— Ostoba — préselte ki bedagadt száján keresztül az egyik csillagász, miközben feltápászkodott —, a maga átkozott repülő szemetétől a csillagból nóva lett! Nem bírtunk rájönni, mi indította be ezt a folyamatot, míg meg nem találtuk a beadványukat, melyben a csillag koordinátáit kérdezték, és ki nem találtuk, micsoda hajmeresztő dolgot művelnek itt…
— Vigyázz a szádra, vagy megfektetlek, köcsög! — morogta Bill. A csillagász elhátrált, elsápadt, aztán valamivel szelídebb hangnemben folytatta.
— Nézzék, meg kell érteniük, mi történt. Nem szórhatnak csak úgy szén- és hidrogénatomokat egy csillagba kedvük szerint. Az a vacak nóvává változott, és úgy hallottam, a belső bolygókról nem sikerült kitelepíteni minden bázist…
— A hulladékeltávolítás nem veszélytelen munka. Ők legalább az emberiség szolgálatában haltak meg.
— Hát, igen, maga könnyen beszél. Ami történt, megtörtént. De le kell állítania a Repülő Csészealj Tervet… méghozzá azonnal!
— Miért? — kérdezte Jeyes felügyelő. — Elismerem, ez a nóvává váló apróság váratlanul jött, de most már túlvagyunk rajta, és most már úgyis mindegy. És hallhatta, hogy Basuelo szerint sikerült megdupláznunk az input mennyiséget, és ez azt jelenti, hogy hamarosan utolérjük magunkat…
— De még mennyire utol! — vicsorgott a csillagász. — Csakhogy az a csillag olyan unstabil, hogy elhamvaszt mindent, és szupernóvává válik, ami nemcsak hogy saját bolygóit pusztítja el, de elérhet akár Heliorig is. Állítsák le azt az ördögi masinát, most rögtön!
A felügyelő sóhajtott, aztán fáradt, lemondó gesztussal intett.
— Kapcsolja ki, Basurero… Gondolhattam volna, hogy egy ilyen jó megoldás nem tarthat sokáig…
— De uram — a hatalmas termetű mérnök a kezét tördelte csüggedésében. — Odajutunk, ahonnan kezdtük, a halom ismét csak nőni fog…
— Tegye, ahogy parancsoltam!
Basurero rezignált sóhajjal a műszerpulthoz vonszolta magát, és meghúzott egy főkapcsolót. A zúzógép csörgése, csattogása elhalt, és a nyüszítő generátorok elcsendesedtek. A teremben a köztisztaságis emberek összetömörültek csüggedt csoportokba, míg a csillagászok magukhoz tértek, és kitámogatták egymást a teremből. Az utolsó visszafordult az ajtóból, és fogai között préselte ki:
— Szemét szemetesek! — Egy csavarkulcs csattant a becsukódó ajtón, és a vereség ezzel teljes volt.
— Nos, nem lehet mindig csak győzni — mondta Jeyes felügyelő energikusan, bár a szavai tompán csengtek. — Bárhogy legyen is, friss vért hoztam, Basurero. Ez itt Bill, aki ragyogó ötleteivel segítségére lehet a kutatócsoportnak.
— Örvendek — mondta Basurero, és megszorította Bill kezét roppant mancsával. Hatalmas termetű férfi volt, pocakos, kövér és magas, a bőre olajzöld, szurokfekete haja a vállát verdeste. — Jöjjön, faljunk valamit, aztán majd én megmutogatok és elmagyarázok mindent, maga pedig mesél az életéről.
Végigsétáltak a KH ősi folyosóin, és közben Bill elmesélte újdonsült főnökének a múltját. Basurero olyan figyelmesen hallgatta, hogy véletlenül rossz felé fordult, és rossz ajtón nyitott be. Rengeteg műanyag és papírpohár és tálca hullott ki, és térdig ellepte őket, mire az ajtót sikerült visszazárniuk.
— Látod? — kérdezte Basureto, most már tegeződő viszonyban, alig bírván visszafojtani dühét. — Ellep bennünket. Az összes elérhető raktárt dugig tömtük, és a hulladék egyre csak gyűlik, gyűlik. Krishnára esküszöm, fogalmam sincs, mi fog történni, amikor már egy szemernyi helyünk sem marad.
Egy ezüst sípot húzott elő a zsebéből, és hevesen belefújt. Egyáltalán nem adott ki hangot. Bill arrébb lépett egy kicsit, és gyanakodva nézett a társára, Basurero pedig mérgesen vissza.
— Ne szarj már be… nem golyóztam be! Ez egy szuperszonikus robotsíp, túl magas az emberi fülnek, de a robotok hallják… látod? — Kerekeken gördülve egy kukás robot — egy kubot — gurult oda, és gyors mozdulatokkal, lapátolni kezdte a hulladékot a gyomrába.
— Nagy ötlet — jegyezte meg Bill. — Mármint a síp. Bárhol vagy is, oda tudsz hívni egy robotot. Mit gondolsz, én is kaphatok sípot, ha már SZ-köz lettem, mint te meg a többiek?
— Ez egy speciális eszköz — mondta Basurero, és ez alkalommal a megfelelő ajtón nyitott be, a kantinba. — Nehéz hozzájutni, ha érted mire gondolok.
— Nem, nem értem, mire gondolsz. Kapok vagy sem?
Basurero nem foglalkozott vele, alaposan szemügyre vette a menüt, aztán tárcsázta a számot. A gyorsfagyasztott készkaja elősiklott, és becsusszant az infrasütőbe.
— Nos? — erősködött Bill.
— Ha éppen tudni akarod — mondta Basurero kissé bosszúsan —, zabpelyhes dobozokból szedjük ki. Valójában kutyasípok gyerekeknek. Majd megmutatom neked, hol van a dobozrakás, és kereshetsz magadnak.
— Keresek is. Én is füttyentgetni akarok a robotoknak.
Egy asztalhoz vitték a felmelegített ételt, és miközben ettek, Basurero ellenségesen méregette a műanyag tálcát, amin az étel volt.
— Látod? — mutatta. — Elősegítjük saját bukásunkat. Csak nézd meg, hogy fel fognak gyűlni, ha az anyagátvivő nem működik.
— Nem próbáltátok még a tengerbe szórni?
— A Nagy Csobb Terv már dolgozik rajta, de erről nem beszélnetek, mert szigorúan titkos. Azonban tudnod kell, hogy ezen az istenverte a bolygón a tengereket is, mint minden egyebet, acélburkolat fed, és mostanra már eléggé megtelt, annyit mondhatok. Szórtuk bele a cuccot, amíg csak bírtuk, de a tengerszint úgy megemelkedett, hogy a hullámok már-már kicsaptak az alsóbb szintekre. Még mindig tömjük hulladékkal, de most már lényegesen kisebb ütemben.
— Hogy lehetséges ez? — tátotta el a száját Bill.
Basurero óvatosan körülnézett, aztán áthajolt az asztalon, mutatóujját az orra mellé helyezte, kacsintott, elmosolyodott, és annyit mondott: sssh!
— Titok? — érdeklődött Bill.
— Eltaláltad. A meteorológusok azonnal ránk vetnék magukat, ha megtudnák. Elpárologtatjuk és összegyűjtjük a tengervizet, a sót visszaöntjük az óceánba. Aztán titokban átszerelünk néhány csövet, hogy a kinyert víz helyébe hulladék kerüljön. Amint meghalljuk, hogy odakinn esik, felfelé pumpáljuk a vizünket, és hagyjuk egybevegyülni az esővel. A meteorológusaink félig már begolyóztak. Mióta a Nagy Csobb Tervet megkezdtük, az átlagos csapadékszint hat centivel növekedett a Mérsékelt Égövben, és a havazás olyan súlyos a pólusok tájékán, hogy a legfelső szinten szinte már megroskadnak a súlya alatt. De a hulladék fogy valamelyest! Nyomjuk tovább a tengerbe. Erről nem beszélhetsz, mint mondtam, szigorúan titkos.
— Egy szót sem, de az ötlet zseniális.
Basurero büszkén mosolyogva kinyalta a tálcáját, és beledobta a fali tárolóba. Ám ennek következtében tizennégy másik tálca hullott vissza az asztalra.
— Látod? — A fogát csikorgatta, és egy pillanat alatt elkedvetlenedett. — Itt a halom teteje. A legalsó szinten vagyunk, de minden szinten a plafonig érnek a kupacok, a tárolóhelyünk elfogyott, és nincs mód arra, hogy megszabaduljunk a hulladéktól. Most rohannom kell. Azonnal be kell indítanunk a Nagy Bolha vésztervet. — Elsietett, Bill közvetlenül a nyomában.
— A Nagy Bolha terv is titkos?