— Marha jó tolókocsi vagyok, mi? — morogta a tüzér.
— Ne nyavalyogj — reccsent rá az őrmester —, legalább lesz valami hasznod a civil életben.
Berúgta az ajtót, és besétáltak, illetve begurultak az ügyintéző irodába.
— Van egy kanna oldószerük? — kérdezte Bill a pult mögötti férfit.
— Van úti parancsuk? — kérdezett vissza a fickó, mellőzve a kérdést.
— A táskámban van egy kanna — mondta a tüzér. Bill kinyitotta, és beleturkált.
Átnyújtották parancsaikat. A tüzéré a mellényzsebében volt begombolva. A hivatalnok egy hatalmas gép hasítékába tolta be őket. A gép zúgott, fények villogtak, és közben Bill oldószert fröcskölt a tüzér összes elektromos csatlakozására, és letörölgette a vizet.
Kürtszó hallatszott, visszakapták az okmányaikat, és egy hosszúi nyomtatott szalag kezdett el kibújni egy másik nyíláson. A hivatalnok felkapta, és sietve elolvasta.
— Bajban vannak — mondta szadista élvezettel. — Mindhármójuknak ma kellene megkapni a Bíbor Dárdát a Császártól az ünnepségen, és a filmezés három órán belül kezdődik. Nem érnek oda időben.
— Azt a köcsög úristenit! — csikorogta az őrmester. — Éppen most szálltunk le a hajóról. Hová kell mennünk?
— 1457-D körzet, K9-es szint, 823-7 tömb, 492-es folyosó, 34-es stúdió, 62-es szoba. Keressék Ratt producert!
— Hogy jutunk oda? — kérdezte Bill.
— Ne engem kérdezzen, én itt dolgozok. — A hivatalnok három vastag füzetet dobott a pultra, mely harminc centi hosszú és széles volt, és majdnem olyan vastag, s a könyv gerincéről lánc lógott. — Keressék meg maguk az utat, itt a térkép, de alá kell írniuk, hogy átvették. Az elvesztése hadbírósági ügy, amelyért a következő büntetések szabhatók ki…
A hivatalnok hirtelen rádöbbent, hogy egyedül van a szobában a három veteránnal, és ahogy elfehéredett, egy piros gomb után nyúlt. De mielőtt még elérhette volna, a tüzér fémkarja szikrázva és füstölve a pulthoz szegezte. Az őrmester előrehajolt, amíg az arca pár centire volt a hivatalnokétól, majd halk, hűvös, vérfagyasztó hangon megszólalt.
— Magunktól nem fogjuk megtalálni az utat. Maga fogja megkeresni nekünk. Idegenvezetőt fog mellénk adni.
— Idegenvezető csak tiszteknek jár — ellenkezett erőt lenül a hivatalnok, majd levegő után kapkodott, amint az acélujj belenyomódott a hasába.
— Bánjon úgy velünk, mint a tisztekkel — szuszogta, az őrmester. — Minket nem zavar.
A hivatalnok vacogó fogakkal rendelt egy idegenvezetőt, és egy kis fémajtó nyílt a távolabbi falon. Az idegenvezetőnek csőszerű fémteste volt, hat gumikereke, vérebet ábrázoló feje és bozontos fémfarka.
— Ide, fiú! — parancsolta az őrmester, és az idegenvezető odagördült hozzá, kinyújtotta piros műanyag nyelvét, és fogaskerekek csikorgatásával gépies lihegést kezdett utánozni. Az őrmester fogta a szalagcsíkot, és gyorsan bepötyögte a 1457-D K9 823-7 492 Film-34 62 kódot az idegenvezető fejét díszítő billentyűzeten. Két éles vakkantás hallatszott, a piros nyelv eltűnt, a farok megrezdült, és az idegenvezető gurulni kezdett a folyosón. A veteránok követték.
Egy órába került, míg a siklóvasúton, mozgólépcsőkön, lifteken, légtalpas járműveken, Shank-kancán, egysínű vasúton, mozgó járdán és olajos mászókákon eljutottak a 62-es szobába. Miközben a siklón ültek, a térkép láncát az övükhöz erősítették, mivel még Bill is rájött, hogy mekkora értéke van az útikalauznak egy ilyen világméretű városban. A 62-es szoba ajtajánál az idegenvezető hármat vakkantott, és továbbgurult, mielőtt megfoghatták volna.
— Gyorsabbnak kellett volna lennünk — mondta az őrmester. — Ezek az idegenvezetők annyit érnek, mint a súlyuk gyémántokban.
Benyitott, és egy íróasztal mögött ülő, kövér alakot pillantottak meg, aki épp egy videofonba ordibált.
— Nem érdekelnek a kifogásaik! Kifogásokból már teljes gyűjteményem van! Csak azt tudom, hogy nekem pontos időbeosztásom van, a kamerák felvételre készen állnak, és a főszereplők még nincsenek itt! Kérdem én, hol a rossebben vannak? És erre maguk mit mondanak?
— Felnézett, és elkezdett kiabálni. — Kifelé! Kifelé! Nem látják, hogy dolgom van?
Az őrmester odanyúlt, megragadta a videofont, a padlóra dobta, és füstölgő darabokra zúzta.
— Igen közvetlen módon sikerült magunkra terelned a figyelmét — jegyezte meg Bill.
— Két év a háborúban meglehetősen közvetlenné tette — mondta az őrmester, és a fogát csikorgatta. Hangosan és idegesítően. — Itt lennénk, Ratt, mit kell tennünk?
Ratt producer félrerugdosta a roncsokat, és kinyitott egy ajtót az íróasztala mögött.
— Beállítás! Világítás! — rikoltotta. Óriási kavarodás és hirtelen világosság támadt. A kitüntetendő veteránok követték az ajtón át egy óriási, erős színpadra, amelyen szervezett nyüzsgés folyt. Kamerák gurultak összevissza motoros állványokon a színfalak és támasztékok között, amik az uralkodói trónterem végét jelentették. A képzeletbeli napfénnyel megvilágított, festett üveg ablakok borították be fénnyel a tróntermet. A rendező sikoltásszerű utasításaira a nemesekből és magas rangú tisztviselőkből álló tömeg elfoglalta helyét a trón előtt.
— Köcsögnek merészelte nevezni őket! — motyogta Bill. — Ezért főbe lövik!
— Te ennyire hülye vagy? — kérdezte a tüzér. Lecsavart egy drótot a jobb lábáról, és bedugta egy konnektorba, hogy újratöltse az elemeit. — Ezek mind színészek. Azt hiszed, tudnának szerezni igazi nemeseket egy ilyen színjátékhoz?
— Csak egyszer tudjuk elpróbálni a Császár érkezte előtt, úgyhogy senki se hibázzon! — Ratt rendező fel mászott a trónra, és letelepedett. — Én leszek a Császár. A főszereplőknek van a legkönnyebb dolguk, nem szeretném, ha eltolnák. Nincs időnk újracsinálni. Ott elhelyezkednek, szépen egy vonalban, ez az… és amikor azt mondom, indulj, haptákba vágják magukat, ahogy tanulták, különben csak az adófizetők pénzét vesztegetik. Maga ott… az a fickó balra, abban a beépített madárkalitkában… tartsa a hülye motorjait kikapcsolva; elszarja a hangsávot! Ha még egyszer bekapcsolja a motorjait, kiszedem a biztosítékát! Kezdjük. Figyeljenek, és aki a nevét hallja, tegyen egy lépést előre, és Vágja magát haptákba! A Császár a mellére tűz egy érmet, maga szalutál, abbahagyja a szalutálást, és hátralép, vissza a vonalba! Megértették, vagy túl komplikált a pici, okos fejüknek?
— Nem szűnne már meg? — vicsorgott az őrmester.
— Nagyon elmés. Rendben… próbáljuk el!
Kétszer próbálták el a ceremóniát, aztán kürtök harsogása hallatszott, hat admirális jelent meg halálsugaras pisztolyokkal, és elhelyezkedtek háttal a trónnak.
Az összes kisegítő, kamerások, technikusok — még Ratt rendező is — mélyen meghajoltak, a veteránok pedig vigyázzba vágták magukat. A Császár becsoszogott, felmászott az emelvényre, és ráhuppant a trónra.