Mivel minden körzetben ugyanazok a szintek és blokkszámok ismétlődtek, nem nehéz rossz körzetbe kerülni, és jókora időt elvesztegetni, mielőtt az ember rájön a tévedésére. Bill is ezt tette, és a közlekedési eszközök millióinak váltogatása után beszállt egy liftbe, ami — úgy gondolta — a galaxishírű Palota Kertbe visz. Az összes többi utas alacsonyabb szinteken szállt ki, és az elevátor egyre gyorsult, ahogy a legfelső szinthez közeledett. Bill a levegőbe emelkedett, ahogy a lift fékezett, és a füle bedugult a légnyomásváltozástól, és amikor az ajtók kinyíltak, kilépett a havas szélbe. Hitetlenkedve ellátottá a száját, mögötte az ajtók bezárultak, és a lift eltűnt.
Az ajtók közvetlenül a város legfelső szintjét képező fémsíkságra nyíltak, melyet most kavargó hófelhők homályosítottak el. Bill a gomb után tapogatódzott, hogy visszahívja a liftet, amikor egy kóborló szélörvény elsöpörte a havat, és a meleg nap rátűzött a felhőtlen égről. Lehetetlen látvány volt.
— Ez lehetetlen látvány — mondta Bill őszinte felháborodással.
— Semmi sem lehetetlen, ha én akarom — mondta egy reszelős hang Bill válla mögül. — Mert én vagyok az Élet Lelke.
Bill oldalazva megperdült, mint egy kergekóros robotöszvér, és ráemelte a szemét a kicsi, fehér bajuszú, rángó orrú, vörös karikás szemű férfira, aki olyan nesztelenül jelent meg mögötte.
— Hiányzik egy kereke? — förmedt rá Bill mérgesen.
— Maga is beleőrülne egy ilyen munkába — zokogta a kis ember, és elfricskázott egy fityegő cseppet az orráról. — Félig megfagyva, félig megsülve és félholtan az oxigéntől. Az Élet Lelke vagyok — rebegte. — Enyém a hatalom…
— Ha maga mondja! — Bill szavait egy hirtelen jött hózápor tompította el. — Én magam is egy kissé emelkedett hangulatban vagyok. Pfűű… — A szél feltámadt, elsöpörte a havat, és Bill ámulva meredt a váratlanul feltáruló látványra.
Ameddig csak ellátott, hó és víztócsák tarkították a felszínt. Az aranybevonat már elkopott, és az alatta lévő fém szürke volt és lyukacsos, vöröses rozsdaerekkel csíkozva. Hatalmas csövek sora — mindegyik vastagabb, mint egy ember — kígyózott feléje a látóhatáron túlról, és tölcsérszerű szájakban végződtek. A tölcséreket örvénylő pára- és hófelhők homályosították el, amik fojtott süvöltéssel száguldottak magasra a levegőbe, bár az egyik páraoszlop sűrűsödött és a felhő feloszlott, miközben Bill nézte.
— A tizennyolcas kifújt! — ordította a férfi a mikrofonba, lekapott egy szerszámosládát a falról, és utat vágott magának a latyakon keresztül a rozsdás és roskadozó hídhoz, ami a csövekkel párhuzamosan nyikorgott és csikorgott. Bill követte, és utána kiáltott, de a férfi most már egyáltalán nem foglalkozott vele. Ahogy a lengőhíd nyikorogva, himbálózva tartotta őket, Bill azon töprengett, hová vezetnek a csövek, és egy perc múlva, amikor a feje kitisztult egy kicsit, más keltette fel a figyelmét, erőlködve próbálta kivenni, mik azok a titokzatos buckák a láthatáron. Egy sor hatalmas űrhajó volt az, amelyek mindegyike az egyik vastag csőhöz kapcsolódott. Az idős férfi nem várt gyorsasággal leugrott a hídról, és az űrhajó felé szökellt a tizennyolcas állomáshoz, ahol a munkások épp lekapcsolták a pecséteket, amik a hajót a csőhöz csatolták. Az öregember számokat másolt le a cső végén lévő műszerekről. Bill egy darut pillantott meg, mely abból a felszínből emelkedett ki, amelyen álltak. Az űrhajó tetején lévő szelephez csatlakozott. Morajló rengés rázta a csövet, és a hajó tömítése körül fekete felhők bukkantak fel, amelyek ellebegtek a mocskos fémfelület fölött.
— Megkérdezhetem, mi a nyavalya folyik itt? — nyöszörögte Bill.
— Élet! Örök élet! — gügyögte az öregember, az őrült lelkesedés magassága felé emelkedve depressziójából.
— Nem fogalmazná meg valamivel pontosabban?
— Ez egy fémbe burkolt bolygó. — Dobbantott a lábával, és tompa döbbenés hallatszott. — Mit jelent ez?
— Azt jelenti, hogy a világot fémmel burkolták be.
— Helyes. Annak ellenére, hogy katona, figyelemre méltó az intelligenciája. Szóval veszünk egy bolygót, bevonjuk fémmel, és máris van egy bolygónk, ahol mindössze a Birodalmi Kertekben nőnek növények meg legfeljebb néhány ablakban. Akkor mi van?
— Mindenki meghal — mondta Bill, mivel farmerfiú volt, és alaposan ismerte a fotoszintézist és a klorofillt.
— Ismét helyes. Maga, én, a Császár meg még néhány milliárd krapek azon dolgozunk, hogy az összes oxigént szén-dioxiddá változtassuk, és nincsenek növények, amik visszaalakítanák oxigénné, és ha elég sokáig folytatjuk ezt, halálra lélegezzük magunkat.
— Akkor ezek a hajók folyékony oxigént hoznak?
Az öregember ingatta a fejét, és visszaugrott a lengőhídra. Bill követte.
— Helyes. A mezőgazdasági bolygókon ingyen adják. És miután itt kiürítik, feltöltik a szén-dioxidból magas költségen kivont szénnel, amit visszaszállítanak vele a falusi világokba, ahol üzemanyagként elégetik, műtrágyának használják, számtalan műanyaggá és más termékké alakítják át…
Bill a függőhídról a legközelebbi lifthez sietett. Az öregember és a hangja elveszett a párában, és Bill leguggolva, az oxigénadagtól elnehezült fejjel dühösen lapozni kezdte a térképet. Amíg a liftre várt, az ajtón lévő kódszámból beazonosította a hollétét, és megtervezte az új útvonalat a Palotakertek felé. Ez alkalommal nagyon ügyelt, nehogy belezavarodjon. Csak csokoládét és szénsavas üdítőket vett az ételautomatáktól, kerülve ezzel az éttermek és étkezések okozta veszélyeket, zavarokat, és azzal, hogy éber maradt, nem ült más járműre. Karikás szemekkel, zúgó fejjel támolygott ki egy szárnyashajóból, és dobogó szívvel végre megpillantotta a virággal díszített, kivilágított illatos táblát: FÜGGŐKERT. Forgóajtós bejárat és pénztárablak zárta el az utat.
— Egyet, legyen szíves.
— Tíz dolcsi.
— Nem sok az egy kicsit? — zsémbelődött, és lapos tárcájából egyenként húzta elő a bankjegyeket.
— Aki szegény, ne jöjjön Heliorra.
A pénztárosrobotot számos csípős megjegyzéssel ellátták. Bill nem foglalkozott vele, és berontott a kertbe. Itt minden megvolt, amiről valaha is álmodott, sőt még több is. Végigsétált a szürke salakösvényen a külső fal belső oldalán, titánráccsal elválasztott részen zöldellő bokrokat és füvet láthatott. Alig százlépésnyire tőle a füvön túl egzotikus növények és virágok lebegtek a Birodalom minden tájáról. És ott! A távolban feltűnt a Szivárvány Szökőkút, szabad szemmel épphogy látszottak. Bill egy érmét csúsztatott az egyik teleszkópba, nézte, ahogy a színek felvillannak és elenyésznek, és az egész éppen olyan szép volt, mint a TV-ben. Továbbment, bejárta a kertet, és sütkérezett a hatalmas lombkorona fölött besütő nap fényében.
Ám még a kert mámorító örömeit is háttérbe tolta a lélekőrlő fáradtság, amely vasmarokként szorította. Vaspadok meredtek elő a, falból, és ő belerogyott az egyikbe, hogy megpihenjen egy pillanatra, aztán egy másodpercre lehunyta a szemét, hogy tompítsa a vakító ragyogást. Az álla a mellkasára bukott, és mielőtt rájött volna, mi történik, mély álomba zuhant. Más látogatók mentek el mellette a salakon anélkül, hogy felzavarták volna, és ő meg sem mozdult, amikor egyikük leült mellé a pad szélére.