Megtorpant Bill előtt, aki nem remegett annyira, mint a többiek. Összehúzta a szemöldökét.
— Nem tetszik a képe. Egy hónap pihenőmegvonás.
— Uram…
— És még egy hónap pofázásért.
Várt, de Bill most már csendben maradt. Megtanulta a katonaság első leckéjét: az ember ne jártassá a száját. Döghalál továbblépett.
— Jelen pillanatban maguk még elviselhetetlen, rendetlen, fegyelmezetlen, esetlen, értéktelen civilek. De majd én rengő izmokat csinálok a puhány húsból, kocsonyát az akaratukból, és gépeket a gondolkozásukból. Vagy jó katonák lesznek, vagy hullák. Hamarosan hallani fognak bizonyos történeteket rólam, kegyetlen történeteket arról, hogy öltem meg és faltam fel apró cafatonként azt az újoncot, aki nem engedelmeskedett nekem.
Elhallgatott, végignézett rajtok, koporsófedél felső ajka gonosz vicsorra húzódott, és nyálcseppek jelentek meg fehér agyarain.
— És ez megtörtént!
Egyhangú nyögés szakadt ki az újoncok sorából, és mindannyian úgy remegtek, mint a nyárfalevél heves szél idején. A vicsor eltűnt.
— Máris futásban indulunk reggelizni, amint kapok néhány önként jelentkezőt egy könnyű munkára. Tud valamelyikük légikocsit vezetni?
Két újonc reménykedve felnyújtotta a kezét, és a főtörzs intett nekik, hogy lépjenek ki a sorból.
— Jól van. Maguk ketten vödröt és rongyot hoznak az ajtó mögül, és kitakarítják a retyót, míg a többiek zabálnak. Jobban fog esni az ebéd.
Bill megtanulta a második leckéjét: le kell szokni az önként jelentkezésről.
A kiképzés napjai iszonyatosan fásult sebességgel vonszolták, magukat. A körülmények napról napra csak rosszabbodtak, és Bill egyre kimerültebb lett. Ez lehetetlennek tűnt, de mindazonáltal mégis igaz volt. Rengeteg, élénk fantáziájú, szadista elme fejlesztette ki a megfelelő módszert. Az újoncok frizuráját egységesen simára borotválták, fanszőrzetüket pedig bekenték valami sárga maszattal, nehogy lapos tetűt kapjanak. Az élelem elméletileg tápláló volt, de moslék ízű, és amikor egyszer véletlenül majdnem valami ehetőt tálaltak fel nekik, az altisztek az utolsó pillanatban elkapták, az egészet kidobták, a szakácsot pedig két csillaggal lefokozták. Álmukat gyakorta zavarták meg hamis gáztámadás-riasztások, szabad idejüket pedig többnyire a felszerelések tisztogatása töltötte ki. A hetedik nap elméletileg pihenőnap lett volna, de addigra már valamennyien rendelkeztek ugyanolyan büntetéssel, mint Bill, és ez a nap is ugyanolyan volt, mint a többi. Épp egy ilyen harmadik „pihenőnap” utolsó órájában vonszoltál fáradt testüket a takarításról a körletük felé, és végre engedélyt kaptak rá, hogy bemászhassanak szándékosan kényelmetlenné tett ágyaikba. Bill belökte a körlete ajtaját képező erőteret, melyet olyan ravaszul képeztek ki, hogy a sivatagi moszkitókat beengedje, de a kiutat elzárja előlük. Bill bevonszolta magát. Tizennégy órás megfeszített kiképzéstől a lába remegett a kimerültségtől, keze is reszketett, és olyan fehér volt, mint egy hulláé, akit most mostak le szappanos vízzel. Ledobta a zubbonyát a padlóra, és az nem rogyott össze, megkeményítette az izzadság és a por keveréke. Bill előhúzta a borotváját a fiókból. A mosdóban összevissza forgatta a fejét, hogy megpróbáljon tiszta felületet találni a tükörben. Ugyanis a tükröt teleragasztgatták olyan serkentő üzenetekkel, mint: TARTSD A POFÁD — A CHINGEREK FIGYELNEK! és HA JÁR A SZÁD, EZ A FICKÓ MEGDÖGLIK! Végül sikerült úgy helyezkednie, hogy megpillanthatta magát a SZERETNÉD, HA HÚGODAT EGY CHINGER VENNÉ NŐÜL? felirat „HÚGODAT” O-betűjében. Fekete karimás, véraláfutásos szempár bámult vissza rá, miközben a zümmögő borotvát végigfuttatta lesoványodott állán. Több mint egy percbe telt, mire a kérdés jelentése eljutott fáradtságtól tompult agyába.
— Nincs is nővérem — makogta jámborán. — És ha lenne, miért akarna feleségül menni egy gyíkhoz? — Ezt persze csak költői kérdésnek szánta, mégis választ kapott rá a második sorban lévő utolsó retyóból.
— Ez nem egészen azt jelenti… Azért írták oda, hogy még jobban gyűlöljük a mocskos ellenséget!
Bill nagyot ugrott, mert azt hitte, egyedül van a mosdóban, és a borotva is megugrott a kezében, és belemart az arcába.
— Ki van ott? Ki bujkál ott? — vicsorogta, aztán felismerte a görnyedt, sötét alakot, és a párosával sorakozó bakancsokat. — Ja, csak te vagy, Muki? — Haragja elillant, és máris visszafordult a tükör felé.
Buzgó Muki olyan megszokott része a mosdónak, hogy az ember akár meg is feledkezhet róla. Holdvilágképű, örökké vigyorgó ifjú volt, akinek pirospozsgás arca sohasem szűnt meg derűt árasztani, és akinek a mosolya annyira nem illett a Leon Trockij tábor komor környezetéhez, hogy mindenki szívesen belefojtotta volna akár egy kanál vízbe is, amíg rá nem jöttek, hogy hülye szegény. Csak hülye lehet, hiszen állandóan azon lihegetett, hogy segíthessen a bajtársainak, és mindig önként jelentkezett a buditakarításra. Ez még semmi, de ráadásul imádott bakancsokat pucolni, és elvállalta egy-két társa bakancsát, és végül már az egész századét ő suvikszolta minden éjszaka. Amikor a század végre megtérhet a körletébe, Buzgó Muki máris elfoglalja kedvenc retyóját, mely lassan személyi tulajdonává vált, és ott trónolva körülrakja magát mocskos bakancsokkal, és arcán bamba vigyorral módszeresen fényesítgetni kezdi. Ott marad lámpaoltás után is a cipőkenőcsbe mártott kanóc világításánál, és általában a többiek előtt már talpon van reggel, ragyogó bakancsokkal és még ragyogóbb vigyorral. Néha, amikor a cipők nagyon mocskosak, egész éjszakán át dolgozik. A kölyök valószínűleg nem egészen normális, de senki se köpte be, mert jó munkát végzett a bakancsokkal, és mindenki imádkozott azért, nehogy valami kórság vagy a kimerültség végezzen vele a kiképzés befejezte előtt.
— Hát, ha azt jelenti, akkor miért nem azt írták ki, hogy „gyűlöld még jobban az ellenséget”? — panaszkodott Bill. Ujjával a túlsó fal felé bökött, ahol egy hatalmas poszter volt, rajta a felirat: ISMERD MEG AZ ELLENSÉGET! Egy életnagyságú chingert ábrázolt, egy két és fél méter magas hüllőt, ami pont úgy nézett ki, mint egy pikkelyes, négykezű, krokodilfejű, zöld kenguru. — Kinek a húga akarna feleségül menni egy ilyenhez? És mit tudna csinálni egy ilyen egy húggal, attól eltekintve, hogy megeszi?
Muki még utoljára rálehelt egy piros bakancsra, kifényesítette, szemrevételezte, aztán egy másikat vett kézbe. Egy pillanatig homlokát ráncolva eltöprengett ezen a komoly gondolaton.
— Hát, tudod, izé… ezt nem úgy gondolják, hogy megizéli a húgodat. Ez csak a pszichológiai hadviselés része. Meg kell nyernünk a háborút. Ahhoz, hogy megnyerhessük, keményen kell harcolnunk. A kemény harchoz pedig jó katonákra van szükség. És a jó katonáknak gyűlölniük kell az ellenséget. Ennyi az egész. A chingerek az egyetlen értelmes idegen faj a galaxisban, akiket felfedeztünk, hát természetes, hogy ki kell irtanunk őket.
— Hogy a francba érted azt, hogy természetes? Én nem akarok kiirtani senkit. Haza akarok menni, és trágyázástechnikai kezelő akarok lenni.