Miután felhajtotta, sokkal jobban érezte magát, de aztán belenézett a pénztárcájába, és máris ismét sokkal rosszabbul lett. Mindössze nyolc birodalmi dolcsija maradt, és ha azt is elkölti… akkor mihez kezd? Az önsajnálat keresztültört fáradtságtól és a herointól zsibbadt testén, és Bill sírni kezdett. A padlón hevert, úgy-ahogy tudatában volt a mellette elhaladó járókelőknek, de nem törődött velük. Legalábbis addig nem, amíg három férfi hozzá nem lépett, s közben egy negyedik hörögve roskadt a padlóra. Bill rájuk pillantott, aztán elfordította a tekintetét, szavaik alig hatoltak el a tudatáig, már csak azért sem, mert jobb időpontot is tudott volna, hogy mások dolgába avatkozzék.
— Szegény öreg Dolph, úgy néz ki, mint aki bevégezte.
— Úgy bizony. Övé volt a legszebb halálhörgés, amit valaha is hallottam. Hagyjuk itt, majd a köztisztaságig robotok eltakarítják.
— És a meló? Négy ember szükséges hozzá.
— Nézzétek csak ezt a térképtelent!
Súlyos bakancs mélyedt Bill oldalába, hanyatt fordította, és ezzel magára vonta a figyelmét. Bill pislogva bámult fel a kört formáló férfiakra, akik mindhárman hasonlóan mocskos ruhát viseltek, piszkosak voltak, és szakállasok. Termetre különböztek, viszont mindhármukban volt egy közös vonás: egyiküknél sem volt térkép, és furcsamód csupasznak tűntek a súlyos, láncon lógó kötet nélkül.
— Hol a térképed? — kérdezte a legnagyobb, legszőrösebb fickó, és ismét belerúgott.
— Ellopták… — nyögte ki Bill, és ismét zokogni kezdett.
— Gárdista vágy?
— Elvették az igazolványomat…
— Pénzed van?
— Semmi… semmi sem maradt… akár egy papírpohárból…
— Akkor te is a térképtelenek közé tartozol — kántálta a hármas egyszerre, és talpra segítették Billt. — És most… énekeld el velünk a térképtelenek himnuszát!
Remegő hangon belekezdtek:
— A vége nem igazán rímelt — jegyezte meg Bill.
— Hát, igen, mi itt lenn nem vagyunk nagy észkombájnok — bólogatott a legkisebb és egyben legidősebb térképtelen, és szárazon, szaggatottan köhögött.
— Kuss! — mondta a hatalmas termetű, és vesén könyökölte az öreget meg Billt. — Litvok vagyok, ez itt az én bandám. Most már te is a bandámba tartozol, jövevény, és a neved Golph 28169-mínusz.
— Dehogyis, az én nevem Bill, és ezt sokkal könnyebb kimondani… — Ismét kapott egyet a veséjébe.
— Mon’tam, hogy kuss! Bill nehéz név, mivel új név itten, és én nem bírom megjegyezni az új neveket. Viszont mindig van egy Golph 28169-mínusz a brancsomban. Hogy hívnak?
— Bill… AUHH! Golph vagyok.
— Na látod… De ne felejtsd el, hogy van vezetékneved is…
— Éhes vagyok — nyöszörgött az öreg. — Mikor megyünk má’ rabolni?
— Most. Utánam!
Átlépték a néhai öreg Golphot, aki már megszűnt, és akinek a helyébe egy új tagot iktattak, és végigsiettek egy sötét, nyirkos sikátoron. Bill követte őket, és kíváncsi volt, vajon már megint mibe keveredett, de túl fáradt volt ahhoz, hogy aggassza magát miatta. Kaját említettek, és ha majd bekap pár falatot, majd kigondolja, mihez kezdjen, de addig is jó, hogy valaki törődik vele és gondolkodik helyette. Olyan volt, mint a jó öreg seregben, vagy talán még annál is jobb, mivel itt szemmel láthatóan nem kell borotválkozni.
A kis csapat egy ragyogóan megvilágított utcára ért, ahol hunyorogtak egy kicsit a váratlan fényözöntől. Litvok intett, hogy álljanak meg, gondosan körbelesett, aztán kérges kezét karfiolszerű füléhez emelve hallgatózott.
— Tisztának tűnik. Schmutzig, te itt maradsz, és jelezz, ha valaki jön, Sporco, te menj el a következő sarokig, és tedd ugyanezt. Te, új Golph, gyere velem!
A két őr elfoglalta a kijelölt posztját, Bill pedig bement Litvokkal egy alkóvba, ahol egy lakatra zárt fémajtó állt. Litvok előhúzott rongyai alól egy kalapácsot, és egyetlen csapással leverte a lakatot. Odabenn különböző méretű csövek meredtek felfelé; a padlóból jöttek, és a mennyezeten távoztak. Mindegyik csövön számok álltak, és Litvok feléjük intett.
— A kl-9256-B-t kell keresnünk! Kezdjük!
Bill szinte azonnal megtalálta a karvastagságú csövét, és épp óda akart szólni a bandavezérnek, amikor éles fütty harsant fel kívülről.
— Kifelé! — mondta Litvok, és kitaszigálta Billt maga előtt, aztán behajtotta az ajtót, és úgy állt, hogy testével takarja a levert lakatot. Miközben a falmélyedésben álldogáltak, növekvő morajlás és süvítés hallatszott. Litvok a háta mögé rejtette a kalapácsot, ahogy a lárma hangosodott, és egy köztisztaságis robot jelent meg, amely feléjük méregette csápokon lógó szemeit.
— Lenne szíves arrébb menni, ez a robot szeretné feltakarítani azt a helyet, ahol áll — mondta egy felvett hang a robotból szigorú hangnemben. Máris feléjük nyújtogatta a seprűit.
— Tűnés! — mordult fel Litvok.
— A köztisztasági robot munkájának akadályozása büntetendő cselekmény és társadalomellenes merénylet. Gondolkozott már azon, mi lenne, ha a Köztisztasági Hivatal elhanyagolná.
— Blabla! — vicsorgott Litvok, és fejbe kólintotta a robotot a kalapáccsal.
— Rozogásítás! — sikoltotta a robot, és imbolyogva eltántorgott a folyosón, miközben folyamatosan vizet okádott az orrlyukaiból.
— Fejezzük be, amit elkezdtünk! — mondta Litvok, és ismét betaszította az ajtót. Átnyújtotta a kalapácsot Billnek, és rongyainak újabb zugából fémfűrészt húzott elő, és veszett lendülettel esett neki a kinézett csőnek. A cső viszont kemény acélból készült, és Litvokról másodperceken belül patakokban csurgóit a veríték, és kezdett fáradni.
— Vedd át! — kiáltott rá Billre. — Fűrészeld, ahogy csak bírod, aztán én ismét átveszem. — Egymást váltogatva alig három percbe került, mire teljesen átvágták a csövet. Litvok elrakta a fűrészt oda, ahonnan előhúzta, és felkapta a kalapácsot. — Készülj! — mondta, aztán meglengette a munkaeszközét, és jókorát sújtott a csőre.