— Dehidráló sugár! — nyögött fel Bill. — Azt hittem, csak a filmekben létezik. — A tüzér ülése párnázott volt, és igen kényelmesnek tűnt, sokkal kényelmesebbnek, mint a felgyűrődött acélpadló. Bill felmászott a szabad helyre, és szinte világtalan tekintettel révedt maga elé a képernyőre. Parányi mozgó fényfoltok.
Nagy betűkkel ez állt a képernyő fölött: A ZÖLD FÉNYEK A MI HAJÓINK, A PIROS FÉNYEK ELLENSÉGESEK. AKI ERRŐL MEGFELEDKEZIK, HADBÍRÓSÁG ELÉ KERÜL!
— Én nem fogom elfelejteni — motyogta Bill, és majdnem leesett a székről. Hogy megtartsa magát, megkapaszkodott egy karba, és amikor ezt tette, egy fénykör jelent meg a képernyőn, melynek a közepén egy X volt. Nagyon érdekesnek tűnt. Ráirányította a kört az egyik zöld fényre, aztán eszébe jutott a fenti szöveg a hadbíróságról. Kissé megrántotta, és a kör most egy piros pontra siklott, az X szinte áthúzta. Egy piros gomb helyezkedett el a kar végén, és Bill megnyomta, mert ez a gomb olyan megnyomnivaló volt.
— Pfwfh… — szisszent fel mellette az ágyú, furcsa tompa hangon, és a képernyőn a piros fénypont kihunyt. Nem túl érdekes, gondolta Bill, és elengedte a kart.
— Micsoda harcőrült! — mondta egy hang, és Bill némi erőfeszítéssel odafordította a fejét. Egy férfit látott sallangokban lógó aranypaszományban. A férfi intett neki. — Mindent láttam — zihálta. — Amíg élek, nem felejtem el! Egy megszállott harcos! Micsoda lelki erő! Rettenthetetlenség! Nekiront az ellenségnek, nem ismer akadályt, nem hagyja veszni a hajót…
— Mi a francot makog? — kérdezte Bill ingerülten.
— Egy hős! — kiáltotta a tiszt, és vállon veregette Billt, amivel nagy fájdalmat okozott, és ezzel az utolsó szalmaszál is eltűnt, mely Billt a valós világhoz kötötte. Elájult.
Nyolcadik fejezet
— Legyen jó gárdista-bárdista, és igya meg szépen az ebédkéjét…
A hang meleg zöngéje belopózott abba a furcsa, kellemetlen álomba, melyet Bill örömmel hagyott el, és nagy erőfeszítéssel kinyitotta a szemét. Néhány gyors pislogás után sikerült fókuszálni a tekintetét, és látta, hogy tálcát, s rajta csészét tart elé egy fehér kéz, mely fehér karban folytatódik, s amely fehér egyenruha alá csatlakozik, meglehetősen kidudorodó női keblek mellé. Bill állati ordítást hallatva félrelökte a tálcát, és nekiugrott a ruhának, hogy leszaggassa. Azonban erre nem volt módja, mivel a bal karját kötés borította, oda volt erősítve valamihez, és mindenféle vezetékek lógtak ki belőle, úgyhogy a lendülettől csak megperdült maga körül, kapálódzott, mint egy hátára esett bogár, és harsány ordításokat hallatott. Az ápolónő sikoltozva szaladt el.
— Örömmel látom, hogy jobban érzi magát — mondta az orvos, és gyakorlott mozdulattal felrántotta Billt az ágyra, csapkodó jobb karját dzsúdófogással hátracsavarta. — Töltök még egy adag ebédet, maga megissza, aztán beengedjük a bajtársait, akik alig várják már, hogy láthassák a leleplezést.
A bizsergés elmúlt a testéből, és most már meg tudta fogni a csészét. Szürcsölte.
— Miféle bajtársak? Miféle leleplezés? Mi ez az egész? — kérdezte gyanakvóan.
Aztán kinyílt az ajtó, gárdisták tódultak be. Bill az arcukat fürkészte, bajtársakat keresett, de csak exhegesztőket és idegeneket látott. Aztán minden eszébe jutott.
— Köcsög Brown megsült! — sikoltotta. — Tembo szénné égett! Spleent kibelezte a ventilátor! Mind meghaltak! — Bebújt a takaró alá, és borzalmasan nyögdécselt.
— Egy hős nem viselkedhet így — mondta az orvos, kirángatta a takaró alól, és a párnát megigazította a feje alatt. — Maga hős, gárdista, olyan ember, akiben volt lelki erő, bátorság, zsenialitás, becsület, isten adta találékonyság, harci szellem és nem utolsósorban kiváló célzó képesség, hogy megmentse a hajót. Minden védőpajzsunk megsemmisült, a hajtóműterem szétrobbant, a tüzérek meghaltak, irányíthatatlanul lebegtünk, és az ellenség már bemért minket a mindent elpusztító lövésre, amikor megjelent maga, mint a bosszú angyala, sebesülten, szinte már a halálán, és utolsó erőfeszítésével leadta azt a lövést, mellyel elpusztította az ellenséget, és megmentette a hajónkat, a jó öreg Fanny Hillt. — Egy papírlapot nyújtott át Billnek. — A hivatalos jelentésből idéztem, de ha engem kérdez, biztos vagyok benne, hogy csak egy szerencsés véletlen volt.
— Irigykedik, mi? — gúnyolódott Bill, és máris beleszeretett saját új image-ébe.
— Mi maga? Freud? — sikoltotta az orvos, aztán szemét lesütve Bevallotta: — A vesémbe lát. Mindig is szerettem volna hős lenni, de nekem csak a hősök keze és lába jutott. Na, leveszem a kötést.
Kihuzigálta a vezetékeket, melyek Bill karját tartották, aztán elkezdte letekerni a gézt, miközben a gárdisták körülsereglették az ágyat.
— Hogy van a karom, doki? — kérdezte Bill, és hirtelen aggodalom tört rá.
— Megsült, mint egy ürücomb. Le kellett vágnom.
— Akkor ez itt micsoda? — sikoltotta Bill elborzadva.
— Egy másik kart varrtam fel. Számos gazdátlan kar hevert szerte a csata után. A hajó vesztesége túllépte a negyvenkét százalékot, egyfolytában csak vágtam, nyestem és varrtam, annyit mondhatok.
Az utolsó géztekercs is lehullott, és a gárdisták elbűvölten meredtek rá.
— Öregem, micsoda remek kar!
— Mozgasd egy kicsit!
És milyen szép füzéröltések vannak a vállánál… Milyen jól oda van fogatva!
— Milyen izmos, és milyen szép vaskos meg hosszú, nem mint az az esetlen satnya kis valami a másik oldalon.
— Hosszabb és sötétebb… Ez aztán a bőrszín!
— Ez Tembo karja! — üvöltötte Bill. — Vigyék innen! — Arrébb húzódott az ágyon, de a kar vele együtt mozdult. A bajtársak visszafektették a párnára.
— Milyen szerencsés köcsög vagy te, Bill, hogy egy ilyen remek kart sikerűit kapnod! Ráadásul a haverod karja.
— Mindig is tudtuk, hogy irigyelted tőle.
— Így legalább van valami, ami nem hagyja, hogy elfelejtsd.
Tényleg nem volt egy rossz kar. Bill könyökben behajtotta, és miközben az ujjakat mozgatta, gyanakodva méregette. Teljesen rendben lévőnek tűnt. Kinyúlt, megragadta az egyik gárdista karját, és megszorította. Érezte, ahogy az ember csontjai egymáshoz préselődnek, esi a fickó sikoltva vonaglott. Aztán Bill közelebbről szemügyre vette a kezet, és szitkokat kezdett szórni az orvosra.
— Ó, maga ostoba hentes! Tyúkeszű mészáros! Ez aztán a jó munka… hisz ez egy jobb kar!
— Igen, jobb kar… Na és akkor?
— Csakhogy maga a bal karom vágta le! Most már két jobb kezem van…
— Sajnálom, nem volt bal kar készleten. Csodákra én sem vagyok képes. Megtettem, ami tőlem telt, és köszönet helyett panaszt hallok. Őrüljön, hogy nem vágtam le a lábát. — Gonosz fény villant a szemében. — Levághattam volna akár a…
— Jó kar ez, Bill — mondta az a gárdista, aki összenyomorgatott karját dörzsölgette. — Nem panaszkodhatsz. Most már bármelyik kezeddel tudsz tisztelegni, és erre nem sokan képesek.
— Tényleg — mondta Bill lehiggadva. — Ez eszembe sem jutott. Ez tényleg nagy mázli. — Megpróbált tisztelegni a bal-jobb kezével, és a kar kellemesen behajlott könyökben, és az ujjak a szemöldökénél rezegtek. Az összes gárdista vigyázzba vágta magát, és viszonozták a tisztelgést. Az ajtó nyikorogva kitárult, és egy tiszt dugta be a fejét.