— Még nem kezdődött meg; túl hideg van itt. Mindössze kiment egy biztosíték. Előfordul az ilyesmi, ha túl régi.
— …dicső armadák, hős űrgárdisták vezetésével…
— Biztos, hogy csatában vagyunk — erősködött Bill.
— …atomágyúk dörgése tölti be a fülem, és vakító villanások jelzik a kiröppenő torpedókat…
— Elképzelhető. Érzed, hogy kezd melegebb lenni, Bill? Jobb lesz, ha máris vetkőzni kezdünk, mert ha a csata tényleg megkezdődik, nem lesz rá időnk.
— Gyerünk, gyerünk, pőrére! — üvöltötte Spleen biztosítékfelügyelő, aki gazellaként ugrálta át a biztosíték rakásokat egy szál tornacipőbe öltözve, és testén tetoválások helyettesítették a rangjelzést és a kitüntetéseket. Hirtelen erős sercegés hallatszott, és Bill érezte, ahogy minden szál haja az égnek mered.
— Mi ez? — rikoltotta.
— Másodlagos kisülés abból a biztosítékcsoportból — mutatta Tembo. — Így hívják, ami most történik, és állítólag azt jelenti, hogy a védőpajzsokat erős sugárzás éri, és ahogy egyre túltöltődik, változtatja a színét: zöld lesz, kék, majd ibolyaszínű, és végül megfeketedik, és az azt jelenti, hogy a pajzsok beszakadtak.
— Elég kellemetlenül hangzik.
— Mondtam, hogy csak szóbeszéd. Elsőrangú anyagból készült, és…
— ODA NÉZZ!
Óriási reccsenés reszkettette meg a biztosítékterem párás levegőjét, és egy sor biztosíték egyszerre kezdett füstölni és feketédért meg. Az egyik teljesen kettérepedt, és apró repeszszerű porcelándarabok repültek szerte. A biztosítékellátók máris pattantak, megragadták a biztosítékokat, ledobták azokat a csúszdán, és máris új biztosítékokat csavartak be a foglalatokba. Alig látták egymást a terjengő füstben. Az új biztosítékok bekattantak, pillanatnyi csend támadt, melyet csak a kommunikációs képernyő ütemes berregése szakított meg.
— Ostoba köcsögök! — rúgott félre Spleen biztosítékfelügyelő egy biztosítékot az útjából, és a képernyő felé viharzott. Egyenruhájának zubbonya egy szögön lógott a készülék mellett, és Spleen sietve belebújt, mielőtt bekapcsolta volna a képernyőt. Alighogy bekapcsolta az utolsó gombot, a képernyő máris kitisztult. Spleen tisztelgett, tehát valószínűleg egy tiszttel beszélhetett. Bill oldalt állt a képernyőnek, így nem látta, ki a hívó, viszont a hang olyan pattogós, utasítgatós volt, hogy csak tisztre tudott tippelni.
— Nem sietett felvenni, Spleen biztosítékfelügyelő! Talán ha biztosítékfelügyelő-helyettes lesz magából, gyorsabban fog majd ugrani?
— Irgalom, uram… idős ember vagyok. — Térdre rogyott, kezét imára kulcsolta, s kiesett a képernyő látómezejéből.
— Keljen fel, maga idióta! Megjavították már a biztosítékokat a kisülés után?
— Uram, mi nem javítunk, cserélünk…
— Ne pofázzon vissza, maga ökör! A kérdésre feleljen!
— Minden rendben van, uram. A rendszer jól működik. Senki sem panaszkodott, méltóságos nagyuram.
— Miért nincs egyenruhában?
— Egyenruhában vagyok — nyüszítette Spleen, és közelebb lépett a képernyőhöz, hogy remegő, csupasz combjait ne lehessen látni.
— Ne hazudjon! Izzadságot látok a homlokán. Egyenruhában tilos izzadni. Látott már engem valaha is izzadni? Pedig rajtam még sapka is van… méghozzá megfelelő szögben. Ez alkalommal még hajlandó leszek elnézni magának, mert aranyszívem van. Lelépni.
— Mocskos köcsög! — átkozódott Spleen teli tüdőből, és letépte magáról a fojtogató zubbonyt. A hőmérséklet már túllépte az ötven fokot, és még egyre emelkedett. — Izzadság! A hajóhídon légkondicionáló van… Mit gondolsz, te köcsög, hol sül ki a hő? Itt lenn! Jaj!
Két teljes sor biztosíték égett ki egyszerre, három biztosíték pedig szétrobbant, mint egy gránát. Ugyanakkor a lábuk alatt a fedélzet úgy megremegett, hogy majdnem orra buktak.
— Zűr van! — ordította Tembo. — Ami olyan erős, hogy még a statikus erőtéren át is érezni, az ahhoz is erős lehet, hogy palacsintává lapítsa a hajót. Megint egy! — Odaugrott a biztosítékhoz, kirúgta a helyéről, és máris újat csavart be a foglalatba.
Elszabadult a pokol. A biztosítékok egymás után robbantak szét, mint a légibombák, halálos, porcelán repeszdarabok süvítettek át a levegőn. Sercegés hallatszott, villódzva egy műszerpult dőlt előre, és iszonyatos sikoly hallatszott, melynek szinte azonnal vége szakadt, ahogy az áramütés szénné égette az egyik biztosítékellátó testét. Olajos füst szállt fel, és megtelepedett a levegőben, hogy alig lehetett látni. Bill kipiszkálta egy darabokra tört biztosíték maradványait a megfeketedett foglalatból, és ugrott, hogy újjal helyettesítse. Átölelte az ötven kilós biztosítékot, és épp a foglalat felé fordult, amikor a világegyetem szerterobbant…
Mintha az összes létező biztosíték egyszerre robbant volna szét, süvítő, sercegő, recsegő elektromosság töltötte be az egész termet. A szembántó fényben egy véget érni nem akaró pillanat alatt Bill látta, ahogy lángok nyaldossák a biztosítékellátók sorait, körülölelik és elhamvasztják őket, mint szabadban lobogó tűz a porszemeket. Tembo megroggyant és összeesett, a húsa megperzselődött; egy hosszúkás fémlemez felhasította Spleen biztosítékfelügyelőt nyakától az ágyékáig.
— Odanézzetek, Spleennek mekkora ventillátora van! — kiáltotta Köcsög, aztán felsikoltott, mert egy gömbvillám telepedett köré, és szénné égette egy szemvillanás alatt.
Véletlenül a sors úgy hozta, hogy Bill épp maga előtt tartotta a vaskos biztosítékot, amikor az elektromos tűz felé száguldott. Fél karja, melyet nem takart el a biztosíték, azonnal meggyulladt, és a lángok nekirontottak a vaskos hengernek. Az erő ledöntötte Billt a lábáról, nekihajította egy rakás biztosítéknak, és ő elterült a padlón, miközben az elektromos tűz ujjnyira sercegett a feje fölött. Aztán az elektromosság olyan hirtelen, ahogy jött, már el is halt, füstöt, hőt, égetthús-szagot, pusztulást hagyva maga után, és halált, halált, halált. Bill kínlódva mászott el a lejáratig, és rajta kívül senki és semmi nem mozdult a biztosítékteremben.
A lenti fedélzet ugyanolyan forrónak tűnt, a levegő ugyanúgy kínozta tüdejét, mint ott, ahonnan kimászott. Vánszorgott tovább, és fel sem fogta, hogy két felhólyagosodott térdén és egyetlen vérző kezén vonszolja magát előre. Másik karja lelógott, érzéketlenül húzta maga után; csak egy kicsavarodott, feketére égett csonk volt, és csak a mélységes megrázkódtatásnak köszönhette, hogy nem üvöltött az elviselhetetlen fájdalomtól. Még nem.
Vonszolta magát tovább, át egy küszöbön, végig egy folyosón. A levegő itt tisztább volt, és sokkal hűvösebb. Bill felült, és beszívta az áldott hűvösséget. A helyiség ismerősnek tűnt — valahogy mégis idegennek. Pislogott, próbált rájönni, miért. Hosszúkás volt és keskeny, egyik fala befelé görbült, és roppant fegyverek sorakoztak benne. Persze, a főüteg, azok az ágyúk, amiket Buzgó Muki, a chinger kém lefényképezett. Most kissé másképp nézett ki; a mennyezet közelebb volt a padlóhoz, befelé horpadt, mintha valami hatalmas pöröllyel rávágtak volna felülről. Egy férfi kuporgott a legközelebbi fegyver irányzóülésében.
— Mi történt? — kérdezte Bill, odavonszolta magát az illetőhöz, és megragadta a vállát. Nagy meglepetésére a tüzér alig nyomott pár kilót, és úgy hullott ki a székből, mintha csak önmaga burka lenne, és az arca olyan volt, akár egy összezsugorodott pergamen; mintha egy csepp víz sem maradt volna a testében.