Most pedig következik.
Harsány dobpergés következett, tust játszottak, és aztán, miközben a biztosítékellátók le nem vették a tekintetüket, felhangzott a Birodalom nemeseire oly jellemző orrhang.
— Srácok… harcba megyünk! Flottánk, melyhez hasonló méretűt még nem látott a galaxis, egyenesen elindult az ellenség felé, hogy megadja a végső csapást, mely véget vet a háborúnak. A műszerlavóromban milliárdnyi apró fénypontot látok terjeszkedni, ameddig a szem ellát, és mindegyik fénypont, mely olyan, mintha kiégették volna az űr lepedőjét, én mondom nektek, nem egy hajó, nem is egy osztag… hanem egy egész flotta! Megindultunk, és közeledünk…
Tamtamdobok puffogása töltötte meg a levegőt, és a biztosíték oldalán, melyet Bill lesett, felhőktől körülvett aranykapu jelent meg, mely kezdett kitárulni.
— Tembo! — üvöltötte Bill. — Kapcsold ki azt a szarságot! Hallani akarom, mi lesz a csata…
— Felvételről sugározzák — szipákolt Tembo. — Jobb, ha arra használod az életedből hátralévő pillanatokat, hogy megváltásra lelj. Nem az admirális beszél, csak egy kopott magnószalag. Legalább ötször hallottam már, és mindig akkor játszották, amikor azt akarták, hogy a küszöbön álló, várhatóan nagy veszteséget hozó csata előtt lelket öntsenek belénk. Ezt sohasem az admirális mondta, egy ósdi tévésorozatból vették fel…
— Juhé! — kiáltotta Bill, és meglódult. A szemmel tartott biztosítékot sercegő kisülések vették körül a foglalatnál, és szinte ugyanabban a pillanatban a biztosítékszalag megpörkölődött, és pirosról feketére váltott. Unggh! — nyögte Bill, majd gyors egymásutánban: — Unggh, unggh, unggh! — A még forró biztosíték megégette a tenyerét, a lábára ejtette, aztán valahogy beletessékelte a biztosítékcsúszdába. Mire visszafordult, Tembo már belecsavart egy friss biztosítékot a foglalatba.
— Az az én biztosítékom volt… nem kellett volna…
— Könnyek jelentek meg a szemében.
— Bocs. De a szabályzat azt mondja, segítsek, ha nincs más dolgom.
— Hát, legalább harcolunk — mondta Bill, visszaállt a helyére, és próbált nem nehézkedni sajgó lábára.