— Pihenj, emberek… ez csak egy udvariassági látogatás a parancsnok úrtól.
— Zekial kapitány idejön!
— Én még sosem láttam a Nagy Öreget… — A gárdisták csiripeltek, mint a madarak, és olyan idegesek voltak, mint szűzlányok a deflorációs szertartáson. Még három tiszt furakodott be az ajtón, aztán egy ápoló egy tíz év körüli idióta fiút vezetett be, aki kapitányi egyenruhát és a nyakában előkét, viselt.
— Izé… sz’asztok, srácok… — mondta a kapitány.
— A kapitány úr tiszteletét kívánja kifejezni mindnyájuk iránt — közölte az első tiszt érdes hangon.
— Az a tányér képű hapsi az, ott az ágyba…?
— És személyes megtiszteltetésnek érzi, hogy találkozhat a nap hősével.
— Valami francot még dumá’nom kéne, mi…?
— Továbbá tájékoztatni kívánja a bátor harcost, aki megmentette a hajót, hogy kinevezi biztosítékfelügyelővé, és ez a rangemelkedés magával vonja, hogy az eredeti hét szolgálati évéhez újabb hét év hozzáadódik, és hogy amikor kiengedik a kórházból, az első elérhető szállítóeszközzel a Császárság főbolygójára, Heliorba küldjük, ahol a Császár saját kezűleg fogja a mellére függeszteni a Bíbor Dárdás Szeneszsák Csillagködöt.
— Asz’iszem, bepisáltam…
— Ám most a kapitány urat égető kötelességek a parancsnoki hídra szólítják, és szenvedélyes búcsút vesz önöktől.
— Nem túl fiatal a Nagy Öreg a beosztásához képest? — kérdezte Bill.
— Vannak nála fiatalabbak is. — A doktor teleszívatott egy injekciót valami zavaros folyadékkal. — Ne feledje, hogy csak nemesi származásúak láthatják el a kapitányi hivatást, és még egy kiterjedt nemesség is igencsak gyér a galaxis méreteihez képest. El kell fogadnunk, amit kapunk. — Felerősített egy görbe tűt az injekcióra.
— Jól van, ha fiatal, hát fiatal, de nem ütődött egy kissé?
— Csodálja? A birodalom sok ezer éves, és mivel a nemesség csak egymás között házasodik, a gének elkorcsosultak, és a születendő leszármazottak nem sokban különböznek a gyagyásoktól. A mi Nagy Öregünkkel semmi baj, de látta volna csak azt a kapitányt, aki alatt a legutóbbi utamon szolgáltam… — Megborzongott, és kegyetlenül beledöfte a tűt Billbe. A nap hőse felüvöltött, aztán komoran nézte, ahogy vércseppek jelennek meg a szúrás helyén.
Az ajtó bezárult, és Bill egyedül maradt. A falat, a takarót és a bútorokat szemlélte. Biztosítékfelügyelő lett, és ez kellemes. Azonban az újabb hét év szolgálati idő nem kellemes. Elment a kedve. Jó lett volna, ha elbeszélgethet valamelyik haverjával, de aztán eszébe jutott, hogy mindannyian meghaltak, és még inkább elment a kedve. Megpróbált vidám dolgokra gondolni, de semmi olyasmi nem jutott eszébe, ami felvidíthatta volna, de aztán hirtelen rájött, hogy kezet tud fogni saját magával. Ettől valamivel jobban érezte magát.
Visszadőlt a párnára, és addig rázogatott kezet magával, míg el nem nyomta az álom.
Második könyv
Pancsikálás a reaktor hűtővizében
Első fejezet
A henger formájú szállítóhajó eleje teljesen betöltötte a látóterüket — vastag, páncélozott üvegpajzsa előtt felhőgomolyok suhantak el. Bill kényelmesen hátradőlt a fekvőszékben, és buzgó várakozással lesett kifelé. Húsz ülőhely volt a zömök hajóban, de csak három — beleértve Billét is — volt foglalt. Mellette — és Bill megpróbált nem túl gyakran odanézni — egy főtüzér ült, aki úgy nézett ki, mintha a saját ágyújából lőtték volna ki. Arcának nagy részét műanyag borította, és csak egyetlen véraláfutásos szem lesett kifelé belőle. E mozgó roncs négy hiányzó végtagját csillogó szerkentyűkkel helyettesítették, fénylő dugattyúk, elektromos irányítóberendezések és csavarodó vezetékek meredtek elő. Tüzér jelvényét arra az acélkeretre hegesztették rá, mely a felkarját helyettesítette. A harmadik férfi, egy zömök, állatias gyalogsági őrmester elaludt, ahogy a csillagközi út után átszálltak erre a bolygóközi járatra.
— Azt a köcsög hétszentségit! Oda nézzetek! — ujjongott Bill, amint hajójuk áttört a felhőkön, és feltűnt előttük Helior csillogó gömbje, a Birodalom Szíve, tízezer csillag kormányzó világa.
— Micsoda csillogás — dörmögte a tüzér valahonnan a műanyag pofából. — Bántja a szemet.
— Ez várható volt! Tömör arany… El tudod képzelni… egy bolygó tömör aranyból?
— Nem, nem tudom elképzelni. És nem is hiszem. Túl sokba kerülne. De azt el tudom képzelni, hogy galvanizált alumíniummal vonták be.
Most, hogy Bill közelebbről megnézte, láthatta, hogy tényleg nem úgy ragyog, mint az arany, és megint bosszankodott. Nem! Kényszerítette magát, hogy, tovább bámészkodjon. Lehet, hogy nem arany, de a dicsőség se kutya! A Helior akkor is a Birodalom Fővárosa, a soha-nem-alvó, mindent látó szem a galaxis szívében. Mindent, ami az összes bolygón vagy az összes hajón történik az űrben, ide jelentik, itt osztályozzák, kódolják, irattározzák, feljegyzik, elbírálják, elvesztik, megtalálják, visszahatnak rá. A Heliorról jönnek azok a rendeletek, amelyek az emberiséget irányítják, és megakadályozzák egy idegen hatalom garázdálkodását. A Helior tengereit, hegyeit és kontinenseit az ember bevonta mérföldes vastagságú fémborítással, s a roppant népesség több szinten lakja. Mindössze egyetlen célt szolgáclass="underline" kormányoz. A csillogó felső szintet a legkülönfélébb méretű űrhajók tarkították, míg a sötét ég érkező és távozó űrjárművektől csillogott.
Egyre közelebb kerültek a felszínhez, majd egy hirtelen felvillanás után az egész ablak elsötétült.
— Összeütköztünk! — zihálta Bill. — Holt biztos…
— Kussolj már! Csak a film szakadt el. Mivel nem utazik velünk tiszt, nem vesződnek a javításával.
— Film?
— Mi más? Olyan patkányagyú vagy, hogy azt hiszed, a leszállóegységek orrába nagy ablakokat építenek, ahol a súrlódás a maximális, és a légkörbe belépéskor lyukat égessen rajtuk? Csak egy régebbi filmet vetítenek. Most itt amúgy is éjszaka van.
A pilóta tizenöt g-vel fékezett, és majdnem szétlapította őket landoláskor (ő is tudta, hogy nincs tiszt a hajón), és amíg elmozdult csigolyáikat a helyükre rakták, a szemgolyójukat visszanyomták a szemüregbe, a zsilipkapu kivágódott. Nem elég, hogy este volt, ráadásul még esett is. Egy másodosztályú utaskísérő altiszt dugta be a fejét, és hivatásszerű, barátságos vigyorral végigmérte őket.
— Isten hozta önöket Helioron, az ezer élvezet Birodalmi Bolygóján. — Arcára fintor ült ki. — Nincs magukkal tiszt? Na, akkor kifelé, lehet eltolni az űrbiciklit, tartani kell a menetrendet.
Elrobogott mellettük, hogy felébressze a gyalogsági őrmestert, aki még mindig úgy hortyogott, mint egy akadozó gőzgép; nem zavartatva magát olyan csekélységek miatt, mint 15 g. A horkolás morgássá változott, amibe a másodosztályú utaskísérő altiszt éles sikolya hasított bele, amikor a morózusan ébredő férfi beletérdelt az ágyékába. Az őrmester motyogva csatlakozott hozzájuk, együtt távoztak a hajóról, és segített támogatni a tüzért, akinek a kattogó fémlába csúszkált az utaslépcső nedves felületén. Megkövült tekintettel figyelték, amint zsákjaikat a rakodótérből a mély vizesárokba hajigálták. A kicsinyes bosszú utolsó gyenge fricskájaként a másodosztályú utaskísérő altiszt kikapcsolta a vízhatlan erőteret, ami megvédte őket az esőtől, és ők egy pillanat alatt bőrig áztak, a hideg szél csontig átjárta őket. Vállukra vették zsákjaikat — kivéve a tüzért, aki kis kerekeken húzta az övét —, és elindultak a legközelebbi fények felé, melyek legalább egy mérföldre voltak, és amiket alig lehetett látni a zuhogó esőben. Félúton a tüzér megmerevedett, az áramkörei zárlatosak lettek, így hát a sarkára szerelték a kerekeket, a táskákat rárakták a combjára meg a hasára, és marha jó tolókocsi lett belőle.