— Folytassák… — mondta unott hangon, és halkan böffentett a keze mögött.
— Gyerünk! — bömbölte a rendező tele tüdőből, és kitámolygott egy kameraállvány mögül. Zeneszó harsant fel, és kezdetét vette az ünnepség. Miután a szertartásmester felolvasta a hőstetteket, melyek révén a nemes hősök kiérdemelték minden érdemrendek legnemesebbikét, a Bíbor Dárdát a Szeneszsák Csillagköddel, a Császár felemelkedett trónjáról, és méltóságteljesen előrelépett. A gyalogsági őrmester állt legszélén, és Bill a szeme sarkából figyelte, amint a Császár előhúzott egy gazdagon díszített arany-, ezüst-, rubin- és platinaérmet az odanyújtott dobozból, és feltűzte a férfi mellkasára. Azután az őrmester visszalépett a helyére, és most Bill következett. Mintha roppant távolból hallotta volna, ahogy menny dörögve kimondják a nevét, és ő előrelépett olyan katonásan, ahogy azt a Leon Trockij táborban tanulta. Ott állt előtte a galaxis legimádottabb embere! A hosszú és dagadt orr, mely milliárd és milliárd bankjegyen díszelgett, most pontosan felé mutatott. A kiugró állkapocs és a kiálló fogak, melyek millió tv-képernyőt töltöttek be, most az ő nevét szólították. A Császár egyik kancsal szeme most őt nézte! Bill mellkasában úgy áradt szét a szenvedély, mint ahogy hatalmas hullámok nyaldossák a partot. Bevágta legelegánsabb szalutálását.
Tényleg a lehető legelegánsabban szalutált, mivel nem túl sok ember létezik, aki egyszerre két kézzel is tud tisztelegni. Mindkét kar precíz félkört írt le, mindkét könyök megfelelő szögben remegett, mindkét tenyér elegánsan csattant neki a két szemöldöknek. Kitűnően csinálta, és a meglepetés erejével hatott a Császárra, aki — egy bizonytalan pillanatig — egyszerre mindkét szemgolyójával rá tudott nézni Billre, mielőtt még ismét különböző irányokba bambultak volna el. A Császár, egy kissé zavartan Bill szalutálása miatt, az éremért tapogatódzott, és beleszúrta a tűt Bill zubbonyán keresztül a reszkető húsába.
Bill nem érzett fájdalmat, de a hirtelen döfés csak még inkább növelte azt a fokozódó érzelmet, mely egész testét elárasztotta. Abbahagyta a számlálást, térdre rogyott, mint egy hűséges öreg jobbágy valami történelmi filmben (a tudatalattija valójában pontosan egy ilyen filmből vette az ötletet), és megragadta a Császár csontos, májfoltos kezét.
— Világunk atyja! — tört ki Bill, és megcsókolta a kezét.
A testőrök előreugrottak, és a halál egy pillanatra kardként lebegett Bill feje fölött, de a Császár elmosolyodott, finoman visszahúzta a kezét, és a nyálat beletörölte Bill zubbonyába. Lezser intéssel visszaterelte a testőröket eredeti helyükre, és ő továbblépett a tüzérhez; mágnessel felerősítette a maradék érmet az acélmellkasra, és hátralépett.
— Ennyi! — kiáltotta Ratt rendező. — Megtartjuk! Igen természetesnek hat, ahogy ez a bamba fajankó összenyálazza a kezét!
Bill feltápászkodott, és látta, hogy a Császár nem tér vissza a trónra, hanem megáll a színészek örvénylő tömegében. A testőrök eltűntek. Bill csak pislogott, és azt hitte, rosszul lát, amikor a férfi lekapta a császári koronát a fejéről, beledobta egy dobozba, és elsietett.
— Beszorult a karfék — lihegte a tüzér, még mindig szalutálva remegő karjával. — Segíts lerángatni ezt az istenverte vacakot! Vállvonal fölött sosem működik rendben.
— De… a Császár… — nyögte Bill, és rángatta a kart, amíg a csatlakozások nyikorogva engedtek.
— Ő is színész… mi más? Azt hitted, az igazi Császár oszt érmeket mindenféle katonának? Legfeljebb a tábornokoknak és az attól magasabb rangú aknák. Azért rájátszanak egy kicsit, hogy fellelkesítsék az ilyen szerencsétlen bugrisokat, mint te. Nagy voltál!
— Tessék — mondta egy férfi, és odaadta nekik az érem vas másolatát, és letépte az eredetieket.
— Mindenki a helyére! — dübörgött a rendező erős hangja. — Csak tíz percünk van, hogy átfussunk a Császárnő babacsókolási jelenetén az aldebarani aggok termékenységi órájára. Hozzák gyorsan a műanyag babákat, és zavarják el a bámészkodókat a színpadról!
A hősöket kituszkolták a folyosóra, az ajtó becsapódott, és kulcsra zárták mögöttük.
Második fejezet
— Fáradt vagyok — mondta a tüzér —, és ráadásul sajognak az égéseim. A Katonák Kellemes Kettyintő Kéglijében végzett tevékenysége közben zárlatos lett, és felgyújtotta az ágyat.
— Nehogy már! — erősködött Bill. — Három nap szabadságot kaptunk a hajónk indulásáig, és most a Helioron vagyunk, a Birodalmi Bolygón! Micsoda gazdag látnivaló van itt, a Függőkertek, a Szivárvány Szökőkút, az Ékköves Paloták. Nem hagyhatjuk ki őket.
— Dehogyis nem. Szunditok egy kicsit, aztán megyek vissza a Kettyintőbe. Ha égsz a vágytól, hogy valaki fogja a kezed nézelődés közben, vidd az őrmestert.
— Még mindig részeg.
A gyalogsági őrmester magányos ivó volt, sarkosan gondolkodott, nem hitt a hígításban, és nem pazarolta a pénzét díszes csomagolásra. Minden pénzét arra költötte, hogy megvesztegessen egy tiszti orvost, hogy két ballon 99,5%-os tiszta gabonaalkoholt szerezzen, egy hordó glukózt és sóoldatot, egy injekcióstűt meg egy gumicsövet. Az etil-glukóz-só keveréket a ballonban felakasztotta az ágya fölé, a csövet belevezette a tűbe, a tűt pedig a karjába szúrta és ráragasztotta, mint egy intravénás fúziót. Most mozdulatlanul feküdt, jól tápláltan és folyamatosan merev részegen; és ha az adagolást meg nem zavarják, részeg is marad két és fél évig.
Bill kifényesítette a bakancsát, a kefét berakta egy szekrénybe a maradék cuccával együtt. Lehet, hogy későn ér vissza: itt a Helioron könnyű eltévedni, ha valakinek nincs idegenvezetője. Szinte egy egész napba beletelt, mire a stúdióból megtalálták az utat a szállásukra, pedig az őrmester nagyon ért a térképekhez. Addig, amíg saját körzetük közelében maradtak, nem volt probléma, de Billnek elege lett a katonák kicsiny örömeiből. Látni akarta Heliort; az igazi Heliort, a galaxis első városát. Ha senki nem tart vele, megy egyedül.
Még a térkép ellenére is nagyon nehéz bármiről is megállapítani a Helioron, hogy milyen messze van, mert a rajzok csak vázlatosak, nem arányosak. Viszont a tervezett út egyértelműen hosszúnak tűnt, mivel az egyik kulcsfontosságú közlekedési eszköz, a légüres föld alatti mágneses autó legalább nyolcvannégy kisebb térképen ment keresztül. Lehet, hogy a keresett cél a bolygó túloldalán van! Egy bolygó nagyságú város! Megfoghatatlanul nagynak tűnt. Szinte elképzelhetetlen. Sőt, amikor megpróbálta elképzelni, rádöbbent, hogy teljesen elképzelhetetlen!
A szendvicsek, amiket a szállásukban lévő automatákból vett, már félúton elfogytak, és a gyomra, mely gyorsan hozzászokott a szilárd élelemhez, panaszosan korgott, amíg el nem hagyta a vezetékpályát a 9266-L körzetben, valamelyik szinten, és étkezőt keresett. Nyilvánvalóan egy Gépíró Körzetbe jutott, mert a tömeg kerek vállú és hosszú ujjú nőkből állt. Az egyetlen büfé, amit talált, ezekkel volt tele, és ő a lármás, fecsegő tömeg közepén ült, és kényszerítette magát, hogy megegye az egyetlen kapható ételt: datolyás gyümölcskenyérsajtot, szardellapástétom szendvicset, krumpli-pürét mazsolával és hagymaszósszal, majd leöblítette ujjnyi csészékben, langyosan felszolgált gyógyteával. Nem lett volna olyan rossz, ha a konyhafőnök nem önt le mindent véletlenül tejkaramella szósszal. Úgy tűnt, ezt egyik lány sem vette észre, mivel munkanapokon fényhipnózis alatt voltak, hogy a hibaszázalékukat csökkentsék. Ette az ételét, és úgy érezte magát, mint egy szellem, miközben nevetgéltek és zajongtak körülötte; az ujjaik — ha éppen nem ettek — nyomatékosan kopogva gépelték a szavaikat az asztal szélén beszélgetés közben. Végül távozott, de az étel lehangoló hatással volt rá, és valószínűleg ez lehetett az a pont, amikor elkövette azt a hibát, hogy rossz kocsiba szállt.