— Nem lesz, amint napvilágra kerül. Sikerült megvesztegetnünk az Egészségügyi Hivatal felügyelőjét, hogy találjon bizonyítékot arra, hogy rovarok fertőzést hordoznak az egyik lakónegyedben… az egyik legnagyobban, mely egy mérföld magas, egy mérföld széles és egy mérföld hosszú. Csak gondolj bele, egy köbmérföld számára lesz hely. Minden lakót kitelepítenek egy szükségtáborba, és mire visszajöhetnének, mi feltöltjük műanyag tálcákkal.
— Nem fognak panaszkodni?
— Természetesen panaszkodni fognak, de mire mennek vele? Hivatali hibára fogjuk, és közöljük velük, hogy hivatalosan tegyenek panaszt, és ezen a bolygón a hivatalos panasz nem jelent semmit. A legtöbb papírmunka tíz-húsz éves lemaradásban van. Ez lesz az irodád. — Basurero egy nyitott ajtóra mutatott. — Rendezkedj be, tanulmányozd az adatokat, és próbálj kiötleni valamit holnapig. — Elsietett.
Kicsiny iroda volt, de Bill büszkén vette birtokába. Becsukta az ajtót, megcsodálta az aktákat, az íróasztalt, a forgószéket, a lámpát meg a többi berendezést, melyek mindegyike összepréselt műanyag tálcákból, dobozokból, poharakból meg hasonlókból álltak. Azonban lesz még elég ideje mindezt tüzetesebben szemügyre venni. Kihúzta a szekrény legfelső fiókját, és rámeredt a fekete ruhás, boglyas szakállú, mészfehér képű hullára, mely a fiókban nyugodott. Bill visszalökte a fiókot, és hátraugrott.
— No-no! — szólt rá magára keményen. — Elég hullát láttál már, gárdista, semmi értelme idegeskedni emiatt.
Visszalépett a fiókhoz, újra kihúzta, és a hulla kinyitotta gombszerű, tompán csillogó szemét, és hevesen rámeredt.
Hatodik fejezet
— Mit keres a szekrényemben? — kérdezte Bill, miközben a férfi kimászott, és kinyújtóztatta zsibbadt izmait. Alacsony volt, és rozsdabarna, régi vágású öltönye meglehetősen gyűröttnek mutatkozott.
— Beszélni akartam magával… négyszemközt. Tapasztalatból tudom, hogy ez a legjobb módja. Elégedetlen, ugye?
— Kicsoda maga?
— Hívjon csak Iksznek.
— X?
— Gyors felfogás, éles elme. — Mosoly villant át a férfi arcán, aztán amilyen gyorsan jött, már el is tűnt. — Maga pontosan az a fajta ember, akire a Pártnak szüksége van, egy ígéretes tehetség.
— Miféle pártnak?
— Ne tegyen fel kérdéseket, különben bajba kerülhet. Szigorú büntetés jár érte. Csak vágja meg a csuklóját, hogy le tudja tenni a Véresküt.
— Minek? — Bill feszülten figyelte, készen, hogy bármilyen gyanús mozdulatra azonnal cselekedjen.
— Maga gyűlöli a Császárt, aki bezsuppolta a fasiszta hadseregébe, hiszen maga egy szabadságszerető, istenfélő szabad ember, aki az életét is odaadná azokért, akiket szeret. Készen áll, hogy csatlakozzon a forradalmunkhoz, a dicsőséges forradalomhoz, mely felszabadítja a…
— Ki innen! — rikoltotta Bill, megmarkolta a fickó grabancát, és az ajtó felé lódította. X kicsusszant a markából, és az íróasztal mögé ugrott.
— Most a bűnösök lakája, rázza le a láncait! Olvassa el ezt a könyvet — valami a padlóra hullott —, és gondolkodjon el rajta! Majd visszajövök.
Mielőtt Bill rávethette volna magát, X csinált valamit a fallal, és ahogy egy rejtett ajtó kitárult, már el is tűnt benne. Az ajtó egy kattanással bezárult, és amikor Bill közelebb lépett, egyetlen gombot vagy dudort nem talált a sima felületen. Remegő ujjakkal emelte fel a könyvet, és elolvasta a címét: VÉR, AVAGY A LAIKUSOK KÉZIKÖNYVE A FEGYVERES FELKELÉSHEZ. Sápadtan hajította el. Megpróbálta elégetni, de a lapok nem gyulladtak meg, és elszakítani sem sikerült azokat. Az ollók kicsorbultak, de nem tudtak belevágni. Végső kétségbeesésében bezsuppolta egy nagy aktacsomó mögé, és próbálta elfelejteni, hogy ott van.
A kiszámított és szadista gárdista életmód után Bill nagy lelkesedéssel vetette bele magát a becsületes munkába. Áttanulmányozta az adatokat, és olyan keményen koncentrált, hogy meg sem hallotta, amint az ajtó kinyílt, és megijedt, amikor egy hang szólalt meg a füle mellett.
— Ez a Köztisztasági Hivatal? — Bill felpillantott, és egy durva képű férfit pillantott meg nagy halom műanyag tálcával mindkét hóna alatt. A férfi anélkül, hogy hátrapillantott volna, egy rúgással becsukta az ajtót, és egy újabb kezével egy pisztolyt húzott elő a műanyag tálcák alól, — Egy rossz mozdulat, és meghalsz! — sziszegte.
Bill elég jól tudott számolni, és tudta, hogy két kéz meg egy kéz az három kéz, így nem tett rossz mozdulatot, csak egy jó mozdulatot: felfelé rúgott a műanyag tálcák takarásában, állón találta a fickót, és hátrafelé taszította. A tálcák szétszóródtak, és mire az utolsó is földet ért, Bill már az illető hátán lovagolt, és könyökhajlatába fogta a fejét, hogy egyetlen rántással elroppantsa a csigolyáit, mint egy nádszálat.
— Uram… — nyögte a férfi. — Órám, zio, tio, ujak…!
— Gondolom, minden chinger kém egy halom nyelvet beszél — mondta Bill, és fokozta a nyomást.
— Én… barát… — hörögte az idegen.
— Barát, mi? Három kézzel?
Az ember megrándult, és az egyik keze lehullott. Bill felvette, megnézte közelről, de előbb a pisztolyt a sarokba rúgta.
— Ez egy műkéz — mondta Bill, és elengedte a fickót.
— Mi más…? — nyögte az rekedten, és két igazi kezével a nyakát tapogatta. — Az álcámhoz tartozott. Nagyon jó trükk. Bármit tudok cipelni, és még mindig van egy szabad kezem. Miért nem akar csatlakozni a forradalomhoz?
Bill verejtékezni kezdett, és egy gyors pillantást vetett a szekrény felé, ahová a könyvet rejtette.
— Miről beszél? Én a Császár hűséges híve vagyok…
— Igen? Akkor miért nem jelentette a GNI-nek, hogy egy X nevű férfi be akarta szervezni?
— Honnan tudja?
— Az a dolgunk, hogy mindent tudjunk. Itt az igazolványom, Pinkerton vagyok, a Galaktikus Nyomozó Irodának dolgozom. — Egy drágaköves, színes fényképpel ellátott igazolványt tartott maga elé.
— Én csak nem akartam bajba kerülni — nyögte Bill.
— Ennyi az egész. Én nem akarok senkit bosszantani, de senki se bosszantson engem.
— Dicső elv… egy anarchistának! Maga anarchista?
— A férfi átható tekintettel méregette Billt.
— Nem! Dehogy! Ki sem tudom mondani!
— Reméltem is. Maga jó fiú, és nem akarom, hogy baja essen. Adok magának egy, újabb lehetőséget. Ha újra látja X-et, mondja neki, hogy meggondolta magát, és be akar lépni a Pártba. Belép, és nekünk fog dolgozni. Valahányszor gyűlést tartanak, maga felhív engem telefonon, a számom itt van ezen a nyalókán. — Egy papírba csavart rudat rakott az íróasztalra. — Vésse az eszébe, aztán nyalogassa el! Érthető?
— Nem. Nem akarok ilyet tenni.
— Pedig meg fogja tenni, különben egy órán belül lelövetem az ellenfél megsegítéséért. És mindaddig, amíg jelent nekünk, száz dolcsit kap havonta.
— Előre?
— Előre. — Egy pénztekercs hullott az asztalra. — Ez a következő havi. Tegyen róla, hogy kiérdemelje. — Visszaakasztotta a műkart a vállára, felszedte a műanyag tálcákat, és távozott.
Bill minél többet gondolkozott erről, annál jobban megizzadt, és rádöbbent, milyen kutyaszorítóba került. Mindennél távolabb állt tőle, semhogy belekeveredjen a felkelésbe most, amikor végre nyugalomra talált, békés munkára és korlátlan mennyiségű hulladékra. De ezek nem akarják békén hagyni. Ha nem lép be a Pártba, a GNI elbánik vele, ami nem lesz nehéz dolog, hiszen ha megállapítják a személyazonosságát, halott ember. Viszont előfordulhat, hogy X elfeledkezik róla, és nem jön vissza, és amíg nem jön, addig nem léphet be a Pártba. Ebbe a törékeny szalmaszálba kapaszkodott, és belemélyedt a munkájába, hogy elfelejtse az egészet.