— Hú!
— Úgy van, látom a csillogást a szemében, ez roppant mennyiségű szennyvizet jelent, és remélem, egyszer megtisztelhetem azzal, hogy bemutatom a tisztítótelepünket. De ne feledje, hogy ahol szennyvíz van, ott élelem is van, és mivel Helior minden élelmét kívülről importálja, egy zárt körforgást valósítottunk meg, mely minden köztisztasági tisztviselő álma. A mezőgazdasági bolygókról hajók hozzák az élelmet, ami kikerül a fogyasztókhoz, akik feldolgozzák, és kezdetét veszi a Nagy Élelmiszerlánc. Fogjuk az ürüléket, és feldolgozzuk a szokásos eljárással és kémiai kezeléssel, baktériumokkal meg hasonlókkal… Nem untatom túlságosan?
— Ó nem, dehogy… — motyogta Bill mosolyogva, és letörölte a könnyeit a kézfejével. — Csak éppen olyan nagyon boldog vagyok, nem folytattam intelligens társalgást már hosszú, hosszú ideje…
— El tudom képzelni… Kegyetlenül bánnak a gárdistákkal. — Baráti gesztussal vállon veregette Billt. — Felejtse el, most már barátok közt van. Hol is tartottam? Ja, igen, a baktériumok, aztán a vízkivonás és a sűrítés. Mi gyártjuk a legpompásabb sűrített trágyabrikettet a civilizált galaxisban, és ezt bármikor bárkinek kijelenthetem…
— Én nem kétlem! — biztosította Bill lelkesen.
— …és automata futószalagok és liftek szállítják a brikettet az űrkikötőbe, ahol berakják az űrhajókba, amint kirakodnak belőlük. Teljes rakományt teljes rakományért, ez a jelszavunk. És úgy tudom, számos rossz talajú bolygón örvendeznek, amikor a hajók hazatérnek. Nem, a szennyvíztisztító műveletünk miatt nem panaszkodhatunk, inkább más területeken akadnak problémáink. — Jeyes felügyelő felhajtotta az italát, és morózusan üldögélt, derűje pillanatok alatt elillant. — Ne, azt ne! — reccsent rá Billre, aki szintén kiitta az italát, és a papírpoharat a fali szemetesbe akartak dobni.
— Nem akartam magára förmedni — sajnálkozott a felügyelő —, de épp ez a nagy problémánk. A hulladék. Gondolkozott már azon, hány újságot dob ki százötvenmilliárd ember naponta? Vagy hány papírpoharat? Vagy papírtálat? Éjjel-nappal ennek a problémának a megoldásán dolgozunk a kutatóban, de ez idáig még nem jutottunk eredményre. Lidérces! Az az Alco-kólás pohár, amit a kezében tart, az egyik megoldás, de ez csak csepp a tengerben.
Ahogy az utolsó csepp folyadék is elpárolgott a pohárból, a pohár obszcén módon rángatózni kezdett Bill kezében, és ő iszonyodva ejtette el, s a pohár tovább vonaglott a padlón, alakot váltott, összehajtódott és lapos lett Bill szeme előtt.
— Ezt a megoldást a matematikusainknak köszönhetjük — mondta a felügyelő. Egy topológus számára egy hanglemeznek, egy teáscsészének vagy egy papírpohárnak ugyanolyan alakja van, szilárd felület, lyukkal a közepén, és némi transzformációval bármelyiket bármelyikké lehet alakítani, így hát ezeket a poharakat emlékező műanyagból készítettük, mely azonnal felveszi eredeti formáját, amint a folyadéktól kiürül… láthatja.
A pohár befejezte az átváltozását, és most már mozdulatlanul hevert a padlón, lapos, barázdált felületű lemezként, lyukkal a közepén. Jeyes felügyelő felvette, letépte róla az Alco-kólás címkét, és odamutatta Billnek az alatta lévő lemezcímkét. Szerelem a bolygó körül, Boing, Boing, Boing! — előadja a Koleopter együttes.
— Zseniális, nemde? A pohár átalakította magát hanglemezzé, olyasmivé, amit valószínűleg egyetlen Alco-kóla ivó sem fog elhajítani. Megtartja, nem dobja bele egyetlen hulladéktárolóba sem, így nem okoz vele problémát.
Jeyes felügyelő megfogta Bill mindkét kezét, és enyhén párás tekintettel a szemébe nézett.
— Ugye, megteszi, Bill… beáll a kutatókhoz? Kevés képzett, jóeszű emberünk van, aki átérzi a problémánkat. Meglehet, a trágyázástechnikusi kurzust nem sikerült befejeznie, de egy friss ember friss elképzelésekkel nagy segítségünkre lehet. Új seprű jól seper, mi?
— Benne vagyok — jelentette ki Bill elszántan. — A hulladékeltávolítás kutatása olyan munka, mely igazi embert követel.
— Öné az állás. Szoba, szekrény, egyenruha, plusz jó fizetés és annyi hulladék és melléktermék, amennyit csak kíván. Ezt a döntését sohasem fogja megbánni… — Rikoltó szirénázás szakította félbe őket, és a következő pillanatban egy verítékben úszó, izgatott férfi rontott be a szobába.
— Felügyelő, most már tényleg fel van adva a lecke! A Repülő Csészealj Terv kudarcot vallott! Most érkezett egy csillagászcsoport, akik összeverekedtek a mi kutatóinkkal, és törnek-zúznak…
Jeyes felügyelő már ki is rohant az ajtón, mielőtt a hírhozó befejezhette volna. Bill rohant utána, és szinte a sarkára lépve ugrott le ő is egy antigravitációs aknába. Mehettek volna székkel is, de az túl lassú lett volna a felügyelőnek, és lefelé lebegő széktámláról széktámlára ugrált, Bill pedig közvetlenül a nyomában. Aztán berontottak egy bonyolult elektronikus szerkezetektől zsúfolt laboratóriumba, ahol ideges, méregtől remegő emberek rugdosták egymást és a gépeket végső elkeseredésükben.
— Azonnal abbahagyni! Abbahagyni! — sikoltotta a felügyelő, de rá se hederítettek.
— Esetleg segíthetnék — jegyezte meg Bill —, tanultunk ilyesmit a gárdában. Melyik a mi emberünk?
— Ott az a barna köpenyes…
— Ennyi elég is! — dúdolta Bill derűsen, begázolt az őrjöngő tömegbe, itt-ott kiosztott egy-egy pofont, veseütést, és kipótolva még néhány gégére irányzott tenyérélcsapással rendet csinált a helyiségben. A tomboló intellektuelek egyike sem volt kisportolt típus, Bill úgy szétszórta őket, mint egy csipet sót, és sikeresen előráncigálta újdonsült bajtársát a zűrzavarból.
— Mi az, Basurero, mi történt? — kérdezte Jeyes felügyelő.
— Ők kezdték, uram, csak berontottak, összevissza ordibáltak, és azt kiabálták, azonnal állítsuk le a Repülő Csészealj Tervet, amivel épp most értük el a legjobb eredményünket, hiszen majdnem sikerült megdupláznunk az input adagot…
— Mi az a Repülő Csészalj terv? — kérdezte Bill, nem értve, mi folyik itt. Még egyik csillagász sem tért magához, bár az egyik halkan nyögdécselt, így a felügyelőnek volt ideje elmagyarázni, és egy hatalmas szerkezetre mutatott, ami szinte az egész termet betöltötte.
— Ez lehet a megoldás a problémánkra — mondta. — Mármint azokra a rohadt papírpoharakra és papírtálcákra, meg egyebekre. Meg sem merem mondani, hány köbméternyit vagyunk kénytelenek raktározni. Jobb ha inkább úgy fogalmazok, köbmérföldeket. Azonban Basurero egy nap véletlenül elolvasott egy magazint, és talált egy cikket egy anyagátvivőről, azonnal fogtuk a költségvetést, és beszerezhettük a létező, legnagyobb méretű modellt. Azonnal hozzácsatlakoztattunk egy zúzógépet — kinyitott egy ablakot a gép oldalán, és Bill egy műanyag és papírpoharakat zúzó fogaskereket pillantott meg —, és a végét bevezetjük az anyagátvivő inputjába, és az egész azóta is álomszerűén működött.
Bill nem értette.
— De… hová? Hová vezet az anyagátvivő kimenete?
— Ez egy intelligens kérdés, és épp ez a mi problémánk. Először csak kilődöztük őket az űrbe, de a Csillagászati Hivatal figyelmeztetett, hogy túl sok kerül vissza meteoritként, és ráadásul zavarja a csillagászokat az obszervatóriumban. Növeltük az energiát, és még messzebbre kihajítottuk őket az űrbe, de akkor meg a Navigációsok szóltak ide, hogy akadályokat teremtünk az űrben, veszélyeztetjük a navigációt, és új célpont után kellett néznünk. Basurero végül beszerezte a legközelebbi csillag koordinátáit a Csillagászati Hivataltól, és azóta a csillagba szórtuk a hulladékot, nem volt semmi probléma, és úgy tűnt, mindenki elégedett.