Egy lyukkal szorosabbra húzta a derékszíját, kisimította a zubbonyát, és fellépdelt a széles aranylépcsőkön a zsilipkapunak kialakított bejárathoz. Az ajtónálló biccentett felé, rámosolygott, halk zene csendült fel, és a padló megnyílt Bill talpa alatt. Tehetetlenül csúszott lefelé egy kanyargós aranycsőben, és amikor kizuhant belőle, megbotlott, és elterült egy acélsikátor porában. Előtte a falon félméteres betűk adták tudtára: MENJ A FRANCBA, FAFEJ! Bill felállt, leporolta magát, és egy robot siklott mellé, mely csábos női hangon turbékolta a fülébe:
— Ugye, éhes vagy, drágám? Miért nem kóstolod meg Giuseppe Singh neo-indiai pizzáját currie-szósszal? Csak pár lépésnyire vagy Singh éttermétől, és az irány rajta van ezen a kártyán.
A robot előhúzott egy kártyát a mellkasi nyílásából, és Bill szájába dugta. Olcsó, rosszul behangolt robot volt. Bill kiköpte a szemétízű kártyát, és megtörölte a zsebkendőjével.
— Mi történt? — kérdezte.
— Ugye, éhes vagy, drágám, grrrr-arrk… — A robot átkapcsolt egy másik felvett üzenetre, mely megfelelt Bill kérdésére. — Kirúgtak az Arany Űrruhából, a galaxis leghíresebb étterméből, mely számos filmben szerepelt, mint az erkölcs mintaképe, mert egy pénztelen fajankó vagy! Miközben felfelé lépdeltél a lépcsőn, röntgensugárral átvilágították a zsebeid tartalmát, és matematikailag összesítették. Mivel a zsebeid tartalma valószínűleg nem adta ki a minimális fogyasztás összegét és az adót, kirúgtak. De ugye, te még mindig éhes vagy, drágám? — búgta a robot túlhevült, szexi hangon szájlemeze töredezett nyílásain. — Ugorj be Singh éttermébe, ahol a kaja jó és olcsó! Próbáld ki Singh fincsi rákját dália- és citromszósszal!
Bill ment. Nem mintha megkívánt volna egy kis indiai-olasz kosztot, de nem volt más választása térkép és útmutatás nélkül. A kártya hátoldalán vázlatos térkép volt, s némi biztonságot nyújtott az a tudat, hogy ismét valahonnan valahová megy, nemcsak úgy lézeng a nagyvilágban. Lépcsőkön mentek le, csúszdán csúsztak még lejjebb, és többször is befordultak. Egy utolsó forduló után Bill orrát erőteljes zsír- és égett hússzag csapta meg, és ebből sejtette, hogy megérkezett.
Az étel hihetetlenül drága volt, és sokkal gyatrább, mint amit Bill valaha is el tudott képzelni, azonban mégis csillapította valamelyest gyomra kínzó korgását, még ha nem is valami élvezetes módon. Ujjával próbált kipiszkálni valami undorító húscafatot a fogai közül, miközben az asztalánál ülő férfira pillantott, aki nagy nyögések és sóhajtások közepette próbált lekényszeríteni a torkán nagy kanálnyi valamiket. Asztaltársa színes vakációzóruhát viselt, kövérnek, pirospozsgásnak és vidám típusnak tűnt.
— Hello… — mondta Bill mosolyogva.
— Dögöljön meg! — vicsorgott rá az idegen.
— Én csak köszöntem — közölte Bill sértődékenyen.
— Épp elég. Bárki, aki hajlandó volt szóba állni velem az elmúlt tizenhat órában ezen az úgynevezett örömbolygón, becsapott, kibabrált velem, meglopott vagy pénzt csalt ki tőlem. Lassan egy vasam se marad, és még hátra van hat nap a Lásd Saját Szemeddel Heliort túrából.
— Én csak azt szerettem volna megkérdezni, belepillanthatnék-e esetleg a térképébe, amíg eszik.
— Már közöltem, hogy aki eddig szóba állt velem, az alaposan átvert. Úgyhogy menjen a francba!
— Szépen kérem!
— Belenézhet… huszonöt dolcsiért, amit előre fizet, és csak addig nézegetheti a térképemet, amíg eszek.
— Áll az alku! — Bill azonnal lefizette az összeget, be bújt az asztal alá, és törökülésben dühödten lapozgatta a térképet, és a tőle telhető maximális gyorsasággal írta ki belőle az úti információkat. Fölötte a kövér ember nyögve és sóhajtozva zabált, és valahányszor egy kellemetlenebb falat került a szájába, megrántotta a láncot, és ilyenkor mindig kizökkentette Billt a ritmusból. Bill már majdnem félútig kiírt egy útirányt a Kitüntetettek Tranzitjáig, amikor a férfi elrántotta tőle a térképet, és távozott.
Amikor Odüsszeusz megtért gyötrelmekkel teli utazásáról, megkímélte Pénelopé fülét kalandjai hihetetlen részleteitől. Amikor Oroszlánszívű Richárd végül kiszabadult a tömlőéből, és hazatért a kereszteshadjárat vészterhes évei után, nem kínozta Berengaria királyné érzékeit iszonyatos anekdotáikkal, csupán köszöntötte, és kikulcsolta az erényövét, így hát én sem vetemedem arra, kedves olvasó, hogy szavakba próbáljam önteni Bill utazásának veszélyeit és csalódásait, mert azok meghaladják a képzeletet. Elégedjünk meg annyival, hogy végül is sikerült. Eljutott a Tranzitig.
Kivörösödött, karikás szemekkel pislogott a feliratra: Kitüntetettek Tranzitja, aztán neki kellett dőlnie a falnak, mivel a megkönnyebbüléstől rogyadozni kezdett a lába. Sikerült! Csak nyolc nappal lépte túl a szabadságát, és ez nem lehet problémás. Hamarosan ismét a bajtársai körében lesz, távol a fémalagutak mérföldjeitől, az állandóan rohanó tömegtől, a csúszdáktól, a gravitációs járatoktól, felvonóktól, liftektől, meg hasonlóktól. Leissza magát a sárga fedélzetig a cimborái körében, és hagyja, hogy az alkohol kitörölje e rettenetes hányattatások emlékét, megpróbálja elfelejteni a kószálás véget érni nem akaró rémes napjait, miközben étel és ital nélkül rótta a styxi éjszakát az Indigó szinten. Most már túl van rajta. Leporolta gyűrött egyenruháját, és bűntudatosan elfordította a tekintetét a szakadásoktól, gyűrődésektől és a hiányzó gombok helyétől. Ha sikerül bejutnia a szállásra anélkül, hogy megállítanák, gyorsan átöltözik, mielőtt jelentkezne a szolgálati helyiségben.
Néhányan utánafordultak, de ettől függetlenül sikeresen bejutott a társalgóba, és onnan a barakkjába. A matracát feltekerték, a lepedője és a takarója eltűnt, és a szekrénye üresen tátongott. Kezdett úgy tűnni, hogy bajban van, és ha egy gárdista bajban van, az sosem egyszerű dolog. Elnyomta eluralkodni készülő csüggedését, kissé megtisztálkodott a mosdóban, teleitta magát a hidegvizes csapból, aztán el vonszolta magát a szolgálati helyiségbe. Egy főtörzsőrmester ült az asztalnál, egy óriástermetű, erőteljes, szadista kinézetű fickó sötét bőrrel, mely ugyanolyan színű volt, mint a néhai Tembóé. Egy kapitányi egyenruhába öltöztetett műanyag babát tartott az egyik kezében, és kiegyenesített gemkapcsokkal szurkálta tele. Anélkül, hogy a fejét mozdította volna, Billre emelte a fejét, és a homlokát ráncolta.
— Nagy szarban lehet, gárdista, ha ilyen uniformisban ide merészelt jönni a szolgálati helyiséghez.
— Nagyobb szarban vagyok, mint hinné, főtörzsőrmester úr — mondta Bill, és erőtlenül a pultra támaszkodott. A főtörzs rámeredt Bill kétféle kezére, tekintete egyikről a másikra járt.
— Hol szerezte azt a kezet, gárdista? Beszéljen! Ismerem azt a kezet.
— Az egyik bajtársamé volt, akárcsak az a kar, melyet a vállamhoz varrtak.
Bill örült, hogy más témára terelheti a szót a katonai vétségeiről, és kinyújtotta a kezét, hogy a főtörzs megnézhesse. Aztán iszonyodva látta, hogy ujjai kőkemény ökölbe szorulnak, az izmok összecsomósodnak a karján, és egy jobbegyenessel behúzott neki egy akkorát, hogy székestől felborult.
— Főtörzs úr! — sikoltotta Bill, elkapta az áruló kart a másik kezével, és némi küzdelem után visszarángatta az oldalához.
A főtörzs feltápászkodott, és Bill reszketve elhátrált. Nem akarta elhinni, hogy a főtörzs visszaül a székre, és mosolyog.