Выбрать главу

A második csapástól az elfűrészelt cső felső része teljesen elvált az alsótól, és a nyílásban egymáshoz kapcsolódó zöldes kolbászkák végeérhetetlen sora jelent meg. Litvok megragadta a kolbászláncot, Bill vállára vetette, majd elkezdte feltekerni a vállára és a karjára egyre vastagabban. A kolbásztekercs már elérte Bill szemmagasságát, és ő el tudta olvasni a feliratot a fűzöld ennivalókon: CHLORO-FILLÉRES, aztán valamivel arrébb: MINDEN FALAT MAGA A NAPSUGÁR, és FELÉR EGY JUTALOMMAL, és LEGKÖZELEBB PRÓBÁLJA KI A LÓBURGERT IS!

— Elég… — nyögte Bill, és megroggyant a súly alatt. Litvok eltépte a kolbászláncot, és elkezdte feltekerni a saját vállára, aztán az apró zöld kolbászok sorának hirtelen vége szakadt. Litvok kirángatta a csőből a lánc végét, és kinyitotta az ajtót.

— Észrevették! Azonnal itt lesznek! Tűnjünk innen, mielőtt a zsaruk elkapnak! — Éleset füttyentett, és a falazók sietve csatlakoztak hozzájuk. Rohantak. Bill rogyadozott a kolbászok súlya alatt, és lidércnyomásos menekülés kezdődött alagutakon, lefelé vezető lépcsőkön, létrákon és olajos csövekben, amíg elértek egy poros, kihalt területre, ahol homályos fények pislogtak, nagy közökre egymástól. Litvok keresett egy szerelőaknát a padlón, és egytől egyig lemásztak egy vaskapaszkodón egy alsóbb szintre. Schmutzig és Sporco mentek hátul, és felszedegették azokat a kolbásztekercseket, amik lehullottak Bill sajgó hátáról. Végül egy másik szerelőaknán át eljutottak szuroksötét célpontjukig, és Bill összerogyott a gumival bevont padlón. A többiek mohó kiáltásokkal lerángatták Billről a terhét, és a következő percben máris tűz pattogott egy fémkosárban, ami fölött nyársra húzott kolbászokat sütögettek.

A sülő klorofill ínycsiklandozó szaga magához térítette Billt, és ő érdeklődve nézett körül. A lobogó tűz fényében látta, hogy egy roppant méretű teremben vannak, mely minden irányban homályba vész. Vastag oszlopok tartották a mennyezetet és a fenti várost, míg közöttük mindenféle méretű és fajtájú rakások sorakoztak. Sporco, az öregember odament az egyik ilyen halomhoz, és kirángatott belőle valamit. Amikor visszatért, Bill látta, hogy egy papírlappal tért vissza a tűzhöz, és a lángok közé vetette. Valamiféle űrlap volt, ami megsárgult a régiségtől.

Habár Bill sohasem szerette a klorofillos kolbászt, most valósággal falta. A csípős szósz, amivel bekenték, és az égő papír szaga csak még inkább növelték az étvágyát. A kolbászokat rozsdaszínű vízzel öblítették le. A víz egy csőből csepegett egy rozsdás vödörbe. Úgy belaktak, mint a királyok. Micsoda pompás élet ez, gondolta Bill, lehúzva egy újabb kolbit a tűz fölül, és fújta, mert meleg volt. Jó kaja, jó pia, jó haverok. És ráadásuclass="underline" szabad ember.

Litvok meg az öreg máris hortyogtak egy papírágyon, mikor a másik férfi, Schmutzig odaoldalazott Bill mellé.

— Megtaláltad az igazolványomat? — kérdezte rekedtes suttogással, és Bill rádöbbent, hogy őrült. A lángok fénye hátborzongatóan verődött vissza repedezett szemüvegéről, és Bill látta, hogy a pápaszem kerete ezüstből van, és valaha igen értékes lehetett. Schmutzig nyakán, félig rejtve a bozontos szakálltól, egy drága anyagból készült kemény ingnyak maradványai látszottak.

— Nem, nem láttam a kártyádat — mondta Bill —, sőt, az igazat megvallva, az enyém sincs meg, mivel a főtörzs elvette, és elfelejtette visszaadni. — Bill sajnálni kezdte önmagát, és az undorító kolbászok ólomként dudorodtak a hasában. Schmutzig nem törődött a válasszal, sokkal inkább elhatalmasodott rajta a monomániája.

— Én fontos ember vagyok, tudd meg, Schmutzig von Dreck olyan ember, akivel tisztelettel kell bánni. Majd rájönnek ők is! Azt hiszik, megúszhatják a dolgot, de nem! Tévedés, mondták, aprócska tévedés, a mágnesszalag az adattárban elszakadt, és csak úgy tudták összeragasztani, hogy pont az én adataimat kivágták, és én csak akkor értesültem róla, amikor nem kaptam meg a fizetésem a hónap végéri, és bementem, hogy kérdőre vonjam őket, erre ők azt mondták, nem tudják, ki vagyok. De engem mindenki ismer, von Dreck egy tisztes ősi név; huszonkét éves korom előtt már művezető voltam, és háromszázötvenhat személy dolgozott a kezem alatt a 89: Irodaszer Szárny Fűzőkapocs és Gemkapocs Részlegén, így hát, lehetetlen, hogy sosem hallottak rólam, még akkor is, ha véletlenül otthon felejtettem az igazolványomat a másik öltönyömben, és nem, volt joguk mindent elhurcolni a lakásomból a távollétemben azzal az indokkal, hogy egy nemlétező személy bérli. Bebizonyíthattam volna, hogy létezem, ha megtalálom az igazolványomat… Nem láttad az igazolványomat?

Itt az alkalom, gondolta Bill.

— Hát ez elég nehéznek hangzik. Megmondom én, mit csinálok, segítek neked megkeresni. Megyek, megnézem.

Mielőtt az agyalágyult Schmutzig felelhetett volna, Bill elslisszolt tőle, és megbújt az egyik megsárgult aktahalom fölött, és nagyon büszke volt magára, hogy kijátszotta a hibbant alakot. Kellemesen jóllakottnak és fáradtnak érezte magát, és nem akarta, hogy tovább zaklassák. Most egy jő kis alvásra van szüksége, aztán majd reggel átgondolja az egészet, hátha talál valami megoldást. Tapogatózva lépkedett a tornyosuló papírhalmok között, és alaposan eltávolodott a többi térképtelentől, és felkapaszkodott egy magasabb dombocskára. Megkönnyebbülten sóhajtott, úgy rendezte a papírokat, hogy párnája legyen, és álomra hajtotta a fejét.

Ekkor fények villantak a raktárház mennyezetén, és rendőrsípok hangja hangzott fel minden irányból, és olyan kiabálás támadt, hogy Bill reszketett a félelemtől.

— Kapd el! Ne hagyd meglépni!

— Elkaptam a lótolvajt!

— Térképtelen köcsögök, most loptátok az utolsó kolbászotokat! Az uránium-só bányába kerültök mindahányan!

Aztán:

— Mind megvan…? — hallatszott egy hang, aztán ahogy Bill kétségbeesetten lapult a papírhoz és szíve kalapált a félelemtől, megjött a válasz is:

— Aha, négyen voltak. Egy ideje már figyeltük őket, és készen álltunk, hogy lecsapjunk, ha valami ilyesmivel próbálkoznak.

— De itt csak hárman vannak.

— A negyediket odafönt láttam, olyan merev volt, mint egy deszka, és egy köztisztasági robot szállította el.

— Oké, akkor mehetünk.

Billbe ismét belemart a félelem. Mennyi időbe telhet, amíg a banda egyik tagja be, nem köpi a rendőrségnek némi kedvezmény fejében, hogy nemrég új társuk akadt? El kell tűnnie innen. A rendőrök most a megmaradt kolbászok begyűjtésével foglalatoskodtak, és ez volt Bill lehetősége. Olyan nesztelenül, ahogy csak bírt, lecsusszant a papírhalomról, és kúszni kezdett az ellenkező irányba. Ha arra nincs kijárat, csapdába esett… Nem, ilyesmire gondolni sem szabad! Mögötte sípszó harsant, és Bill tudta, hogy a hajsza kezdetét vette. A vér az arcába tolult, ahogy felpattant, és teljes sebességgel rohanni kezdett. Egy ajtó tűnt fel előtte, Bill teljes súlyával nekirontott, az egy pillanatra megremegett… aztán megcsikordult rozsdás sarokvasain. Mit sem törődve a legurulás veszélyével Bill egyre lejjebb és lejjebb rohant a csigalépcsőn, aztán ki egy másik ajtón, és semmi másra nem tudott gondolni, csak a menekülésre.

Ismét egy űzött, vad ösztönével menekült lefelé. Nem figyelte, hogy itt a falak néhány helyen boltívesen összeértek, nagy részüket rozsda marta, és abban sem talált semmi furcsát, hogy egy faajtóra bukkant — faajtóra egy olyan bolygón, ahol már százezer éve nincsen fa! A levegő itt dohosabb volt, itt-ott szinte büdös, és Bill a félelemtől hajtva kőalagutakon vágtatott keresztül, ahol ismeretlen állatok menekültek előle veszett karomcsattogással. Hosszú termek voltak előtte szuroksötétbe borultan, tapogatóznia kellett, és ujjai undorító, nyálkás falakhoz értek. Itt-ott lámpák pislákoltak, de fényüket elhomályosították a sűrű pókhálók és a bennük rekedt rovarok vázai. Bill pocsolyákon tocsogott keresztül, aztán egyszer csak ráébredt, milyen különös a környezete, és hunyorogva nézett körül. A padlóba ágyazottan a lába előtt egy csapóajtó tűnt fel, és amikor a menekülési ösztöntől hajtva felrántotta, látta, hogy nem vezet sehová. Viszont hozzá lehetett férni azon keresztül valami szemcsés dologhoz, mely akár cukor is lehet. Lehet, hogy ehető? Lehajolt, belemarkolt, és a szájába tett egy keveset. Ki is köpte azonnal. Nem, nem ehető, de nagyon ismerős. Arra is rájött, honnan.